Ott áll, velem szemben, alig pár lépésnyire. A kezem viszket a pálcám után: meg akarom ölni. Olyan egyszerű lenne most! De mégsem, ezzel nem állnék méltó bosszút a szakállas, vén hibbanton. Ha már így alakult, játszom tovább a szerepem. Milyen ostoba, naiv kölykök! A tervem tökéletes irányban halad.

Le sem veszem a szemem a fiúról. Meglepő, milyen áhítattal néz rám! A kis barátocskái is, de azok szemernyit sem érdekelnek. Azonban ő… Jól látom, elvörösödött? Nocsak, tetszem Harry Potternek! Ez egyre szórakoztatóbb.

- Honnan tudja? – kérdi tőlem zavartan. Még szerencse, hogy mindenre gondoltam.

- A sebhelyed sok mindent elárul – pillantok rá ravaszul. Úgy tűnik, ez az indok tökéletesen kielégíti. Képletesen, persze, de ha továbbra is ilyen szerencsésen alakulnak a terveim, a közeljövőben én fogom kielégíteni minden „igényét”. Persze, nem mintha túlságosan izgatna a kölyök, én mindent önérdekből teszek.

- Mit akarnak tőlünk? – tér rögtön a lényegre. Okos fiú, nem is próbálja az időmet húzni. Könnyű dolgom lesz.

- Leginkább kiképezni titeket, a Sötét Nagyúr ellen – szavalom magabiztosan. Elképesztő, milyen ügyesen tudok hazudni, néha még én magam is elhiszem, amit mondok.

Ő csak bólint.

- Maguk Dumbledore oldalán állnak?

A kérdésétől eléggé felugrik a vérnyomásom, de nyugalmat erőltetek az arcomra.

- Leginkább a saját oldalunkon állunk, de persze mindig is támogattuk azt a… kedves öregembert. - Talán kicsit ezt most eltúloztam.

- Hol lesz a szobánk? – kérdi csillogó szemekkel, az ujjait tördelve. Szemérmetlenül végigmér, majd újra az arcomra néz. Smaragdjai izzanak a vágytól. Hm, el sem tudja képzelni, milyen szívesen eljátszadoznék vele.

Na álljunk csak meg egy pillanatra: általában engem kívánnak az emberek, nem én őket!

A szemem előtt hirtelen megjelenik Potter kéjtől vonagló teste, és a vérem szélsebesen száguld egy bizonyos testrészem felé. Ha nem akarom minden tekintélyem elveszíteni a halálfalóim előtt, sürgősen cselekednem kell.

- A pincében, a többi diákunkkal. Fére… khm, Kukacfarok… – Francba, ez túl perverzen hangzott, de már mindegy. –… lekísér titeket.

Féleszű talpnyalóm azonnal talpra ugrik a túlméretezett csuklyájában, és az ajtó felé int a kölyköknek.

- Megtisztelnél, Harry Potter – mondom gyorsan, mielőtt ő is elindulna Pettigrew után -, ha te velem tartanál.

Az ostoba csak bólint, vált egy-egy aggódó pillantást a sárvérűvel, és a véráruló Weasleyvel, majd megáll közvetlenül előttem.

- Mehetünk – mondja pironkodva, ami arra késztet, hogy megnyaljam a számat. Már készülök felállni – a trónomról, persze – amikor egy méretes kígyó emelkedik fel előttem. Épp kezdek aggódni, hogy Nagini szegte meg a parancsomat, miszerint nem mutatkozhat az elkövetkező pár napban, amikor észreveszem, hogy ez az állat más. Egyrészt külsejében is eltérő, másrészt hím, harmadrészt pedig nem érzem azt a kellemes bizsergést, amit egy lélekdarab közelsége nyújt. Vagy Potteré, de az más kérdés.

- //Sliaghin, viselkedj// – mondja neki a kölyök, és falfehéren néz rám.

- Egy kígyó? – nézek rá gyanakodva. Minden erőmmel koncentrálnom kell, hogy ne váltsak át reflexszerűen párszaszóra. – Harry Potter a legnagyobb ellenségének szimbólumát hordozza magával?

Ez aztán a meglepetés! Ki gondolta volna, hogy akad valami közös kettőnkben, aminek semmi köze a jóslathoz?

- Ő egy… barátom – motyogja, a kígyó pedig kedveskedve dörgölőzik hozzá. Nem hiszek a szememnek.

- Hát adunk szállást a „barátodnak” is. Beatrice, készíttess elő egy pihenőhelyet szegény jószágnak – mosolyodok el kétszínűen. Bella boldogan pattan fel, megtiszteltetésnek érzi, hogy egyáltalán hozzászólok. Főleg a ma délutáni kis incidens után: meztelenül állt az ajtómban, és azt várta, hogy befejezzem Piton büntetőmunkáját. Még Nagini sem tudott vele mit kezdeni.

- Gyere – intek inkább elmélkedés helyett a kölyöknek.

Nyomomban a Fiúval, Aki A Szerencséjének Köszönhetően Megúszta, elindulok a Nyugati Torony felé. Büszke vagyok magamra, amiért ilyen csodálatos építményt sikerült varázsolnom a régimódi Malfoy-kúriából. Félénken kullog utánam, perzselő tekintetét érzem a hátamon.

Mire felérek a lépcsősor közepére, már ezerszer is elátkoztam az ötletet, hogy magaslaton legyen a lakosztályom. Nem vagyok én hozzászokva a mászáshoz, de hát mégsem lebeghetek a fiú jelenlétében! Legfőképpen azért sem, mivel erre nem sok varázsló képes segédeszköz nélkül, és nem akarok már első nap lelepleződni.

- Hová megyünk? – kérdi, és megáll a lépcsőfordulóban.

Most fenyegetően magasodok fölé, izgatottan fürkészem a vonásait. Hamarosan megtudod, Harry, ezt garantálom.

- Természetesen a szobámba – vigyorgok rá. Kicsit visszaretten, majd alig észrevehetően megrebbenti a szempilláit.

- És… mit fogunk ott csinálni? Úgy értem…

Csak képzelődöm, vagy tényleg vágytól fűtött a hangja? Tesz egy tétova lépést felém, látom rajta, hogy már alig bír ellenállni a testemből áradó vonzerőnek. Valami felébred bennem is; visszalépek egy lépcsőfokot, és megragadom a karját. Magamhoz rántom, és a szemébe nézek, de a tekintetében nem látok rettegést, egyedül nyers vágyat, irántam. Szabad kezét a mellkasomra csúsztatja, óvatosan próbálgatja, meddig mehet el. Gyorsan a fejébe nézek, észre sem veszi. Csodálom, hogy a sebhelye nem jelzi a jelenlétemet, az új hatalmam nyilván még az ősi varázslatokat is képes megtéveszteni. Érdekes módon, a gondolatai tiszták. Sehol egy foltnyi rózsaszín köd, csak magamat látom bennük, és az ő izgalmát.

Hirtelen visszaránt a valóságba egy lágy érzés az ágyékomon: Harry félénken simogatja kőkemény férfiasságomat a nadrágomon keresztül. Ügyetlenkedése csak még feljebb korbácsolja a vágyaimat. Durván a falnak taszítom.

Az ajkai elnyílnak, lassan közeledik a számhoz, de nem engedem, hogy megcsókoljon. Még soha nem csináltam olyasmit senkivel, nem épp Vele fogom elkezdeni. Ügyesen áthúzom a fején a pulóverét és azt alatta viselt ruhadarabot. Mire észbe kap, már a nadrágját bontogatom. Hm, ízletes felsőteste van, kóros alultápláltsága ellenére is esztétikus a felépítése. Hosszú ujjaimmal végigsimítok a hasfalán, az érintésem hatására előre tolja a csípőjét. A karjával megkapaszkodik külön erre az alkalomra varratott talárom szélében, és türelmetlenül gombolgatni kezdi. „Buta fiú” – gondolom, és egy hanyag kézmozdulattal szétnyitom magamon az anyagot. Mohón kap meztelen bőröm után, a nyakam vonalát és a vállgödreimet kezdi nyalogatni. Istenien csinálja, de várjuk csak ki a végét.

Nem bírok tovább magammal, lecsúsztatom a nadrágját az alsójával együtt a térdéig, és kihasználva az alkalmat, a fenekénél fogva rántom magamhoz. A térdemmel megtámaszkodok a két lába között. Ő sem bírja már sokáig, szavak nélkül könyörög nekem. Az egyik karjával a hátamat simogatja, a másikat kettőnk közé ékeli, félig nyitott ajkait végighúzza a nyakamon, közben pedig vadul dörzsöli magát a lábamhoz. Ez már túl sok.

Nem várhatok tovább, a tenyerembe zárom az izgalmának bizonyítékát. Érzékien simogatom, a szempillái folyamatosan lecsukódnak és felpattannak, arra a ritmusra, amit én diktálok neki. Lepillantok a kezemben tartott testrészre, majd elismerően felmordulok, és amikor a szemébe nézek, ő elpirul. Tehát szégyenlős, sebaj. A mágiája máris erősen pulzál körülötte, élvezetes lesz kifacsarni a testéből. Ahogy minden mást is.

A kezével ekkor a nadrágom dereka felé nyúl, óvatosan leügyetlenkedi rólam. Ha nem ilyen helyzetben lennék, megátkoznám, csak hogy gyorsabb iramra bírjam. Nem kell elsietnem, végül is, minél erősebb a vágya, annál több mágiát leszek képes elvenni tőle. Így hát összeszorított fogakkal tűröm gyengéd érintéseit.

Legszívesebben a padlóra lökném, és megmutatnám neki, milyen is egy igazi közösülés. Egyre erőteljesebben kényeztetem, ő felnyög és a nyakamnál fogva lehúz magával a lépcsőre. Széttárt combjával kérlel, és már nekem sem áll szándékomban tovább váratni. A lábai közé térdelek, a karommal átfogom a derekát, a testét a megfelelő szögbe igazítom, és már csak egyetlen lökés választ el a forró egyesüléstől…

Teljes erejéből eltaszít magától. A falnak csapódok, bár úgy érzem, mintha egy láthatatlan pajzs megakadályozta volna, hogy a kemény felületnek ütközzek. Harry kétségbeesetten zihál, gyorsan összekapkodja a ruháit. Rettegve néz rám. Nem értem, mi történhetett, tudom, hogy mindennél jobban kíván. A vesszeje még mindig büszkén mered előre a lábai között, a mágiája vörösen izzik a teste körül.

- Mi vagy… te? – kérdi elcsukló hangon, miközben gyorsan magára rántja a nadrágját. Mivel nem kap választ tőlem, a maradék ruhadarabjaival a kezében futni kezd lefelé a lépcsőn. Nem megyek utána, de azért kíváncsi lennék, mi üthetett belé ilyen hirtelen. Mi az, hogy mi vagyok én?

Fél pillanattal később már Nagini szobájában járkálok fel-alá, és várom, hogy a Drágám kinyissa a szemét. Borzasztó dühös vagyok, ráadásul a kielégületlenség mellett a csalódottság is frusztrál. Ezekben a pillanatokban a kölyöknek már csak egy egyszerű muglinak kellene lennie, egy szemernyi varázserő nélkül. Sőt, holtan!

Amint egyetlen kígyóm felpislant, azonnal behatolok a fejébe, és kíváncsian nézek végig eredeti testemen. Első ránézésre minden rendben van, de…

Amennyire Nagini kígyóbőre engedi, a hatásomra megrándul a méretes ágyon.

SZÁRNYAK?

A hátamon egy pár méretes, fekete bőrhártyaszerű denevérszárny feszül, a szemem pedig vörösen izzik. Mi a…? Gyorsan a szobámba hoppanálok, és a rejtett polcról leveszem a kötetet, amiből talán választ kaphatok a kérdéseimre. Azonnal rábukkanok az „I” betűnél a keresett fajra, egymás után falom a sorokat. A felső sarokban a kép egy meztelen férfit ábrázol, szárnyakkal, villás farokkal és hegyes szarvakkal. Fenébe, erre nem gondoltam. Ezt kimagyarázni a Kölyök előtt… Nem lesz egyszerű, de ne legyek Voldemort nagyúr, ha nem fog sikerülni!

Ma este Harry ügyében már semmit sem tehetek. Megyek, még épp elég időm van egy kis csoportos kiruccanásra. Túl sok a mugli mostanában, ideje megcsappantani a számukat.

~ A§v§h ~

Harryt az émelygés kerülgette, forgott körülötte a világ. Nem kis erőfeszítésébe telt levánszorognia a pincébe, több száz lépcsőfokon. Amikor végül berontott az egyszerű faajtón, amely mögött a barátait sejtette, egy csapat fiatal fiúval találta magát szemben, de közülük csak azt az ötöt ismerte, akiket keresett. Ronék sietve a hóna alá kaptak, és az egyik ágyhoz cipelték.

- Harry, valami baj van? – aggodalmaskodott Hermione, de választ nem kapott. Harry meredten bámulta a plafont.

- Talán kerglivel találkoztál? – pislogott együtt érzően Luna. – Gyakoriak az ilyen régi helyeken.

- El kell tűnnünk innen – küzdötte magát ülő helyzetbe Harry, majd megragadta Ginny karját. – Gyorsan! Itt valami nincs rendben!

Társai meg sem kérdezték, miért kell azonnal megszökniük, bíztak annyira barátjukban, hogy egy perc alatt összeszedjék a holmijukat, és felsorakozzanak az ajtó előtt.

- Hé, ti – harsant egy éles hang az egyik ágyról. Csak ekkor vették észre, hogy a szobában mindenki őket nézi. A megszólítójuk egy hirtelenszőke, hátranyalt hajú fiú volt – akiről Harrynek azonnal Draco Malfoy jutott eszébe. – Hová mentek ilyenkor?

- Semmi közöd hozzá – jelentette ki Ron, dühös pillantásokat vetve a szöszkére.

- Azt hiszem, nem engedhetjük meg, hogy elhagyjátok a szobát – nevetett fel az, és önelégülten előhúzta zsebéből a pálcáját. – Ők a barátaim, Cramp és Monster.

A két tömött, kancsal fiú heves morgás közepette rántotta elő varázseszközét, és testőrök módjára a szőke két oldalára álltak. A szobában az összes többi gyerek is mozgolódni kezdett.

- De hisz ez a híres Harry Potter! – sivította éles nevetéssel egy rövid, fekete hajú lány. Harry csak a szeme sarkából látta, hogy Ginny előhúzta a pálcáját, és villámló tekintettel az ellenségeikre szegezte.

- Hagyjatok minket békén – figyelmeztette őket. Ebben a pillanatban a szobában lévők közül mindenki támadásba lendült, és hamarosan csatatér alakult ki a zsúfolt hálóból.

- Gyerünk, hagyjuk őket – szólt Harry az átkokat lövöldöző, vagy éppen hárító barátainak, majd Ginnyt és Ront kezüknél fogva rángatta maga után. Hermione még varázsolt egy átláthatatlan füstöt maguk és ellenfeleik közé, és amíg azok fuldokolva próbáltak az ajtóhoz botorkálni, ők ügyesen kislisszoltak a folyosóra.

- Te jó ég, ezek mit akartak tőlünk? – háborgott Ron. – Komolyan, tisztára, mint a mardekárosok! Az a kis nyalthajú görény is… akár Malfoy ikertestvére is lehetne!

- Ne törődj velük, el kell tűnnünk innen – siettette barátját Harry.

Hangtalanul osontak fel a végeláthatatlan lépcsősoron, és szinte lábujjhegyen lopakodtak át a báltermen, a bejárati csarnokba érve viszont már fejvesztve rohantak. Egy emberként nyúltak a vaskilincsért, de csalódniuk kellett: az meg sem mozdult.

- Francba, mit csináljunk? – hápogott Ron. – Egyáltalán, mi folyik itt?

- Ezek nem emberek – mondta Harry, és egy Alohomorával megpróbálta kinyitni az ajtót, persze sikertelenül. – Malamortnak hatalma van fölöttünk. Az utolsó pillanatban tudtam csak elmenekülni. Neki… szárnyai vannak és… vörös a szeme!

- Vörös? – vonta össze a szemöldökét Ginny.

- Igen, ugyanolyan, mint Vol… - kezdte Harry, de Neville félbeszakította.

- Nem láttátok Lunát? Az előbb még itt volt mellettem – sápadt el a fiú.

A fiatalok gyorsan végigkémleltek a csarnokon. A szőke lányt sehol nem találták.

~ A§v§h ~

- Szép jó reggelt!

Amikor Harry kinyitott a szemét, egy pár fekete bőrcsizmával találta szembe magát.

- Marlon – motyogta a fiú, és feltápászkodott a földről. A barátai – Luna kivételével – egymásnak dőlve aludtak a kétszárnyú ajtó előtt.

- Egy kis éjjeli piknik? – nézett végig a társaságon a férfi. – Ki hitte volna, hogy nem érzik elég otthonosan magukat a szobájukban, a fiamék társaságában.

Tehát a szőke fiú Marlon fia, gondolhatta volna. Valahogy még ismerősnek is találta a helyzetet.

- Az egyik barátunk eltűnt! Egy szőke lány, világoskék talárban volt.

- Érdekes – mosolyodott el Marlon. – Ez a kastély hatalmas, bárhol lehet. Majd utána járok a kisasszonynak.

- Mit akarnak tőlünk? – pattant fel dühösen Harry, így nagyjából a vele szemben álló válláig ért fel.

- Mint már mondtuk…

- Az igazat akarom hallani! Micsoda a maguk Malamort Nagyura?!

Marlon gúnyosan elmosolyodott.

- A kígyóját a legelső alagsori szobában találja, a közös hálójukkal szemben, Mr. Potter. Ha a jövőben is el kívánja hagyni a kastélyt, legyen szíves nem elfeledkezni róla.

- Fenébe…

Sliaghin az este teljesen kiment a fejéből. Sokkal fontosabbnak látta, hogy a barátai biztonságban legyenek. Egyre súlyosabb teher nehezedett a lelkére. Luna… Úgy érezte, az ő hibájából került veszélybe. Csak remélte, hogy semmi komoly baja nem esett, azt ugyanis nem tudta volna megbocsátani magának.

- Értékelném, ha felkeltené a társait, ugyanis hamarosan kezdődik az első órájuk, nevezetesen a sötét varázslatok kivédése.

- Órák?! – pattant fel Ron szeme a tettetett alvásból, mintha legszörnyűbb rémálmát hallaná ébredése után megtestesülni. Marlon bosszúsan kifújta a tüdejéből a levegőt.

- Az itt szerzet ismereteik bőségesen felülmúlják majd az iskolában tanultakat. A reggelit az étkezőben fogyaszthatják el, az első emeleten, aztán a társaikkal ellátogatnak Kobra professzor órájára.

- Mi nem akarunk órákat! – ugrott fel a vörös hajú fiú harciasan, éles hangjára a barátaik is felriadtak, és álmosan pislogtak körbe. – Sőt, itt sem akarunk maradni tovább! Adják vissza Lunát, és már itt sem vagyunk!

- Felettébb sajnálatos, Mr Weasley, de azzal, hogy beléptek ebbe a kastélyba, elfogadták a szerződést, miszerint a képzés végéig itt tartózkodnak. – Olyan lenézően tekintett végig a társaságon, hogy a fiatalok szinte már szégyellték magukat.

- Viszlát az étkezésnél – köszönt el Marlon, és a bálterem felé vonult, királykék köpenye kísértetiesen ölelte körül szikár alakját.

- Esküszöm, ez rokona Malfoynak – húzta el a száját Ron. – Na menjünk, farkaséhes vagyok!

- Valaki farkast emlegetett? – hallatszott egy durva morgás nem messze tőlük, és az egyik fal mögül egy torz, szőrös alak lépett elő. Éhesen nézett végig egyenként a gyerekeken, majd megnyalta a száját. Több sem kellett a kis csapatnak, fejvesztve – néhányan kiabálva – menekültek Marlon után.

- Nocsak, Ragyásfej és barátai! – kiabált az ifjabb Marlon az étkezőasztal felől. – Csak nem hagytátok el azt a bamba barátnőtöket?

- Fogd be, Malfoy – morogta Harry megszokásból, mire a szőke fiú mozdulatlanná merevedett. Gyorsan vetett egy segélykérő pillantást a terem végébe, a másik asztalnál ülő apjára, és csak akkor nyugodott meg, amikor az biztatóan intett felé.

- Azt hallottam, hogy ott lent nem tanácsos elkószálni. Egyébként figyelmeztetlek, Potter, ha még egyszer meglátom azt a rusnya háziállatodat a szobánk közelében, csizmát átkozok belőle! – folytatta újult erővel a fiú, de ez Harryéket – látszólag – már nem érdekelte. A Kis Túlélő azt kívánta, bár tényleg találkozna az elkényeztetett kis görény a felbőszült Sliaghinnal, akiről csak remélni merte, hogy mérges kígyó. Gondolatai gyorsan elkalandoztak az ifjabb Marlon megkopasztásáról a sültszalonna és a csirkecomb-halmok felé.

A reggelizőasztal roskadozott a finomabbnál-finomabb ételektől – Malmortnak bizonyára jól ment a dolga, akármivel is foglalkozott.

- Szerintetek megtaláljuk? – kérdezte Ginny aggódva. Luna az egyik legjobb barátnője volt.

- Biztosan – válaszolt Hermione halkan. – Talán csak eltévedt, de meg fogják találni.

- Engem ez valahogy nem nyugtat meg – húzta el száját Ron. – Gyanúsak ezek az alakok, nem bízhatunk bennük!

- Egyelőre nincs más választásunk. Neville, semmi baj nem lesz.

Barátjuk szótlanul meredt maga elé, előző este óta egy szót sem szólt.

- Egyébként, szerintetek Marlon honnan tudta a nevem? – értetlenkedett vörös hajú barátjuk. – Nem mutatkoztam be neki, ma mégis Weasleynek hívott.

- Még egy rejtély, remek – sóhajtott Harry, és gyanakodva végigmért egy pálcikára tűzött almadarabot.

A tanóra gondolata aggodalommal töltötte el a gyerekeket (persze Hermionét kivéve, aki már alig várta, hogy bebizonyíthassa: neki ugyan nem tudnak semmi újat mutatni). Mit akarhatnak ezek oktatni nekik, amit az iskolában nem lehet megtudni?

Nem volt sok idejük ezen gondolkodni, ugyanis pár perccel azután, hogy helyet foglaltak egy tanteremmé alakított, nyomott hangulatú szobában, egy fekete taláros férfi rontott be, és durván bevágta maga után az ajtót.

- Megjött Piton – horkantott gúnyosan Ron Harry felé. – Szerintem akasszuk ki a pasast, hátha inkább elengednek minket!

Nem tudták még, mi vár rájuk, de mindenképp végig kellett csinálniuk, ha vissza akarták kapni Lunát.

- Felállni! – dörrent a fiatalokra. Marlon és csatlósai izgatottan mérték végig Harryéket, annak a biztos tudatában, hogy a tanáruk nyilván kivételezni fog velük szemben.

- Az újoncok kedvéért ma egy kis ismétléssel kezdjük az órát – görbült felfelé a professzor szája. A férfi meglehetősen elégedettnek tűnt – Harry arra gondolt, hogy Piton is hasonló képet vágna, ha végre megkaphatná a hőn áhított SVK tanári állást (amelyet Kobra épp demonstrálni készült előttük).

- Rendeződjenek párokba – utasította őket a fekete lebernyegbe öltözött alak. – A feladat: a vonzalom átkát, az úgynevezett Inklúziós bűbájt, küldeni a másikra, aki megpróbálja pálca nélkül kivédeni azt.

- Pálca nélkül? – hökkent meg Harry. – De mi még…

- Ez a bűbáj segédeszköz nélkül is maradéktalanul kivédhető – magasodott fenyegetően Kobra a fiú fölé. – Ugyanis a rontás kizárólag az elmére hat. Feltételezem, a Varázsvilág Üdvöskéje rendelkezik olyan mértékű tudással… – Egy lesújtó pillantással végigmérte diákját. -… hogy képes uralkodni az elméje fölött.

- Tessék, még úgy is viselkedik, mint Piton – morogta Ron halkan Hermionénak.

Az érdekes módon szintén óriásdenevért idéző férfi – csupán néhány vonásában, és hosszabbra hagyott frizurájában különbözött bájitaltan tanáruktól – egy képzeletbeli körvonal mentén járta körül a csoportot, néha meg-megállva, amíg ismertette a mondanivalóját.

- Mint azt már remélhetőleg tudják, a csábítás bűbája egy olyan mértékű delej, amely a támadót ellenállhatatlanul kívánatosnak tünteti fel az ellenfél szemében. Mivel a kivédéséhez meglehetősen erős elme, valamint koncentrálókészség szükséges, valószínűleg sokan maguk közül nem tudják majd elvégezni. Legalábbis egyhamar. – A professzor már zavaróan sokadjára mérte végig Harryt.

- Egyes lények képesek pálca nélkül is kibocsátani az Inklúziós bűbáj rezgéseit, amely még veszélyesebbé teszi őket, az érzelmeit uralni nem tudó emberrel szemben.

Harry erre felkapta a fejét: egy lény, aki vonzalmat képes kelteni. Talán ebben a mondatban volt a titok nyitja!

- Nos, tudnak mondani ilyen lényt? – vonta fel a szemöldökét Kobra a szemébe lógó, fekete hajzuhatag alatt. Különös csend ereszkedett a teremre, Hermione azonban a következő pillanatban bátortalanul feltette a kezét.

- Nem az iskolában van, Granger kisasszony, felesleges jelentkeznie – dörrent a professzor hangja Harryék háta mögül.

- Incubusok – felelte Hermione.

- Külső ismertetőjeleik? – csattant a férfi következő kérdése, és persze esze ágában sem volt megdicsérni a lányt a helyes válaszért.

- Bőrszerű szárnyak, villás farok, egy pár hegyes szarv a homlokon – sorolta a lány diadalittasan. Pitonnal ellentétben Kobra nem szakította félbe beszámolóját. – Nőnemű megfelelőjük a succubus. Úgy tartják, az álmokban jelennek meg, és elhitetik az áldozatukkal, hogy valódi nők, illetve férfiak, és…

- Ennyi elég lesz – morrant türelmetlenül a professzor. – A hagyományos incubusokat az álmok lidérceinek tartják. Azonban… – Ismét Harryn felejtette a tekintetét. -… nem feledkezhetünk meg a félvérekről. Tudja valaki, hogyan válhat egy ember ilyen lénnyé?

- Az nem lehetséges, tanár úr – felelte magabiztosan Hermione. – Szaporodhatnak emberekkel, de csak születés útján lehet valaki…

- Ebben téved, Granger – görbült felfelé csúfondárosan a férfi szája. – Nemi aktus útján, átlagon felüli mágiaszint használatával egy varázsló megtalálhatja a módját, hogy megszerezze egy incubus, vagy succubus erejét, a képességeivel együtt. Egy ilyen ember, aki birtokolja ezeket a képességeket, igazán kemény ellenfél lehet. Nem kizárt, hogy a Sötét Nagyúr is alkalmazza ezt a módszert… akár a csatlósai megerősítésére is, ezért is fontos, hogy megtanuljanak védekezni az Inklúziós bűbáj ellen. Lássanak hozzá!

- Persze, azt nem mondaná el, hogy mit kell csinálnunk – morogta Ginny, aki – bár mindenáron Harry párja akart lenni, de a fiút Ron már előre lefoglalta – kelletlenül kullogott a még mindig sápadt Neville-hez. Miután Hermionét professzoruk beosztotta a folyamatosan vihogó, fekete hajú Penny Parkerhez, tanácstalanul bámultak egymásra. Kobra szemforgatva felkérte Marlont és Monstert, hogy szemléltessék „gyengeelméjűek számára is jól láthatóan” az átkot és annak kivédését. A szőke, lenyalt hajú Malfoy-hasonmás fiú sikeresen kilőtt egy élénk rózsaszín fénynyalábot ábrándos tekintetű társa felé, de ahelyett, hogy az kivédte volna, szájtátva figyelte, ahogy az átok a mellkasába csapódik. Kobra szeme baljósan megvillant, főként, amikor a féleszű melák furcsán vigyorogva Marlon nyakába ugrott.

- Potter! – szólt, kivételesen figyelemre se méltatva a fiút, a tekintetét a visítozó szőkére, és a heves vetkőzésbe kezdő Monsterre szegezte. – Óra után itt maradsz.

Az elkövetkező negyven perc azzal telt, hogy különböző, félresikerült átkokat szórtak egymásra (persze Hermione azonnal megtanulta előidézni és kivédeni is az Inklúziós bűbájt.) Harry kíváncsian toporgott a katedránál, várva, hogy társai elhagyják a termet. Amint kettesben maradtak Kobrával, a férfi haragos pillantással nyomta le az egyik székbe.

~ A§v§h ~

Folytatás

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés