Cím: Elcsábít az éjszaka

Csapat: Inferno

Kulcs: „Annak szól ez a vágyakozás, kit érzünk a sötétben, de nem látunk a napfénynél.”

(Rabindranath Tagore)

Műfaj: sötét, dráma

Korhatár: 18+

Figyelmeztetés: Erotikus tartalom; kínzás; slash
Készült: a II.Torry-Vorry Olimpia Inferno csapatának

Bétázásért köszönet Lilcsykének :)

Történet: Voldemort egy új módszerrel próbálja megkaparintani a világuralmat, ám megnövekedett ereje ellenére sok problémája akad. Példának okáért, bárhová megy, mindenütt vágytól izzó pillantások kísérik, férfiaktól, nőktől egyaránt. Amikor elhatározza, hogy hasznot húz új képességeiből, és elcsábítja Harry Pottert – ezáltal keresztbe téve ősi ellenségének, Dumbledore-nak -, még nem is sejti, hogy a Kis Túlélő nem adja egykönnyen magát. A terv kivitelezéséhez pedig akadhat-e jobb hely, mint a Malfoy-kúria? Mindeközben Harry és barátai, fő védelmezőjük hiányában menekülni kényszerülnek a halálfalók elől, ám a Nagyúr cselszövéseit így sem kerülhetik el. Képes lesz Harry túlélni Voldemort akadályt nem ismerő „rajongását”, és a vágyak háborúját? A csábítás elkezdődik. :)

„Annak szól ez a vágyakozás, kit érzünk a sötétben, de nem látunk a napfénynél.”

(Rabindranath Tagore)

Elcsábít az éjszaka – I. rész

A vágyak háborúja

Kettesben vagyunk a hatalmas csarnokban, a fiú és én. Egymásba gabalyodva vonaglunk Lucius fényesre csiszolt márványpadlóján, ő már alig kap levegőt, de továbbra is egyre csak csábít, kényeztet. Nem hagyom, hogy a kezével érintsen meg, elvégre, a Sötét Nagyurat csak ne fogdossa senki! Ehelyett egy gyors bűbájjal lerögzítem a karját, a csípőjét pedig a földhöz szorítom. Már mozdulni sem bír, szórakozottan figyelem a smaragdzöld szemében pattogó szikrákat. Látom, és egyidejűleg hallom is a félelmét, ami persze nem alaptalan. Tudja jól, hogy pár pillanaton belül csak egy élettelen test lesz, egy áldozat.

Szánalmas. Alig bírok visszatartani egy gúnyos horkantást. Inkább örülnie kellene, hogy ekkora kegyben részesítem!

Látom, ahogy a mágia szikrázik körülötte, tudom, lassan eléri a beteljesülés. Hollófekete hajába markolok, hogy ne vegye észre a kezem sóvárgó remegését, amint érzem, hogy az ereje átáramlik belém. Kellemetlen, de ha ez az ára a világuralomnak, boldogan megteszem. „Követtem el én ennél már százszor mocskosabb dolgokat is” – mosolyodok el ördögien, miközben egy erős lökéssel a végzetébe taszítom őt. Mélyen vagyok a testében, elviselhetetlen a szűk forróság körülöttem. A fiú torkát éles sikoly hagyja el, de én vad szenvedéllyel tovább ostromlom.

Az ostoba próbálja elrejteni a könnyeit, mintha lenne bármi is, amit én nem veszek észre azonnal.

- Ne merj pislogni! – förmedek rá, ezután ő csak elkerekedett szemekkel bámul fel rám. Az arcára ekkor már nyíltan kiült a rettegés. A tekintetünk összekapcsolódik, és ahogy belépek az elméjébe, hallom, hogy könyörög, reménykedik, túl akarja élni. De nem fogja.

A mágia egyre fényesebben lüktet az alakja körül, visszhangban a szívverése ritmusával. Csak erre a percre vártam. Karmaimat a nyakszirtjébe mélyesztem, kígyófogaimmal a torkába marok.

