Tudom magamról, hogy eléggé türelmetlen természettel vert meg a sors, de a fél óra várakozás igazán dühítő, ha az ember a barátai életéről próbál gondoskodni, vagy éppen a sajátjáról. Az elmúlt hat és fél év után először érzek végtelen megkönnyebbülést, amikor meglátom a lépcsőn lefelé suhanni Piton dementorokat megszégyenítő alakját.
 

- Arra – mutat bevezetés nélkül a folyosón jobbra. Még sosem jártam ezen a területen. Egykori bájitaltanárunk egy elhagyatott szobába vezet minket, és szokása szerint gondosan bevágja maga mögött az ajtót.
 

- Nagy bajban vannak – mondja hirtelen, és a vállamnál fogva lenyom egy félkarú székre.
 

- Mit akar tőlünk Voldemort? – kérdem tőle. A pincék réme értetlenül néz rám.
 

- Tudnak a Sötét Nagyúrról?
 

- Ma reggel mellette ébredtem fel – halkítom le a hangom, hogy Ginnyék ne értsék a szavaimat. Nem csak magamat akarom kímélni vele, de nem szeretném rájuk hozni a frászt. – Maga szerint miért vagyunk itt, professzor úr?
 

Piton arca a szokásos sárgásfakóból falfehérré változik. Még nem is tudhatja, hogy már rég tisztában vagyok a kilétével, így az igazi alakjában látom őt. Gondolom, fel sem tűnik neki, épp a hallottakat próbálja értelmezni.
 

- Sietnünk kell – mondja végül. – Ha a Nagyúr erőre kap, már nem juthatnak át a kapun.
 

- Az ajtó nem enged ki minket – csattan fel Ginny feldúltan. – Már próbáltunk megszökni! Maga miért akar nekünk segíteni?
 

Piton összevonja fekete, bozontos szemöldökét, és gyilkos pillantással méregeti a barátnőmet.
 

- Akármilyen hihetetlen is, Miss Weasley, nekem is vannak kötelezettségeim a felsőbb hatalommal szemben – szavalja méltóságteljesen. – Épségben kijutni innen szinte lehetetlen. Erőszakkal kell kitörniük.
 

Már azt várnánk, hogy kilép az ajtón, ám a küszöbön megmerevedik. Vissza sem pillant, úgy darálja le az utolsó két mondatot:

- Szedjék össze a csomagjaikat, és öt percen belül jöjjenek a bejárati csarnokba. Remélem, mondanom sem kell, hogy egy szót sem szólhatnak a hálótársaiknak.
 

A sötét köpenyes férfi egy határozott mozdulattal kilép az ajtón, magamra hagyva a két zaklatott griffendélessel.
 

- Nem akarsz minket beavatni néhány dologba? – fonja össze karját Ginny sértődötten.
 

- Ki ez az ember? – tátja el a száját Neville is.
 

- Majd elmondok mindent, csak menjünk már! – hallgattatom el őket egy legyintéssel. Magyarázkodásra most nincs se időnk, se fölösleges energiám.

Úgy futunk a pince felé, mintha az életünk múlna rajta. És ezzel most nem is túlzok.

Elcsábít az éjszaka – III. Rész

Az álmok ostroma

Sokkal kedélyesebb a hangulatom most, hogy valamennyire ébren tudok maradni. Igaz, szívdöglesztő formám nem tudom visszavenni, de mivel Harry már rájött a kis titkomra, ennek nincs is jelentősége. Ha jól sejtem, velem ellentétben ő nem birtokolja a lény képességeit a napnak ezen időszakában – ez csak jót jelent számomra. Tehát ilyenkor védtelen velem szemben! Épp ideje, hogy megtanulja: Voldemort nagyúrral nem szórakozhat kénye-kedve szerint, ha túl akarja élni a másnapot. Habár, nem mintha másként nem ölném meg, csak legfeljebb kevesebb Cruciatussal.
 

Érzem az illatát a párnámon, olyan erősen, mintha még mindig itt feküdne. Ő volt az első, aki… AZT tette velem. Francba vele. Ezért brutálisan legyilkolom, mint egy állatot! Habár, előtte még bosszút is kellene állnom.
 

- //Nagini, te mit gondolsz?// - simogatom meg a mellkasomat nyalogató kicsi szörnyetegem kobakját. - //Megöljük a kölyköt, vagy előbb szórakozzunk el vele?//
 

Egyetlenem kérdőn pislog rám.
 

- //A kígyóját azért megtarthatjuk?//
 

Nem akarok hinni a fülemnek!
 

- //Ugye ezzel nem AZT akarod sziszegni, hogy szentimentális érzéseket táplálsz aziránt a másodrangú hüllő iránt?//
 

Szégyenlősen lejjebb csúszik rólam, még a nyelvét is elfelejti dobálni. Itt tényleg súlyos a helyzet.
 

- //Nagini, egyetlenem, lelkemnek legdrágább darabkája, te nem egy hétköznapi kígyó vagy! Viselkedj ehhez méltóan!// - morgom dühösen, mire ő sértődötten elfordul.
 

Ez már tényleg mindennek a teteje. Már a drágaságom is ellenem fordul?
 

Ebben a pillanatban kivágódik az ajtóm, és egy rémült Malfoy fut be rajta. Sűrű hajbókolás mellett dadogja el, hogy mit akar:
 

- Nagyuram, Potter szökik!
 

Unottan forgatom meg a szemem.
 

- Nyugodj meg, Lucius – intek neki. – Az ajtón úgysem tud átjutni.
 

- Piton velük van… - Kezd a föld alá süllyedni.
 

- MICSODA? – ugrok fel úgy, ahogy vagyok, egy szál paplanban. Itt ma este vér fog folyni, méghozzá patakokban!
 

~ A§á§o ~

- Gyerünk, Potter, ne állj meg – lökte Piton a fiút az ajtó felé, és közvetlenül utána taszította az útjába tévedő Ginnyt is. A lány úgy kapaszkodott a Kis Túlélőbe, mintha azt várná, hogy az a testével védje meg.
 

Piton gyorsan elvégzett egy pajzsbűbájt, majd épphogy csak a védőburok alá húzva a tátott szájú Neville-t, küldött egy sárga fénycsóvát egy múmiát idéző, eszelősen vihogó boszorkány felé.

A három fiatal megpróbált segíteni egy-két ártással a tanáruknak, de a legalább ötszörös túlerővel szemben semmire sem jutottak. Piton két Reducto között, amivel a falakat omlasztotta le támadóik előtt, a bejárathoz hátrált, és megérintette a vastag fafelületet. Az ajtó nyikorogva tárult ki, épp abban a pillanatban, amikor a bejárati csarnok plafonja egy hangos dörrenéssel leszakadt.

- Hogy tudta kinyitni? – kérdezte lihegve Harry Pitont. Már lélekszakadva futottak a férfi után, az mégis képes volt lehagyni őket könnyed, légies lépteivel.
 

- Az ajtó reagál a sötét jegyre – mondta unottan. – Ezidáig könnyűszerrel át tudtam vinni a társaikat az éj leple alatt, amíg a Nagyúr valami mással volt elfoglalva. – Itt vetett egy hosszú, jelentőségteljes pillantást Harryre.
 

- Ők hol vannak most? – követelte Ginny.
 

- A helyükön – állt meg hirtelen a bájitalok mestere, és a talárja egyik belső zsebében kezdett kotorászni. – Ott, ahol jelenleg Maguknak is lenniük kéne.
 

- Nem mehetünk vissza a Roxfortba, ha erre céloz – nézett rá értetlenül Harry. – Most, hogy Dumbledore professzor…
 

- Az igazgató úr visszatért – zárta le a vitát Piton, és feléjük nyújtott egy arany gyertyatartót. – Fogják meg!
 

- Honnan tudjuk, hogy nem ver át minket? – kérdezte Ginny, és összefonta a karját.
 

- Akár vissza is sétálhatnak a Sötét Nagyúr karmai közé – vonta fel szemöldökét a bájitaltan professzor. Harry magában fortyogott, gyűlölte, amikor végül neki kellett döntenie.
 

Ekkor a kastély felől hangos durranás hallatszott, és a bejárati ajtó keretestől kiszakad a kőfalból, és egy élénkzöld fénysugár tör utat magának az ég felé.
 

- Fogjátok meg – üvöltött a fiú a barátaira, akik rémületükben azonnal megragadták a gyertyatartó egy-egy ágát. Miután Harry is csatlakozott hozzájuk, a zsupszkulcs aktiválódott.

A következő percben a Roxfort kapuja előtt fekve nyitotta ki a szemét. Ginny rajta hasalt, Neville alatta, Piton pedig előreszegezett pálcával tárta ki a súlyos vaskaput.
 

~ A§á§o ~

- Avada Kedavra! Semmirekellő… Avada Kedavra! Szerencsétlen… Avada Kedavra! Gyengeelméjű…
 

Miután sikeresen legyilkoltam a talpnyaló csatlósaim felét, akik meg akartak győzni, hogy bár Harry megszökött, semmi okom aggodalomra, csalódottan vetem magam a trónusomra.
 

Az az átkozott Piton, ezért még nagyon megfizet!
 

- Lucius, gyűjtsd össze a halálfalókat! Teljes sereggel támadjuk a Roxfortot.
 

- Na de Nagyuram… - motyog tovább idegesítően a szőkeség. – Amíg Dumbledore ott van, addig…
 

Türelmetlenül horkantok.
 

- A vén bolondot bízd csak rám! Tedd, amit mondtam!
 

Ha így haladok, kénytelen leszek leölni az összes halálfalómat. Hát nincs egyetlen épeszű varázsló sem a soraink között? Az egyetlen, akinek még volt némi sütnivalója, most szöktette meg a kölyköt. És még Nagini is neheztel rám! A fene egye meg, hogy a szerencse sosem a leghatalmasabb varázsló oldalán áll!

~ A§á§o ~

Az öt gyerek türelmetlenül várta, hogy Dumbledore az irodájába szólítsa őket. Jelenleg „Kobra” adta le nála a jelentését.

Hermione és Ron egy emberként vetették magukat a legjobb barátjuk nyakába.
 

- Annyira aggódtunk! – mondta sírós hangon Hermione.
 

- Mindig attól rettegtünk, hogy Tudodki ki fog nyírni – bólogatott Ron is.
 

- Mi meg titeket féltettünk. Igazán üzenhettetek volna! – forgatta meg a szemét Ginny.
 

Ron és Hermione zavartan összenéztek, majd a vörös hajú lányra pislantottak.
 

- Hát persze, Piton biztos szívesen elvállalta volna a bagoly szerepét – horkantott Ron. – Sajnos ragaszkodott a denevérjelmezéhez.
 

- Piton? – kerekedett el Neville szeme, aki eddig roppant érdekes beszélgetést folytatott a mosolygó Lunával. – Hogy jön ide Piton?
 

Harry részletes beszámolót tartott öt társának, amelyben mindent elmondott Voldemortról és a tervéről, amennyit tudott – persze azt gondosan kihagyta, hogy ezen a reggelen a feketemágus mellett ébredt meztelenül. Bele sem mert gondolni, mi lenne, ha a barátai megtudnák, és miféle következtetéseket vonnának le belőle. Ezt az információt magával akarta vinni a sírba.

- Piton azonnal ide hozott titeket? – kérdezte végül, csak hogy megtörje a kínos csendet.
 

Ezt azonban még hosszabb tétovázás követte. Luna szólalt meg először.
 

- A professzor megmentett minket a koloránoktól.
 

- Miktől? – pislogott Harry.
 

- Olyanok, mint az inferusok. Halottak – jött máris a magyarázat Hermionétől. – Csak sokkal veszélyesebbek. Mágiával irányítják őket, de önálló tudattal rendelkeznek, vagyis akkor is képesek gyilkolni, amikor a mesterük nem ad nekik parancsot. Lucius Malfoy egy egész hadsereget tart a pincéjében, valószínűleg még Tudjukki sem tud róluk.
 

- Gondoltátok volna, hogy az öreg Malfoy le akarja váltani Tudjukkit? – grimaszolt Ron. – Ezek brutális állatok!
 

Ő és Hermione falfehérre sápadtak, még Luna is lesütötte a szemét.

- Mi történt veletek? – aggodalmaskodott Ginny. – Bántottak?
 

- Szerencsére Piton épp időben érkezett – sóhajtott Ron. – Ezek mindenütt ott voltak! Már majdnem elkaptak, amikor megjelent ő, és leátkozott egyszerre egy csomót!
 

- Ha elkapnak – kezdte ábrándos tekintettel Luna -, rajtad akarnak bosszút állni. Csak az válhat koloránná, aki igazságtalanul halt meg.
 

- Malfoynak nem volt nehéz dolga, ők mindenkit ok nélkül ölnek meg – horkantott Ron.
 

A beszélgetésüket félbeszakította a kőszörny hangos recsegéssel járó felugrása. Egy nagyon morcos Piton suhant le a lépcsőn. Eljött az idő.

~ A§á§o ~

A seregem végeláthatatlan sorai a környező hegyoldalakon sorakoznak fel, büszkén tekintek végig rajtuk. Nagini sértődötten fészkelődik a nyakamban, nem is akart jönni. Persze, az elfogultságom ellenére ő sem engedhet meg magának akármit.

- Lucius! – sziszegem negédesen. – Nos, hol van, amit ígértél?
 

- Na-nagyuram – nyög fel rekedten. – É-én mindent megtettem, amit…
 

- Úgy tűnik, nem eleget – sóhajtok. – Rád bízom Pitont, hozd a színem elé!
 

Malfoy a fülét-farkát behúzva menekül a szemem elől. Ahogy az égbolt narancssárgává, majd vörössé, abból pedig lassan lilává változik, egyre sürgetőbb az érzés, hogy tennem kell valamit. Most kell cselekednem, amíg a kölyök nem tud védekezni! Elvégre, félig lidérc volnék, engem nem képes megállítani semmilyen szánalmas védőburok, amit Dumbledore a kastély köré von.
 

A halálfalók rémülten ugranak hátrébb, amikor a talárom kettészakad a hátamon, helyet adva méretes, bőrszerű szárnyaimnak. Még sosem próbáltam az új hatalmam segítségével repülni, de épp itt az ideje. Óvatosan elrugaszkodok a talajtól, ezzel egyidejűleg a testem képlékeny masszává alakul, amit csak a lény ereje tart egyben. Az egészről az újjászületésem jut eszembe, persze fordított sorrendben. Erősnek érzem magam, hatalmasnak és legyőzhetetlennek. Már csak pár centiméter választ el a védőburoktól…
 

Előrenyújtom az egyik kezem, és már várom, hogy a védőbúra eltaszítson, azonban úgy siklok át rajta, mintha csak egy vízesésen lépnék keresztül. Olyan győzelemittas kiáltás szakad fel a torkomból, mintha legalábbis magán a vén bolondon gyalogoltam volna át.
 

Meglendítem a pálcám, a védőbűbájok sorra olvadnak le a kastély körül, csatlósaim pedig vérszomjas üvöltéssel megindulnak. Milyen régóta várom ezt a percet! Ám mielőtt végleg leszámolok Dumbledore-ral, még van egy kis elszámolnivalóm a Fiúval is.
 

~ A§á§o ~

- Ezt találtam róluk – nyújtott Harry felé Hermione egy díszes kötetet. Ron együtt érzően nézett a barátjára. – McGalagony professzor külön engedélyt adott rá, hogy kivegyük a zárolt részlegből.
 

- Kösz – pislogott Harry tanácstalanul a barna-bíbor fedelű könyvre. – De ez…
 

Nem elég, hogy Dumbledore három perc alatt megszabadult tőlük, amint elmesélték, hogy mi történt velük, de a sebhelye egyre erőteljesebb sajgással figyelmeztette a közelgő veszélyre.
 

Hirtelen sikítozás hallatszott, és a három jó barát egy emberként ugrott fel a helyéről. Egy perccel később Neville rontott be az ajtón.
 

- Tudjukki támadja a Roxfortot! – kiabálta, egyszerre izgatottan és kétségbeesetten.
 

- Francba – hördült fel Ron. – De ugye nem juthat be? Úgy értem, itt van Dumbledore!
 

- Azt mondják, áttörte a falat! A tanárok épp azon vannak, hogy megállítsák a halálfalókat.
 

A kétségbeesett Ginny úgy rontott be a fiúk hálótermébe, mint egy felbőszült anyatigris.
 

- Gyertek, McGalagony szólt, hogy a Nagyterembe kell menni!
 

- Engem hagyjatok itt – mondta Harry. – Voldemort engem akar.
 

A társai úgy néztek rá, mintha megőrült volna.
 

- Harry, ezt mégis hogy képzeled? – pirított rá Hermione. – Nem maradhatsz egyedül.
 

- Meg kell próbálnom, talán ebben a könyvben van valami hasznos – mutatott az ágyon fekvő kötetre. – Voldemort ide fog jönni.
 

- Veled maradok – jelentette ki azonnal Ginny.
 

- Ne… nem lehet – próbálta Harry megakadályozni a barátnőjét, de csak dühös pillantásokat kapott a többiektől.
 

- Mi lent őrködünk a klubhelyiségben – vonta össze a szemöldökét Ron. – Feltartjuk őket, amíg kitalálsz valamit.
 

Harry csüggedten vette az ölébe a könyvet, és megpróbált minél többet megérteni a bonyolult szövegből.
 

Tehát…
 

Ginny leült mellé, és a vállára hajtotta a fejét. Nem akarta megbántani a lányt, de a közelsége még inkább megzavarta a gondolatait. Közel egy éve együtt jártak, mégsem volt semmi több közöttük, mint azelőtt. Persze, a lány a végletekig rajongott érte, és ő ezt tiszteletben tartotta. Azért megpróbálta lecsillapítani az elméjét, és ismét nekilátott a több évszázaddal azelőtti szövegnek.
 

„A vágyak lidércének történése…”
 

Nem gondolta volna, hogy bármi hasznosat is talál a mitológia szövegben, így egyenesen előrelapozott a főbb jellemzőkhöz.
 

„A kéj nedveit bekeblezve erősebbé válhatának”
 

Ebbe inkább bele sem akart gondolni.
 

„Erejük megnövekedék, ha vágyuk emelé azt…”
 

Hunyorogva próbálta kihámozni a tartalmat az ódon szavakból, de ettől csak még idegesebb lett. A barátai, az iskolatársai, a tanárok már megint miatta kockáztatták az életüket. Emésztő bűntudat kerítette a hatalmába.

„Néhány lidérc csak a nap nyugovása után birtokolja fajuk hatalmát…”
 

Harry szeme megvillant. Egy olyan gondolat kezdett megfogalmazódni a fejében, amit nagyon nem szeretett volna igaznak tudni.
 

„A nappalok nagy részét pihenéssel tölték, amíg a szervezetük feltöltődék vággyal…”
 

Vággyal? Egész nap majd’ leragadt a szeme, ráadásul csak zsibbadtságot érzett, még Ginny közelében is…
 

De Voldemort mellett ébredt. Meztelenül. Csak reménykedett, hogy semmi olyasmit nem csinált vele a sötét varázsló, amitől… „De ha Voldemort incubus… és meztelenül ébredtem fel… és rajta sem volt ruha… Akkor valószínűleg olyasmit is csináltunk, ami…” Harry értetlenül pislogott, és idegesen visszalapozott az előző oldalra.
 

„Lidérccé válhaték az ember, aki közösül egy lénnyel, és megmenekül, mielőtt az a testéből fogyasztana…”
 

Szinte felordított a felismeréstől. Vagyis ha életben van egy incubussal eltöltött éjszaka után, az azt jelenti, hogy… Ő is olyan lénnyé válhatott! De miért nem ölte meg Voldemort? Talán valami közbejött, vagy más tervei voltak vele? Próbált visszaemlékezni, mit is mondott neki a férfi, aznap reggel. „Az éjjel te magad törtél be ide…” Vagy valami ilyesmit. De miért ment volna Ő önszántából ahhoz a rohadékhoz?
 

Három éjszakát töltött a kastélyban, az elsőre biztosan emlékezett; megszökött „Malamort” csábítása elől. A másodikon… Ő kereste fel a férfit, hogy válaszokat kaphasson, és találkozott is vele, de… többre nem emlékezett. „Talán akkor történhetett meg” – gondolta. „Talán akkor változtam valamiért lidérccé.”
 

Valahogy abszurdnak tűnt előtte az egész. Inkább tovább olvasott.
 

„… ha az ember iszik az Incubus véréből, ezáltal elszívva életét, a fogyasztás mértékével teheti magáévá erejét…”… „Két lidérc szaporodásra leheték képes, nemi mivoltuktól eltekintvén. A fogantatást követően az anyatest nem képes igézésre…”
 

Harry majdnem kiejtette a kezéből a könyvet.

- Ginny, tudsz valami terhesteszt-bűbájt? – kérdezte az elkerekedett szemű lánytól holtsápadtan.
 

- De Harry, mi még nem is csináltunk semmi olyat… - értelmezte félre a lány, és egészen a füle hegyéig elpirult.
 

- Ne-nem azért – kezdte volna a fiú a magyarázkodást, azonban ebben a pillanatban berobbant a toronyszoba fala, és egy magas, kígyószerű férfi jelent meg előttük. Kísérteties alakját körülragyogták a lenyugvó nap utolsó sugarai.

~ A§á§o ~

Tisztán érzem a döbbenetét. A Weasley-lány azonnal felugrik és védelmezően elé áll, mintha legalábbis el tudná tántorítani Voldemort nagyurat.

- Ginny, ne! – löki félre a fiú, és előreszegezi a pálcáját, éppenséggel pont rám. Szinte felnevetek. Ez a kölyök tényleg idióta!
 

- Harry Potter – sziszegem jókedvűen. – Hát illik köszönés nélkül elszökni?
 

A pálca remeg a kezében.
 

- Hagyja őt békén, maga hülye barom! – üvölt rám a kis vörös.
 

Be kell vallanom, ez meglepett. Neveztek már a történelem során féregnek, szemétládának, rohadéknak… de hogy egy töketlen szarvasmarhához hasonlítsanak! Kikérem magamnak. Előrántom a személyiségemhez módosított vesszőmet – természetesen, amelyikre jelen esetben szükségem van -, és suhintok vele egyet. A fruska lába jégtömbbé merevedik, én pedig kárörvendően felnevetek.
 

- Ideje lenne tanulnod egy kis tiszteletet, ostoba lány! – sziszegem gúnyosan.
 

- Hagyja békén Harryt! – ismétli értetlenül. A griffendélesek mind retardáltak?
 

- Nyugodjon meg, Miss Weasley, csak elszórakozunk mi ketten Potterrel – vigyorgok tovább.
 

- Engedd el – néz rám fagyosan Harry, és már készülnék valami nemtörődömséget válaszolni a nevetséges utasítására, amikor smaragd szeme elindít felém egy kéjes áradatot. Nem értem, ez hogy lehetséges, hiszen még nem ment le a nap! Talán fokozatosan kezdi visszanyeri a képességeit. A szavai Imperiusként mozdítják meg a kezem, és még észbe sem kapok, amikor feloldom a lányról az átkot.
 

- Ginny, menj ki, most – kéri a fiú undorítóan kedvesen, mire a kis barátnője tiltakozni próbál, de ő hajthatatlan. A lány végül vet rám egy szúrós pillantást, és távozik. Engem valahogy már semmi más nem érdekel, csak hogy ágynak dönthessem a Kis Túlélőt. Nem akarok azon gondolkodni, hogy miért adom fel már megint a megölése körül forgó terveimet.
 

A nap lassanként teljesen eltűnik a dombok mögött, és Harry egyre csábítóbban közeledik felém. Aztán hirtelen előugranak a szárnyai, és mielőtt védekezhetnék, a farkával letépi rólam a taláromat.
 

- Már hiányoztál – suttogja éhesen, és közelebb lép hozzám.

Próbálok koncentrálni és küldeni felé egy vágyhullámot, de úgy tűnik, túlságosan izgatott vagyok. Ördögi mosollyal az arcán kezdi simogatni a mellkasomat… és Malazárra! A farka a férfiasságomra kulcsolódik. A sima, selymes felületű szerv érintésétől minden csepp vérem az ágyékomba tódul. Nem kell sok idő, hogy olyan kemény legyek, hogy már borzasztó kényelmetlennek érezzem a szorítását.

- Te próbálsz megigézni? – kérdi felvont szemöldökkel. Persze, hogy próbálnálak, ha nyugton hagynál egy percre!
 

- Nincs szükségem… ilyesmire… - nyögöm mégis két simítás között, és már majdnem kitör belőlem egy kéjsóvár kiáltás, amikor a kölyök szinte dorombolva hozzám bújik. Hát megőrült?
 

- Akkor jó – motyogja. – Már kezdtem aggódni, hogy terhes vagy tőlem.
 

Azt hiszem, a szemem most baziliszkusztojás méretűre kerekedett.

- Kö-kölyök, bo-bolond vagy? – dadogom Mógust megszégyenítően.
 

- Olvasd csak el ezt! – Elém tol egy poros könyvet, és az ujját az egyik sor elejére nyomja. Máshoz sincs kedvem, mint olvasgatni! Azért átfutom az irományt, soha nem tudtam ellenállni, egyetlen könyvnek sem.
 

„Két lidérc szaporodásra leheték képes, nemi mivoltuktól eltekintve. A fogantatást követően az anyatest nem képes igézésre…”

Elolvasom még egyszer… majd még egyszer…
 

- MICSODA? – üvöltök fel. Ez nem lehetséges! Én erről még soha nem hallottam, pedig az én könyvemben aztán tényleg minden benne van. Igaz, ezzel a résszel nem is foglalkoztam… - Potter, nézz rám!
 

A fiú ártatlanul mosolyogva néz a szemembe, én pedig megpróbálok minél erősebben koncentrálni. Gyerünk már! Közben tovább simogatja a mellkasomat, és elkezd körözni az ujjával a mellbimbóm körül. Sikerült volna? Már kezdenék megörülni, amikor csúfondárosan felnevet.
 

- Gratulálok, Tom! – Úgy tűnik, jól szórakozik a dolgon. – Örülhetsz, Mardekár vérvonala mégsem szakad meg.
 

Esküszöm, megölöm! Ez nem lehet igaz, ez lehetetlen! Amint lemészároltam az egész világos oldalt, hazamegyek, és… csinálok valamit! Ez nem történhet meg!
 

Épp nyúlnék, hogy a két kezemmel fojtsam meg A Fiút, Aki Eddig Túlélte, amikor ismét felém küld egy inklúziós hullámot. Közben leveszi a pulóverét, és kigombolja a nadrágját.
 

- Mostantól fehérje dús étrendre lesz szükséged – folytatja tovább, szemrebbenés nélkül. – Végy a szádba…
 

A testem többé nem engedelmeskedik nekem, a térdem erőtlenül csuklik össze. Csak ekkor jut eszembe: hol a fenében van Nagini? Az egyik sarokból vad sziszegés hallatszik… Kicsi horcuxom épp Potter kígyójával tekergőzik, és remélem, nem azt csinálják, amire gondolok. Hálátlan perszóna! Hát ezt érdemlem, azok után, amiket érte tettem?

Felnézek az önelégülten somolygó Harryre. Észre sem vettem, hogy közben a szarvai is kinőttek – borzasztóan fel lehet izgulva.
 

Akárhogy is, ki kell találnom valamit. Nem hagyhatom, hogy megalázzon! Az ajkaim remegni kezdenek.
 

- Szeretnéd, ha előbb én csinálnám neked? – billenti félre a fejét aggodalmasan.
 

- Csak azt szeretném, ha meghalnál végre – csikorgatom a fogamat, amivel látszólag csak még jobb kedvre derítem. Megragad a karomnál fogva, és az ágyhoz húz. Alig férek el a szűk matracon, főleg, miután már hozzászoktam a háromszoros méretűhöz.

Még a markomban van a pálcám, de nem vagyok képes egy nonverbális átkot sem végrehajtani. Amikor Harry forró lehelete végigsimít a vágytól izzó péniszemen, egy éles csuklást hallatok. A reakciómtól felkuncog, még egy sor, bizsergető érzést végigszalajtva a már-már felrobbanni készülő szervemen.
 

Alig bírom visszatartani, hogy felkiáltsak, amikor végre a szájába vesz, és olyan mélyen a torkába enged, hogy úgy érzem, egészben akar lenyelni. Vár egy pár pillanatot, aztán megmozdítja a nyelvét. Teljesen elveszítem az eszem, és amikor már valamennyire kezdeném magam összeszedni, újra meg újra eléri, hogy a szemébe nézek – és mindannyiszor elcsábít.

- Ha… Harry – nyögök fel, amikor már érzem, hogy a gerincemen bizsergető, csiklandozó érzések szaladgálnak. Harry hevesen masszíroz a szájával, minden egyes súrlódással egy apró szikrát gyújtva a testemben. Hamarosan robbanok, a heréim összerándulnak, a gerincem ívbe hajlik, s a fejem mélyen a párnába nyomom. Utoljára olyan mélyre enged, amennyire csak beférek, és én nem bírom tovább. Elfúló üvöltéssel lövellek a torkába, még soha életemben nem éltem át ilyen heves beteljesülést.

- Kinőttek a szarvaid – mondja, miközben a mellkasomra hajtja a fejét. – Nekem még mindig áll.
 

Ki a fenét érdekel? Hitetlenkedve érintem meg a homlokomból ágaskodó csúcsokat. Igazán… nagyok és kemények.
 

Meg sem tudok szólalni. Kintről folyamatos csatakiáltások, robbanások zaja hallatszik fel. Parancsba adtam, hogy a kastély ezen oldalát ne támadják, még a hálószoba ajtajára is tettem néhány bűbájt. Meg kell ölnöm a fiút. Nem hagyhatom, hogy…
 

Folytatás