Neville elharapta a mondatot, és ijedten pislogott át Harry válla fölött.
Piton közeledett feléjük. Neville riadtan bemenekült Harry háta mögé. A
bájitaltantanár megállt előttük, és gyanakvó tekintettel méregette őket.
– Ti meg mit kerestek itt? – kérdezte. – Elég furcsa helyet választottatok a
találkozásra.
Harry aggódva figyelte Pitont. A tanár tekintete a közeli ajtókra, azokról
pedig a félszemű boszorkára siklott.
– Nem volt találkozónk – motyogta Harry. – Épp csak… találkoztunk.
– Csakugyan? – vonta fel a szemöldökét Piton. – Te feltűnően sokszor
bukkansz   fel   váratlan   helyeken,   Potter,   és   általában   nem   véletlenül…   Azt
ajánlom,   mindketten   induljatok   vissza   a   Griffendél-toronyba.   Ott   van   a
helyetek.
Harry és Neville szótlanul sarkon fordultak. A folyosó végére érve Harry
még egyszer hátranézett. Piton a félszemű boszorka fejét tapogatta.

--------*.*.*-------

 Alighogy   kiugrott   a   szobor
mögül, szapora léptek zaja ütötte meg a fülét.
Piton közeledett felé. Fekete talárja úgy lobogott a nagy sietségben, mint
egy halálmadár verdeső szárnya.
– Lám csak – sziszegte, és megállt Harry előtt.
Piton   hangjában   diadalittas   káröröm   csendült.   Harry   igyekezett   ártatlan képet vágni, s gyorsan zsebre dugta sáros kezét. Verejtékező arcát azonban
nem tudta elrejteni.
– Na gyerünk, Potter.
Elindultak lefelé a lépcsőn, menet közben Harry igyekezett tisztára törölni
a kezét talárjában. Lementek a földszintre, s onnan egy másik lépcsőn tovább
a pincébe, Piton dolgozószobája felé.
Az elmúlt évek során Harry egyetlenegyszer járt csak Piton szobájában, s
akkor   sem   önszántából.   Időközben   Piton   újabb   darabokkal   gazdagította
hátborzongató   preparátumgyűjteményét.   A   különböző   nyálkás   szörnyeket
rejtő   üvegpalackok   kísértetiesen   csillogtak   a   tűz   fényében,   nagyban
hozzájárulva a helyiség nyomasztó hangulatához.
– Ülj le! – parancsolta Piton.
Harry engedelmeskedett. Piton maga állva maradt.
– Draco Malfoy néhány perce igen különös történetet mesélt el nekem.
Harry nem felelt.
– Fent járt a Szellemszállásnál – folytatta Piton –, és összetalálkozott Ron
Weasleyvel, aki látszólag egyedül volt.
Harry konokul hallgatott.
– Malfoy azt állítja, hogy miközben Weasleyvel beszélgetett, valaki tarkón
dobta őt egy marék sárral. Szerinted hogyan történhetett ez?
Harry meglepetést színlelt.
– Nem tudom, tanár úr.
Piton   tekintete   belefúródott   Harryébe.   A   feladat   ugyanaz   volt,   mint   a
hippogriffek esetében: Harry igyekezett nem pislogni.
–   Azután   Malfoynak   egy   egészen   rendkívüli   jelenése   volt.   Tudod,   mit
látott, Potter?
– Nem – felelte ártatlan kíváncsisággal Harry. – Mit?
– A te fejedet látta… Ott lebegett a fejed a levegőben.
Hosszú csend következett.
– Malfoynak meg kellene vizsgáltatnia magát Madam Pomfreyvel – szólalt
meg végül Harry. – Ha repülő fejeket lát…
– Vajon mit keresett a fejed Roxmortsban, Potter? – vágott a szavába Piton.
–   A   fejednek   tilos   Roxmortsban   tartózkodnia.   Egyetlen   testrészednek   sem
szabad lemennie a faluba.
– Tudom, tanár úr – bólogatott Harry a tőle telhető legkifejezéstelenebb
arccal. – Malfoy bizonyára hallucinált…
– Malfoy nem hallucinált – torkolta le Piton. Előredőlt, s kinyújtott karral
rátámaszkodott   Harry   székének   karfájára,   úgyhogy   arca   most   alig   két
arasznyira volt Harryétől. – Ha a fejed lement Roxmortsba, akkor lement vele
a többi részed is.– Végig a Griffendél-toronyban voltam – bizonygatta Harry. – Ahogy a
tanár úr kérte.
– Tanúsítja ezt valaki?
Harry nem válaszolt. Piton vértelen ajkai rémisztő mosolyra húzódtak.
–   Szóval   így   állunk   –   szólt   felegyenesedve.   –   Az   egész   Mágiaügyi
Minisztérium   a   nyakát   töri,   hogy   megvédje   a   híres   Harry   Pottert   Sirius
Blacktől. A híres Harry Potter azonban törvényen felül áll. Ő nem foglalkozik
ilyen alantas  dolgokkal, mint a  saját biztonsága. A híres  Harry Potter oda
megy, ahova épp kedve szottyan, fittyet hányva a következményekre.
Harry   hallgatott.   Provokálni   próbál,   gondolta,   mert   nincs   bizonyítéka
ellenem. De belőlem nem szed ki semmit.
– Megdöbbentő, hogy mennyire hasonlítasz az apádra – folytatta villogó
szemmel Piton. – Ő is pontosan ilyen arrogáns volt. Azt hitte, mindnyájunknál
kiválóbb,   csak   mert   volt   némi   érzéke   a   kviddicshez.   Beképzelten,
pöffeszkedve   járta   a   folyosókat   a   barátai   és   a   csodálói   gyűrűjében…
Kísérteties a hasonlóság köztetek.
– Az apám nem volt beképzelt – fakadt ki Harry. – És én sem vagyok az.
Piton sovány arca gyűlölködő fintorba torzult.
– Az apád is semmibe vette a szabályokat – ütötte tovább a vasat. – A
szabályok   csak   az   egyszerű   halandókra   érvényesek,   a   kviddicskupa-
győztesekre nem. Olyan felfuvalkodott volt, mint…
– FOGJA BE A SZÁJÁT!
Harry   felpattant   a   székből.   Olyan   iszonyú   indulat   kerítette   hatalmába,
amihez foghatót utoljára akkor érzett, mikor elrohant a Privet Drive-ról.
– Mit mondtál, Potter?
– Azt mondtam, hogy hallgasson, és ne sértegesse az apámat! – kiabálta
Harry. – Tudom, mi zavarja magát! Az, hogy az apám megmentette az életét!
Dumbledore elmondta nekem! Ha az apám nem lett volna, maga már nem
élne!
Piton fakó arca olyan színt öltött, mint a megsavanyodott tej.
– És azt is elmondta az igazgató – suttogta –, hogy milyen körülmények
között   mentette   meg   apád   az   életemet?   Vagy   a   kellemetlen   részletektől
megkímélte a drágalátos Harry Potter törékeny lelkét?
Harry az ajkába harapott. Nem tudta, hogyan történt a dolog, de irtózott
tőle, hogy ezt beismerje. Nem is volt rá szükség, mert Piton rögtön kitalálta.
– Nem szeretném, ha téves elképzeléseid lennének az apádról, Potter –
sziszegte jéghideg vigyorral. – Azt hitted, dicső és hősies tettet vitt véghez?
Mert akkor sajnos ki kell ábrándítsalak. A te szentéletű apád és a hasonszőrű
barátai egy roppant szórakoztató tréfát űztek velem, ami az életembe került
volna, ha az apádnak az utolsó pillanatban inába nem száll a bátorsága. Semmi hősies nem volt abban, amit csinált. A saját bőrét is mentette vele, nem csak
az enyémet. Ha a hecc sikerül, kicsapták volna őt a Roxfortból!
Piton sárgás fogsora kivillant sápadt ajkai közül.
– Ürítsd ki a zsebeidet, Potter! – mordult fel hirtelen.
Harry nem mozdult. A szíve mintha az agya helyén dübörgött volna.
– Ürítsd ki a zsebeidet, vagy most rögtön viszlek az igazgatóhoz! Gyerünk,
Potter, egy-kettő!
Harry   a   rémülettől   zsibbadt   tagokkal   a   zsebébe   nyúlt,   és   elővette   a
Csodabazárban vásárolt holmikkal teli zacskót. Azután vonakodva előhúzta a
Tekergők Térképét is.
Piton először a zacskót vette szemügyre.
– Ezeket Rontól kaptam – sietett a magyarázattal Harry. Remélte, hogy
alkalma lesz beszélni Ronnal, mielőtt Piton őt is kikérdezi. – Még a múltkor
hozta nekem Roxmortsból.
–  Csakugyan?   És   azóta   is   magaddal  hordod?   Milyen   megható…   És  ez
micsoda?
Piton kezébe vette a térképet. Harry minden erejével igyekezett szenvtelen
arcot vágni.
– Egy darab pergamen – felelte vállvonogatva.
Piton megfordította a lapot, de egy pillanatra se vette le tekintetét Harry
arcáról.
–   Mi   szükséged   lenne   egy   ilyen   régi   pergamendarabra?   –   mondta.   –
Legjobb lesz, ha… elégetjük. Azzal lassan a kandalló felé nyúlt.
– Ne! – rémüldözött Harry.
–   Nocsak!   –   Piton   orrcimpája   megremegett.   –   Talán   ez   is   egy   becses
ajándék Weasley úrtól? Vagy ez – valami más? Esetleg egy láthatatlan tintával
írt   levél?   Vagy   útikalauz,   ami   elárulja,   hogyan   lehet   a   dementorokat
megkerülve lejutni Roxmortsba?
Harry pislogott egyet. Pitonnak felcsillant a szeme.
– Lássuk   csak,   lássuk  csak…  – morogta,  azzal  kiterítette  a  térképet  az
asztalon, és elővette a pálcáját. – Tárd fel titkodat! – szólt, és megérintette a
pergament a pálcával.
Nem történt semmi. Harry ökölbe szorította a kezét, hogy ne remegjen.
–   Mutatkozz   meg!   –   parancsolta   Piton,   és   ezúttal   nagyobbat   ütött   a
térképre.
Az fehér és üres maradt. Harry mélyet sóhajtott.
– Én, Perselus Piton, az iskola professzora parancsolom, hogy tárd fel a
titkodat!
A   pergamenlapon   erre   kacskaringós   betűk   tűntek   fel,   mintha   egy
láthatatlan kéz írni kezdett volna rá.Holdsáp   úr   nagyrabecsüléséről   biztosítja   Piton
professzort, s ezúton kéri, hogy legyen szíves és ne üsse
bele azt a csúf görbe orrát a mások dolgába.
Piton   arca   megrándult.   Harry   dermedten   bámult   a   szövegre.   A   térkép
azonban nem elégedett meg ennyivel. Az első mondat alatt újabb sorok tűntek
fel.
Ágas úr csatlakozik az előtte szólóhoz, hozzátéve,
hogy Piton professzor egy gonosz vén trotty.
A dolog roppant szórakoztató lett volna, ha Harry nincs épp ilyen szorult
helyzetben. És még nem volt vége…
Tapmancs úr hangot kíván adni afeletti megrökönyödésének,
hogy egy ilyen címeres ökör katedrát kaphatott.
Harry behunyta szemét borzalmában. Mire újból kinyitotta, a lapon már ott
díszelgett az utolsó üzenet is.
Féregfark úr további sok sikert kíván Piton professzornak,
és bátorkodik javasolni neki, hogy mossa meg néha a
mocskos üstökét.
Harry felkészült a legrosszabbra.
–   Hát   így   állunk   –   szólalt   meg   remegő   hangon   Piton.   –   Na   majd
meglátjuk…
Azzal   odacsörtetett   a   kandallóhoz,   belenyúlt   a   párkányon   álló   egyik
edénybe, s egy marék csillogó port szórt a lángok közé.
– Lupin! – kiáltott bele a tűzbe. – Beszédem van veled!
Harry  ámulva   meredt   a   kandallóra.   A   tűzben   ember   nagyságú,   sebesen
pörgő   felhőörvény   tűnt   fel,   s   néhány   másodperccel   később   kilépett   a
kandallóból   Lupin   professzor.   Lesöpörte   kopott   talárjáról   a   rátapadt
hamuszemcséket, majd kollégájához fordult:
– Szólítottál, Perselus? – kérdezte szelíden.
– Igen, Lupin – vágta rá Piton dühtől eltorzult arccal, azzal visszasietett az
asztalához. – Kiüríttettem Potterrel a zsebeit, és ezt találtam nála.
A   pergamenlapra   mutatott,   melyen   még   mindig   ott   csillogtak   Holdsáp,
Féregfark,   Tapmancs   és   Ágas   urak   szavai.   Lupin   arcán   furcsa,   zárkózott
kifejezés jelent meg. – Nos? – sürgette Piton.Lupin a térképre meredt. Harry lemerte volna fogadni, hogy a professzor
fejében egymást kergetik a gondolatok.
– Nos? – ismételte Piton. – Ez a pergamenlap minden kétséget kizáróan a
fekete   mágia   eszközeivel   készült.   Úgy   tudom,   hogy   ez   a   te   szakterületed,
Lupin. Szerinted, hol juthatott hozzá Potter ilyesmihez?
Lupin felemelte a fejét, és egy szemvillanással figyelmeztette Harryt, hogy
ne szóljon közbe.
–   Fekete   mágia?   –   visszahangozta   derűsen.   –   Ezt   komolyan   mondod,
Perselus? A magam részéről úgy látom, hogy ez egy darab pergamen, ami
előszeretettel sértegeti a kíváncsiskodókat. Én inkább gyermetegnek tartom,
mint veszélyesnek. Harry biztos egy bazárban vásárolta…
– Igen? – Piton állkapcsa megfeszült a dühtől. – Úgy véled, hogy a bazárok
tartanak   ilyesmit?   Nem   tűnik   valószínűbbnek,   hogy   Potter   közvetlenül   a
gyártótól szerezte be a pergament?
Harrynek fogalma se volt, mire céloz Piton, s úgy tűnt, Lupinnak se.
– Mármint Féregfarktól, vagy valamelyik másik úrtól? – kérdezett vissza
értetlenül. – Harry, ismered ezeket az embereket?
– Nem – vágta rá Harry.
– Látod, Perselus? – fordult ismét Pitonhoz Lupin. – Minden jel arra mutat,
hogy a pergamen Zonko Csodabazárából való…
Erre   a   végszóra   rontott   be   a   szobába   Ron.   Úgy   zihált,   mint   aki
kilométereket   vágtázott,   s   mikor   lefékezett   Piton   íróasztala   előtt,   pár
másodpercig meg se bírt szólalni.
–   Tőlem…   kapta…   Harry…   az   összes…   holmit   –   zihálta   a   mellkasát
szorongatva. – Én … vettem… Zonkónál… még réges… régen.
Lupin tapsolt egyet, és vidáman körülnézett.
– No lám! Minden világos! Ezt el is teszem, Perselus, rendben? – Azzal
felkapta és a talárjába süllyesztette a térképet. – Harry, Ron, gyertek velem.
Volna   egy-két   megjegyzésem   a   vámpírdolgozattal   kapcsolatban.   Ha
megbocsátasz, Perselus…
Harry rá se mert nézni Pitonra, lesütötte a szemét, és kiiszkolt a szobából.