Felkiált, menekülni próbál, mint az elejtett patkány, de én nem kegyelmezek neki. Különös, már rengetegszer gyilkoltam, de még sosem ittam vért ezelőtt. Nem is gondoltam volna, mit szalasztok el…

A meleg folyadék élettel tölt meg, a mágia átáramlik a csontjaimon, őrjítő iramban önt el a kéj. Áldozatom vergődik alattam, és én csak szívom magamba az erejét. Pontosabban, most már az enyémet. Csak akkor engedem el, amikor a teste elernyed. Már nem más, csak egy porhüvely, aminek semmi hasznát nem veszem. Elégedetten húzódok el tőle, és igazítom a helyére fekete taláromat.

Megtettem hát, megszereztem azt az erőt, amelynek senki nem tud majd ellenállni! Se a minisztérium, se a Vén Bolond, Akit Nem Nevezek Nevén… de akire a legjobban vágyom: a Kölyök sem. Még utoljára a padlón heverő holttestre pillantok, tekintetem a zöld szemekre vándorol. Azok, bár az élet tüze már nem ég bennük, még mindig ugyanolyan smaragd fénnyel csillognak, mint az Övéi. Ez az én vágyam: hogy Ő is így feküdjön előttem, hogy a talpammal tiporhassak a testén.

Az ezüst szegélyű, méretes falitükörre pillantok: a képmásom elégedetten néz vissza rám. Hm, korábban azt hittem, az újjászületésem utáni formámtól kellemesebbre már nem is számíthatok. Nem mondanám, hogy tévedtem, ugyanis azzal képtelenséget állítanék, viszont ez az új külsőm a legcsekélyebb elfogultsággal is több, mint lehengerlő. Valójában nem csodálkoznék, ha a Fiú fel sem ismerne, amikor legközelebb találkozunk. Kíváncsi vagyok, hűséges halálfalóim hogy reagálnak majd az új kinézetemre. Egy kissé izgatott vagyok – tényleg csak egy kicsit – ezért úgy döntök, megyek is megmutatkozni előttük. Villámsebességgel suhanok az ezüstkeretes ajtó felé.

~ A§v§h ~

A Rengeteg fái baljós kupolaként borultak a kis sátor fölé, amelynek bejáratában egy tizenéves kamasz gubbasztott. Elnyúlt pulóvere alá befújt a csípős, hajnali szél, a csontjai már teljesen átfagytak. A nap első sugarai rózsaszínre és narancssárgára festették a fák lombkoronáit, a felhők vöröses foltokban tűntek fel az égen.

A fiú üres tekintettel meredt maga elé, a félhomályban semmit sem látott. Gyűlölte az érzést, amely elárasztotta a szívét: hogy a sátorban szuszogó társai miatta vannak veszélyben. Hermione, Ron, Ginny, Luna, Neville… Hittek benne, hogy a háború véget érhet, hogy a Megmentőjük képes lesz legyőzni a Sötét Nagyurat. Csak éppen… a Kis Hős már végleg feladta a harcot. Ha megjelent volna valaki előtte, és azt mondta volna, hogy a többi ember életéért cserébe meg kell halnia, gondolkodás nélkül Voldemort pálcája elé vetette volna magát.

A gondolatait egy halk nesz zavarta meg.

Gyorsan dobott egy száraz gallyat a pislákoló tűzre; a lángok kicsit megvilágították az erdei tisztást. Elkerülhető esetben nem használt varázslatot, a mágia legkisebb rezdülése is veszélyt jelenthetett számukra. A közeli bokornál mintha mozgást látott volna. Óvatosan, előreszegezett pálcával araszolt felé. Amikor hirtelen egy óriáskígyó dugta ki lapított fejét a gallyak közül, rémületében hanyatt esett, alig pár centiméterrel a tábortűz mellé.

- //Mi a...?// - váltott reflexszerűen párszaszóra, mire az állat kíváncsian kiöltötte villás nyelvét.

- //Kiszabadítóm?// - sziszegte, miközben kicsusszant a sűrű növényzet közül. – //Rég nem találkoztunk.//

Harrynek hosszas gondolkodásba telt, mire rájött, kivel (vagyis mivel) áll szemben.

- //Te vagy az, az állatkertből, ugye?// - kérdezte tétován, és egy futópillantással végigmérte az időközben legalább duplájára nőtt kígyót.

- //Végül Brazíliában találkozunk ismét// – susogta az állat, és barátságosan a fiúhoz dörgölőzött. - //Neked köszönhetem!//

- //Ez furcsa// – vonta össze a szemöldökét Harry. - //Hogy találtál rám?//

Nem bírta megállni, hogy ne simítson végig az állat vörösesbarna, pikkelyes bőrén. Az érintése selymes és puha volt, az ujjai akadálytalanul siklottak végig rajta.

- //Éreztem a jelenléted, emlékeztem az illatodra.// – A bestia hatalmas fogai kivillantak a szájából. A Kis Túlélő még soha nem örült ennyire, hogy érti a kígyók nyelvét: a hüllővel való beszélgetés legalább elterelte a figyelmét a problémáiról.

- //Egyébként hogy hívnak?// - tudakolta Harry, mivel más hirtelen nem jutott eszébe – nem túl gyakran társalgott kígyókkal, már csak elvből sem.

Az állat félrebillentette a fejét, és körülfonta magát Harry dereka körül.

- //Sliaghin// – súgta a fülébe.

- //Én Harry vagyok.//

Valójában utálta, ha bármi a testére tekeredik, de nem akarta megsérteni a boát. Valamennyire emlékezett még a fajtát jelölő táblára, amit az üvegfalon belül látott. „Az eltűnő üveg” – mosolygott a fiú az emléken, ahogy eszébe jutott Dudley és Petunia néni kétségbeesett arca. Vernon bácsiéra szándékosan nem is gondolt. Borzasztóan zavarta a kígyó közelsége, mindig is bizalmatlan volt az állatokkal, kiváltképp a villásnyelvűekkel szemben. A boa szája hirtelen elsiklott a füle mellett.

- //Jöjj velem!// – sziszegte az émelyítő hang az elméjében. Valósággal elkábult. – //Megmutatom a szabadságot.//

- //Me…//

A következő percben egy álmos fiú sántikált ki a sátorból, és értetlenül körülnézett.

- Kivel beszélsz, Harry? – motyogta Neville, és megdörzsölte a szemét. – Menj csak aludni, majd én őrködöm.

- O-oké – pattant fel a fiú a földről, és az alvóhelyük felé indult, nyomában a körülbelül öt méteres kígyóval. Szándékosan hagyta figyelmen kívül barátja kérdését. Neville-nek semmi nem tűnt fel abból, hogy egy hatalmas állat siklik el a bokája mellett, és békésen összetekeredik a sátor lábánál.

~ A§v§h ~

Fenntartom kifejezéstelen maszkomat, és igyekszem tudomást sem venni a szolgáim sóvárgó pillantásairól. Tagadhatatlan, hogy az új külsőm szemet gyönyörködtető, de azért Crak, Avery és Mulciber vágytól izzó tekintetét túlzásnak érzem. Féregfarkéról nem is beszélve. Lassan már azt is büntetnem kell, ha rám néznek! Eddig ezzel nem akadt problémám, egyik szolgámban sem volt annyi bátorság, hogy bámulni merészeljen.

De most hiába parancsoltam rájuk, hogy takarítsák fel a vérfoltokat a csarnokból – természetesen pálca nélkül, mivel az ódon padlót feloldhatatlan bűbáj védi az illetéktelen mágiától, amely kárt tehetne benne -, ez a legcsekélyebb mértékben sem zavarja őket. Sóhajtoznak, néha vetnek rám egy gyors oldalpillantást, aztán motyognak valami zagyvaságot.

Ha csak egyikük viselkedne ilyen bosszantóan, egyszerűen megoldanám egy gyors főbenjáróval. De hát mégsem végezhetem ki az összes halálfalómat! Illetve megtehetném, de akkor nekem kellene elvégeznem a piszkos munkát, és ez ártana a megjelenésemnek is. Ki rettegne egy csatlósok nélküli Nagyúrtól? Legalábbis ilyen mértékben, mint most?

Büszkén kihúzom magam méltó trónusomon, a jobb kezemben szórakozottan pörgetem a pálcám. Kipirult arcú szolgáim reszkető ujjakkal vakarják fel a márványpadlóról a fiú maradványait, Nagini az ölemből vadul sziszegve méregeti az „úri népséget”. Nem is figyelek már a zavaró tényezőkre, ma mindezek ellenére is kifejezetten jó napom van. Igen, eljött az idő, amikor Voldemort nagyúr átveszi a hatalmat a világ fölött: az új képességeimmel gyerekjáték lesz legyőzni a vén bolondot. Esélye sincs ellenem, most, hogy a fiú vére az ereimben csörgedezik.

Az ujjaimat ökölbe szorítom a karfán, ami azonnal szilánkokra törik. A csatlósaim egy emberként ugranak meg a hirtelen reccsenés hangjától, és kétségbeesetten körülnéznek, hátha valamelyik társuk nyakát tekertem ki éppen. Szórakoztatóak, a sok nemes, akik már azelőtt szolgákat kínoztak, mielőtt megtanultak volna járni, és most ők csúsznak a mocsokban az uruk lába előtt. Előttem, aki egy nyomorult árvaházban sínylődtem tíz évig, és hat nyár erejéig. Pedig mindannyiuk közül ÉN érdemeltem volna meg leginkább a fényűzést, a gazdagságot. Mindegy is, a múlton kár tipródni. Most, hogy az egyik legerősebb elemi mágia a kezemben van, mindenki más lényegtelen porszem az én zöld-ezüst, kígyómotívumos homokórámban.

Féregfark épp a kölyök fejét emeli fel a földről, egy percig értetlenül néz vele szembe, majd sikítva eldobja. A fej hangtalanul szeli át a levegőt, aztán egy éles puffanással találkozik Lucius tizenhatodik századbeli szőnyegével. A gazdája csak elsápad – véletlenül pont rá nézek.

Az arckifejezését látva kárörvendően felnevetek. Máskor, ilyen esetben összepréseli az ajkait, miközben próbálja magában tartani kitörni készülő dühét, most azonban… fátyolos tekintettel mered rám, szégyenlősen elmosolyodik… Itt tényleg mindenki megőrült? Hiába kutakodok a gondolatai között, egy cseppnyi félelmet sem látok a fejében, csak émelyítő, rózsaszín ködfelhőt.

Próbálom türtőztetni magam, de egyre inkább kijövök a béketűrésemből. Hol a fenébe van már Piton a jelentéssel? Unottan a bejárati ajtóra, majd a szőnyegen heverő fejre nézek. Az egykor gyönyörű lény most üveges tekintettel bámul a semmibe, a szeme fennakadva, a bőre lassan megszürkül, ahogy a megmaradt vére a padlóra csöpög. Alig félórája még büszkén ült a gazdája nyakán.

Mennyivel másabb volt, mikor először megpillantottam… Most, hogy belegondolok, eléggé hasonlított Rá, talán ezért is választottam ki a fajtársai közül. Fekete haja most a homlokához tapad; mocsok szennyezi azt, ami egykor légies és káprázatos volt. A csarnokot átható hullaszag árasztja el, ahogy a test lassanként rothad a nyár végi forróságban. Hm, imádom ezt az illatot! Ettől mindig frissítően élőnek érzem magam.

Azt hiszem, Nagini kicsit megsértődött rám. Most is arra gondol, micsoda pazarlás veszni hagyni egy szaftos tetemet. Meg kell értenie, nem adhatok neki olyan táplálékot, amit én egyszer már felhasználtam. Majd estére kap egy-két hájas muglit desszertnek.

Most a magányosan levedző bal karra nézek, amit Crak értetlenül húz végig a padlón a zsákig. Luciusnak már remegnek az ujjai a másik torka után. Az arcát látva állandóan nevethetnékem támad, de amint a halálfalóim észreveszik felfelé görbülő számat, megint sóhajtozni kezdenek. Ez eléggé elveszi a kedvem a kárörvendéstől.

A fiúhoz visszatérve: kár érte, igazán kár, jó szolga lehetett volna belőle, de nem hagyhattam életben. Egyrészt minden erejére szükségem volt a terveim megvalósításához, másrészt az ő fajtája nem túl hűséges típus; nekem pedig mostanában nem szokásom kockáztatni. Mint észrevettem, a szerencse ugyanis általában nem az én oldalamon áll.

Ha jól gondolom – márpedig én sosem tévedek -, a szemem most a szokásosnál is erőteljesebben izzik vörös fényében. Szívesen megnézném magam kívülről, de úgy érzem, Nagini egy darabig nem lesz hajlandó önként megengedni, hogy a fejébe másszak, amíg ki nem engesztelem. Túl büszke jószág, hiába, az én lelkem egy darabját hordozza magában. Mondhatni olyan, mintha a tulajdon gyermekem lenne.

A következő pillanatban kitárul a faajtó, és Piton ront be rajta. Azonnal fejet hajt; nemrég adtam neki azt a kiváltságot, hogy nem kell letérdelnie, amikor csak a belső köröm tagjai – és Féregfark – vannak jelen.

- Áh, Perselus – szólok mézes-mázosan. Több szolgám is izgatottan felhördül, de egy gyilkos pillantással elhallgattatom őket. – Milyen híreket hoztál?

- Dumbledore-ról továbbra sem tudunk semmi lényegeset – mondja nyugodtan. Szokás szerint, mikor az elméjébe akarok hatolni, zárt kapukba ütközöm. Legalább biztos lehetek a képességeiben, ha a hűségében nem is. – Senkit nem értesített a hollétéről.

- És Potter? – vonom fel a szemöldököm. Tudom jól, az egyetlen csapda, amit a vénembernek állíthatok, az a Kölyök. És más terveim is vannak ám Harryvel! Már egy ideje a keresztnevén emlegetem magamban. Hogy miért, azt én sem igazán értem, de nem is igazán foglalkozom vele.

Piton ekkor néz először a szemembe, az arca azonnal elsápad. Bár nem reagál a látványomra olyan közönségesen, mint a többiek, azért jelentőségteljesen végigmér.

- Bujkál – nyögi ki végül rezzenéstelen arccal. – Gyanítják, Dumbledore megfutamodásának hírére szökött meg a rokonai házából, néhány korabeli társával együtt. A jelenlegi tartózkodási helyéréről semmi biztosat nem tudunk.

Tudnak ezek bármit is? Kezdek róla megbizonyosodni, hogy a Főnix Rendjének tagjait az az élemedett, girhes kecske idiótákból válogatta össze. Összefonom az ujjaimat, és gyanakvóan nézek rá, mert tudom, attól Piton lába a földbe gyökerezik. Kémem még csak nem is pislog, mesterien állja a pillantásom.

- Elmehetsz, Perselus – intek végül. Ő csak bólint, és lebegő köpenye örvényében épp készülne távozni a csarnokból, amikor még utána szólok. – A ma délutáni gyűlés előtt még keress fel a lakosztályomban – mosolyodok el ördögien. – Az ajtó előtt várjatok.

- Várjunk? – vonja fel meglepetten a szemöldökét zsíros hajú követőm.

- Te és Fenrir. – Büszkén hátradőlök. A halálfalók már megszokták, hogy alkalmanként igénybe veszem „másféle” szolgáltatásaikat is, és általában egyszerre egy csatlósommal nem is érem be – de látszólag mindegyikük rettegett attól, hogy Greyback közelébe kerüljenek. Nem értem, miért aggódnak egy kis vérfürdő miatt, szerintem csak izgalmasabbá teszi az unalmas hétköznapokat.

A büntetését töltő kis csapat érdeklődve figyeli a mozdulataimat, Nagini a szék támláján át elsiklik az ölemből. A padló ragyogóbb, mint újkorában, a szőnyeg is tisztának mondható. Csatlósaim várják a további utasításaimat, és látszólag valami mást is, amivel inkább nem vagyok hajlandó foglalkozni. Nekem már tényleg nem tudnak újat mutatni, de azért egyszerre nyolc férfi, ráadásul korán reggel, az előző éjjel után… Inkább visszatérek a fontosabb feladatok átgondolásához.

Tehát Potter bujkál. Hogyan találhatnám meg? Nos, különleges ismertetőjelei: a sebhely a homlokán. Azt könnyűszerrel elrejtheti. Miben különbözik még a többi kölyöktől? Hm, csillogó, smaragd szeme van, és… Áh, igen, ki meri mondani a nevem. Erre csak két ember képes, és épp ezt a kettőt akarom megtalálni. Hamarabb is eszembe juthatott volna, persze, nagyon elfoglalt voltam mostanában. Máris indulok, van egy kis megbeszélnivalóm néhány hívemmel a minisztériumban.

~ A§v§h ~

- Én továbbra sem támogatom ezt – horkantott Ron, és jóllakottan elterült az avarban. – Így is vagyunk már épp elegen, nincs elég kajánk még egy ekkora izének is! Ráadásul a szeme se áll jól.

- Csak hogy tudd, Ronald – szólt bátyjára szemrehányóan Ginny -, ő hozta azt a vaddisznót, aminek reggel befaltad a felét.

- De hát ez akkor is egy kígyó – morgott a vörös fiú, és Hermione ölébe hajtotta a fejét. - Tudjátokki is ilyennel rohangál.

- Ron, az Övé varázslény, ez pedig egy átlagos, hétköznapi… boa?

Az állat békésen szundikált az egyik fa tövében, Harry azonban meg volt győződve róla, hogy mindent hall – még ha nem is érti a többiek beszédét. Egy ideig csak Neville hortyogása hallatszott, Luna egy korhadt faágat vizsgálgatott – hatalmas beleéléssel. Az ősz kellemes nyugodtsága átáradt az avarban üldögélő fiatalokra.

Ginny óvatosan Harryhez lopakodott, és amíg a fiú nem figyelt, az ölébe mászott.

- Elmegyünk sétálni? – suttogta egy cinkos mosoly kíséretében, és a homlokát a másikéhoz támasztotta.

- Menjünk – sóhajtott a fiú, és visszavigyorgott a barátnőjére.

Egyedül Ron horkant fel, amikor „AZ a kettő” távozott.

~ A§v§h ~

A mai nap folyamán számos nem tetsző dologgal kellett szembesülnöm: a minisztériumban nem tudtam úgy megtenni tíz lépést se, hogy egy-egy boszorkány, vagy varázsló ne eredt volna a nyomomba, és ne akart volna velem… felháborító dolgokat csinálni. Egy sárvérű nő például felajánlotta, hogy szívesen „elszórakoztat”, feh! Ennél undorítóbbat el sem tudnék képzelni egy effélétől.

Most a Malfoy-kúria ebédlőjében ülök, jobb oldalamon a sűrűn pislogó Luciusszal, balon a falfehér Pitonnal. Pedig neki nem is kellett semmit sem csinálnia, csak végignéznie, ahogy kiéljük beteges perverziónkat a vérfarkassal. Ez utóbbi személy az asztal másik végében ül, és úgy méregeti Féregfarkot, mintha egy tálcán füstölgő malacsült lenne. Nyugodtan megehetné, úgyis csak a „hálámnak” köszönheti, hogy még életben van. Pontosabban, jelenleg híján vagyok a talpnyalóknak.

Én szokás szerint az asztalfőnél trónolok, a szolgáim idegesen babrálnak a terítővel. Narcissa feszülten pillant hol az anyagra, hol a társaira. Általában leszedeti a díszítést a gyűlések előtt, gondolom ugyanabból a számomra érthetetlen féltésből, amit Lucius is érez a szőnyegei iránt.

- Drága barátaim – ugrok fel hirtelen álló helyzetbe. Piton már a hangomtól is összerezzen. Nagyon helyes, tanulja csak meg, mi jár annak, aki nem elég hasznos számomra. Amikor mindenki rám figyel – szerencsére ez elég hamar bekövetkezik -, nekilátok ismertetni a tervem részleteit, legalábbis, ami rájuk tartozik belőle.

~ A§v§h ~

A lányok csak alkonyatra értek vissza, egész nap gombákra vadásztak a lehullott falevek alatt. Harry, Ron és Neville jóformán csak pihentek, hogy estére legyen elég energiájuk az őrködéshez.

- Szerinted mit csinálhat most Dumbledore? – tűnődött Ron. Épp nagy nehézségek árán rángatta ki az egyik sátort tartó cölöpöt a kemény talajból.

- Nem valószínű, hogy nyaralni ment – mondta Harry, és segített Neville-nek feltekerni a ponyvát.

A három lány ebben a pillanatban érkezett meg, fájdalmasan dörzsölve a derekukat.

- Ki tudja? – vonta fel szemöldökét a legfiatalabb Weasley-fiú. – Lehet, hogy ebben a percben is Egyiptomban sütteti a hasát, közben meg Bogoly Bertivel tömi magát.

- Még ha ott is volna – szűrte a fogai között Harry. – Biztosan valami kutatást végezne Voldemort után.

A társai megborzongtak a név hallatán, de nem sok idejük maradt az ijedtségre: a következő pillanatban egy tucatnyi sötét csuklyás lény suhant el a fák között. A legérdekesebb mégis az volt, hogy tisztán látszott: nem halálfalók. Sőt, nem is emberek.

A fiatalok gyorsan egy kört alkottak, előreszegezett pálcával várták a támadást. Az alakok egyre közelebb értek hozzájuk, rengetegen voltak, és minden irányból egyre többen tűntek elő. Harry érezte, hogy leizzadt a tenyere. Bajban voltak, és nagyon nagy veszélyben. Nem akarta, hogy a barátainak baja essék, és észre sem vette, ahogy lassan kiválik a körből. Óvatosan lépett egyet. Amint felnézett, egy magas, szőke hajú férfival találta magát szemben. Először Lucius Malfoy jutott róla eszébe, de ahogy jobban megfigyelte, rájött, hogy tévedett. Habár ez az alak eléggé hasonlított rá, még kisugárzásában is.

- Kimondtátok a Nevet – mosolyodott el a férfi gúnyosan. Még egy malfoyos vonás! „Ő lehet a többiek vezére” – gondolta Harry. – Ebben az esetben, az Urunk elé kell vinnünk titeket.

- Voldemorthoz? – vonta össze szemöldökeit a Kis Túlélő.

Körülötte mindenki egy emberként rezdült össze.

- Ne mondd ki! – förmedt rá a szőke. – A mi Urunk, Malamort herceg, ősi ellensége a Sötét Nagyúrnak – szavalta áhítattal. – Vadászunk azokra, akik ki merik mondani a nevét. Olyanokra van szükségünk, akik fel merik venni a harcot Vele, Aki Nem Nevezünk Nevén.

- Miért hinnénk neked? Ki vagy te? – horkant fel Ron a háttérben.

A férfi megforgatta a szemét, és úgy nézett vissza a vörös fiúra, mintha legalábbis egy idegesítő kis patkányhoz kéne beszélnie.

- Én Lotus Marlon vagyok - („Még a neve is hasonlít” – gondolta Harry) -, ők pedig Malamort herceg hűséges alattvalói. Sietnünk kell, mielőtt az Ő szolgái ideérnek!

A közelben éles, zöld fény villant, és hamarosan feltűnt az égen a Sötét Jegy.

- Jöjjetek – sürgette őket a döntésben Marlon, és a felhők alatt füstölgő szimbólumra tekintett. – Mi megtanítjuk nektek, hogyan győzhetitek le őt!

- Indulás – utasította Harry a barátait, akik azon nyomban felkapkodták a csomagjaikat a földről.

A fák közül sárga, vörös és zöld sugárnyalábok érkeztek, a körülöttük álló alakok közül egyre többen tűntek el. Hogy menekültek-e, vagy épp harcba szálltak a halálfalókkal, azt már nem tudta kideríteni. Barátaival megfogták egymás kezét, ő pedig Marlon jobbjába kapaszkodott. Utoljára még érezte, hogy Sliaghin a lába köré tekeredik, aztán máris jött az a borzalmas rántás a köldökénél.

- Jól döntöttetek – mosolygott mellette a szőke férfi, miután hirtelen elrántotta a kezét.

Harry és barátai egy égig érő kastély udvarán álltak. A fekete monstrum, amíg méreteiben a Roxfortra hasonlított, stílusában inkább a Szellemszállásra ütött.

- Kövessetek – szólt Marlon a fiatalokhoz, és egy fekete, kétszárnyú ajtóhoz vezette őket.

A gyerekek próbáltak minél közelebb húzódni egymáshoz. – Ez a kastély lesz az elkövetkező időkben az otthonotok. Vezérünk, a Nagy Malamort szívélyesen fogad benneteket.

Útjuk egy tíz méter magas folyosón vezetett, a falakról különböző, torz alakok figyelték a mellettük elhaladókat. Mindössze néhány fáklya szolgált világításként, egyébként alig láttak valamit. Harry érezte, hogy Ginny közelebb bújik hozzá. Rémültek voltak, és őt is kezdte hatalmába keríteni egy erős balsejtelem. Csapdát érzett minden sarokban, minden pillanatban azt várta, hogy az egyik kőszörny életre keljen a falon, és megtámadja őket. Marlonra nézett, aki szintén egyre nyugtalanabbnak tűnt.

Pár percen belül egy újabb faajtóhoz érkeztek, ám ennek ezüstből volt a kerete és a kilincse.

- És most találkozhattok Urunkkal – mondta a férfi elmerengő hangon. – Lépjetek be!

Marlon kitárta előttük az ajtót, és a gyerekek beljebb araszoltak. Egy óriási, márványköves csarnokba érkeztek, a falakon körbe végtelen végig zöld fényű gyertyák égtek, megvilágítva a trónterem közepén üldögélő alakot. Két oldalán vérvörös csuklyába öltözött szolgái térdeltek, ő maga magabiztosan tekintett végig az érkezőkön.

- Áh, Lu… khm, Lotus – kacagott fel bársonyos hangon. – Hát megérkeztek a vendégeink?

Harrynek sejtése sem volt, miért, de a vére azonnal felforrósodott ettől az izgató remegéstől a levegőben, amit Malamort szavai keltettek. A trónusán feszítő, fiatal férfire nézett; az az első pillanattól kezdve őt figyelte. A fiú fülig vörösödött: soha életében nem látott még ilyen csodálatos embert! Fekete haj, sötét, égető tekintet, ragadozószerű kisugárzás és szinte szikrázó mágia. Nem lehetett túl sokkal idősebb, mint ő, de már most rejlett a bőre alatt valami különleges dolog, ami vonzóvá tette megjelenését.

Legszívesebben hozzáfutott volna, hogy megérinthesse. Azonnal leteremtette magát, hiszen mégiscsak egy másik hímnemű személyről volt szó, és mivel ő is hasonló tulajdonságokkal rendelkezett, nem látta célszerűnek a másik előnyös tulajdonságait szemrevételezni.

- Lám csak, lám – húzódott Malamort szája (Harry belátása szerint) szívdöglesztő félmosolyra. - Harry Potter…

~ A§v§h ~

Folytatás

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés