Karácsonyi gyermekkönnyek

A kis Tom mellett Harry egyre inkább úgy érezte, hogy elhanyagolja a kötelességeit: a fiú naphosszat csak új tankönyveit bújta, minden erejével igyekezett felzárkózni, miközben ő csak a kényelmes fotelben üldögélt, és gondolkodott. Tudta, hogy a semmittevésnek semmi értelme nincs, de mégsem tudta magát rávenni, hogy nekiálljon tanulni. Tom ügyében sem jutott előrébb, és valósággal rettegett attól, hogy esetleg Dumbledore számon kérje rajta a fejleményeket. Végül elhatározta, hogy megpróbál minél többet beszélgetni a gyerekkel, akinek abban a pillanatban is egy vaskos kötet feküdt az ölében.

- Mit szólnál, ha kimennénk az udvarra? - vetette fel reménykedve.

Tom úgy nézett rá, mintha megbolondult volna.

- Figyelj, Potter – kezdte fenyegetően. Ez a személyisége sokkal inkább hasonlított Voldemort Nagyúréra, mint az eddig megismertek. - Még bő egy év anyagával vagyok lemaradva. Szerinted ráérek veled hógolyózni?!

Harry erre nem tudott mit válaszolni, csak nyelt egyet.

- Hiszen még előttünk az egész szünet – csóválta meg a fejét a Kis Túlélő. - Senki nem várja el tőled, hogy tökéletesen tudj mindent, és a legtöbb tantárgy nem hiszem, hogy sokat változott, és...

Tom elhúzta a száját, és lapozott egyet.

- Te is jobban tennéd, ha semmittevés helyett inkább hasznosítanád magad.

Harry úgy érezte, mintha fejbe kólintották volna. A gyereknek igaza volt, gondolta. Neki is inkább új varázsigéket kellene gyakorolnia a tananyagon kívül is, hogy ne egy szerencsétlen kölyökként álljon majd szembe Voldemorttal a végső csatában.

Alig félóra múlva – változatlan helyzetben – arra lettek figyelmesek, hogy kitárult a portrélyuk, és Flitwick professzor lebegtetett be rajta egy – az ágairól csöpögő hóléből következtetve - frissen kivágott fenyőfát. Szorosan a nyomában reptetett McGalagony néhány piros fedelű, aranyozott dobozt, amelyek valószínűleg a díszeket rejtették.

- Potter, Dearly – harsant a professzor asszony hangja.

Tom csak halkan felhorkant: megérzései beteljesültek – alig két nap alatt az egész iskola ezen a bugyuta néven emlegette.

- Igen, Tanárnő? - pislantott fel Harry a pár perccel azelőtt felkapott könyv mögül. Ha már nem tanul, legalább már úgy tűnjön, mintha azt tenné. Remélte, Tom nem kommentálja az esetet. A gyerek csak gúnyos pillantásokat vetett felé.

- Ha jól látom, épp nincs semmi fontos dolguk. Díszítsék fel a fát, nekünk még épp elég elintéznivalónk van a kastélyban – mondta ellentmondást nem tűrő hangon az idősödő nő.

Tom belesüllyesztett egy üres pergament a könyvébe, és a kanapé párnája mögé dugta. Harry kíváncsi volt, honnan eredhet ez a különös szokása.

- Kelj már fel – morgott a fiú Harrynek, aki még mindig értetlenül pislogott.

A professzorok úgy döntöttek, rájuk már nincs is szükség, és kivonultak a klubhelyiségből.

- Undorító – sziszegte Tom. - A Griffendélben miért csak piros-arany díszekkel lehet díszíteni?!

- Valószínűleg ugyanazért, amiért a Mardekárban zöld-ezüsttel – mondta Harry óvatosan.

- És még panaszkodnak, hogy a házak utálják egymást – csóválta meg fejét a gyerek. - Ők maguk erősítik ezt a szokást.

- Azt hiszem, még az elsőben tanultunk átváltoztatástanon egy bűbájt, amellyel meg lehet változtatni a dolgok színét.

- Szerinted én nem gondoltam erre? - nézett Harryre lekezelően.

- Nem, szerintem nem gondoltál – vigyorgott az idősebb fiú, és megforgatott egy bordó gömböt az ujjai között.

- Csak add a pálcád és figyelj! - mondta Tom komolyan.

Harrynek nem nagyon akaródzott fegyvert adni a fiú kezébe, de mivel már így is túl sok gyanút ébresztett fel a későbbi Sötét Nagyúrban, inkább átnyújtotta a varázseszközét.

Még a szája is tátva maradt. Tom nemcsak, hogy színváltósra varázsolta a díszeket, de különböző állatfigurákat formált belőlük.

- Ezt meg hogy...? - kérdezte volna, de a fiú leintette.

- Tavaly karácsonykor egyedül voltam a kastélyban, mindenki hazament. Mivel már nem volt tanulnivalóm, kipróbáltam ezt. Persze pár nap múlva vissza fognak változni,erre még találtam bűbájt.

- Gyönyörű – suttogta Harry, és tenyerébe vette a gyöngyházfényből ezüstbe váltó, szárnyait rebegtető hattyút.

- Az árvaházból karácsonykor mindig elvittek minket egy forráshoz, egy barlangba. Még télen is meleg volt benne a víz. Ott láttam először ilyen madarakat.

- Egy barlang?

- Azt mondták ne menjünk messzire a csoporttól. De én elszöktem – emlékezett vissza ábrándos tekintettel a fiú. - Volt ott egy rés a sziklán, éppen befértem rajta. Egy tó volt mögötte, zöld vízzel. Még sosem láttam olyan szépet! Azután minden karácsonykor megkerestem, de már két éve nem férek be a résen. Azt hiszem, amíg nem varázsolhatok az iskolán kívül, addig nem is fogom látni a tavat.

Harry gyorsan elraktározta magában az információt: talán az a barlang rejti magában Voldemort egyik lélekdarabját.

- Most próbáld meg te is – nyújtotta vissza a pálcáját a gyerek. Ő már komolyan arra számított, hogy erőszak nélkül nem is tudja majd visszaszerezni tőle.

- Öhm, én ebben... nem vagyok túl jó – motyogta, miközben átvette tulajdonát.

- Ha majd megtámad a legnagyobb ellenséged, akkor is ezt fogod mondani? - nézett rá összevont szemöldökkel a fiú.

Harrynek kezdett olyan érzése támadni, mintha direkt provokálnák. Háromszori próbálkozás és ugyanennyi felolvasztott üvegcsengettyű után úgy döntött, inkább nem fogyasztja ki a Roxfortot a készleteiből. Szenvedő arcát látva Tom egy ideig lemondóan sóhajtozott, aztán nem bírta tovább: megrándult a szája széle.

- Annyira reménytelen vagy – túrt a hajába a gyerek. - Ez még egy elsőstől is szánalmas!

- Elhiheted, hogy volt jobb dolgom is az évek alatt ennél.

- Akkor mutass valami érdekeset - fonta össze karjait Tom. - Lássuk, mit tanult a zseniális Harry Potter hat év alatt!

- Mit szólnál egy patrónushoz? - ajánlotta az idősebb fiú.

A fiú szemei elkerekedtek.

- Hát az meg mi?

- Elriasztja a dementorokat és a lethifoldokat, akár üzenetet is lehet velük küldeni. Jól megidézve mindenkinek a személyiségéhez legközelebb álló állat formájában jelenik meg leginkább. El sem hiszem, hogy még nem hallottál róla!

- Nahát, kíváncsi lennék, az enyém milyen – tátotta el a száját izgatottan Tom. - Mutasd meg!

Harry büszkén szegezte előre pálcáját, és kimondta a varázsigét:

- Expecto Patronum!

A büszke szarvasbika szemet gyönyörködtető kecsességgel szökkent elő a pálca végéből, és tett egy gyors kört a klubhelyiségben. Tom le sem vette róla a szemét. Harry a fiúhoz irányította az agancsost, aki bizonytalanul megérintette a jelenést. Az ujjai valamelyest átszivárogtak az áttetsző anyagon, amely a szarvas testét alkotta, azonban egy különös bizsergést kezdett érezni a bőrén.

- Olyan furcsa – sóhajtott a gyerek, és alig bírta elrejteni a megkönnyebbült mosolyt az arcáról. - Boldognak érzem magam! Ez lehetséges?

- A patrónus egy szép emlékből születik. Ez teszi olyan erőssé.

Az állatalak – mivel nem talált semmilyen elűzni valót – lábait megrogyasztva lefeküdt a szőnyegre a lobogó kandalló elé.

- Tanítsd meg! - követelte a gyerek. - Látni akarom az enyémet!

Az idősebb fiú megforgatta a szemeit és átnyújtotta a pálcáját.

- Gondolj egy jó dologra, ami megtörtént veled, és mondd: Expecto Patronum!

Harry nem lepődött volna meg, ha pár pillanaton belül egy hatalmas kígyó is csatlakozik hozzájuk, ám Tom akárhogy koncentrált - (a végén már behunyt szemekkel is) -, nem történt semmi.

- Talán nem elég erős az emlék, amire gondolsz – találgatott Harry. - Ez egy elég bonyolult varázslat, próbáld meg egy másikkal!

- De ennél nincs jobb! - nézett haragosan maga elé a fiú.

Valóban, Harry már kezdte megérteni: valószínűleg Voldemort soha nem lesz képes megidézni egy patrónust. Ahhoz nem volt része elég örömben. A szeretet érzésén talán meg sem tapasztalhatta.

Este a két fiú egymással szemben ült a kandalló előtt, tekintetükkel a lángokba révedtek. Egyikük sem tudott mit mondani. Egy átlagos ember Szenteste a családja körében ül a karácsonyfa mellett, és a nagyszülei meséit hallgatja, miközben mézes süteményt majszol. Nekik ebből csak a karácsonyfa jutott, amelyen vidám táncot jártak a Tom által bűvölt figurák. Harry szeme megakadt a fa csúcsán, ahol egy mosolygó maci egy táncoló játékbabát ölelgetett. Kezdte megérteni, mi volt ebben olyan különös: a gyerek vágyott a figyelemre, az odafigyelésre, a... szeretetre. Megpróbálta magát körülvenni vele, de mindig csalódnia kellett.

- Ez az első, hogy nem egyedül ülök a szobámba ezen az estén – sóhajtott a fiú, talán észre sem vette, hogy hangosan kimondta gondolatait.

Harry vetett rá egy gyors oldalpillantást.

- És milyen érzés? - kérdezte.

A gyerek élesen fújta ki a levegőt.

- Mindig is erre vágytam. Arra, hogy még ha a legnagyobb ellenségem is, de legyen valaki mellettem.

Nem is gondolta volna, milyen pontosan sikerült leírnia a helyzetet.

- Nem reménytelen – mondta Harry halkan. - Ha nem utasítod el mások közeledését, akkor mindig lesz olyan aki melletted áll. Nem csak félelemből... azért, mert szeret veled lenni.

A kisfiú kipirult arccal, csillagokként ragyogó szemekkel bámult társára. Még soha, senkit nem hallott ilyen őszintén beszélni. Mindenki csak azt mondta, tanuljon és dolgozzon! Ha már egy mihaszna korcsnak született, aki nem ér semmit, tegyen róla, hogy féljenek tőle. Az ő számára nincs más lehetőség.

- És te mellettem maradsz? - kérdezte szemlesütve. Nem akart reménykedni, csalódni pedig még kevésbé.

- Mondjuk úgy, Tom, hogy amíg nem fordulsz ellenem, addig veled maradok.

- Harry – suttogta a fiú, olyan kétségbeeséssel a hangjában, amelytől a Kis Túlélőt kirázta a hideg. - Odamehetek hozzád?

Mit mondhatott volna egy ilyen kérdésre? Csak bizonytalanul bólintott.

Tom lassan sétált a kanapéhoz, és óvatosan leült rá, szorosan Harry mellé.

- Tudsz karácsonyi mesét? - kérdezte alig érthetően. Harry értetlenül nézett rá. Ez már annyira... nem Voldemort volt!

- Egyszer hallottam egyet egy emberről, akit mindenkit gyűlölt, és karácsonykor mégis jó útra tért.

- Mugli mese, mi? - húzta el a száját Tom.

- Attól még ők is emberek, és ugyanúgy lehetnek magányosak, vagy szomorúak.

- Meséld el, kérlek.

A gyerek szájából hallani a „kérlek” szót, egyenesen hihetetlennek tűnt. Végül Harry nekiállt, már amennyire emlékezett a történetre. Még évekkel ezelőtt olvasta fel Vernon bácsi – (és ez igen nagy teljesítmény volt tőle!) - Dudleynak. Ő a gardróbból hallgatta a beszűrődő hangokat.

Tíz perccel később szabályos szuszogásra lett figyelmes: Tom, fejét a vállára hajtva, mélyen aludt. Szempillái néha-néha megrebbentek. Álmodott. Harry mosolyogva fektette le a fiút a kanapéra, betakarta, majd ő maga is lehajtotta a fejét az egyik kényelmes fotel támlájára.

Nem, gondolta, Tom Denemből soha nem lesz Sötét Nagyúr! Az lehetetlen.

A kisfiú arra ébredt, hogy egy különös fény világítja meg az arcát. Résnyire nyitott szemekkel kereste a furcsa derengés forrását, hamarosan meg is találta: a fenyőfa egyik gömbje verte vissza az ablakon beszivárgó, gyenge téli nap sugarait.

Egy halk nyögéssel ülő helyzetbe tornázta magát, és álmosan körülnézett. Harryt a karácsonyfa alatt térdelve találta meg. Épp a csomagolót tépte le egy dobozról.

- Felébredtél? - mosolygott a zöldszemű fiú. - Gyere, bontsd ki az ajándékaidat!

- Ezek itt mind... – pislogott Tom. - Mind az enyémek? Én kaptam ajándékot?!

Harry elmosolyodott a kérdésen, amelyet néhány évvel azelőtt ő maga is feltett Ronnak.

- Pontosan – veregette vállon Harry. Érdekes módon egy olyan kifejezés ült ki a fiú arcára, amilyen az övén jelenhetett meg elsőéves korában, az első igazi karácsonyán.

A gyerek egy ötéves hevességével vetette magát a csomagok közé. Talált egy könyvet Hermionétől, a Gyógyítás bűbájairól (jobbat nem is választhatott volna, gondolta Harry), a megígért Chudley Csúzlik lobogót Rontól, még Dumbledore is küldött egy hosszú, vékony dobozt. Tom izgatottan tépte le róla a csomagolást. Egy dobozt és egy rövid üzenetet talált benne a következő felirattal:

„Szükséged lesz rá, amint elkezded az óráidat. Boldog Karácsonyt Kívánunk: A.D. És Fawkes”

Gyorsan kinyitotta az ajándékot rejtő dobozkát is. Szinte felkiáltott örömében.

- Egy pálca – mutatta fel új szerzeményét a gyerek. Még a leírását is hangosan felolvasta. - Tizenhárom és fél hüvelyk, tiszafapálca, főnixtollal. Ugyanolyan, mint a régi!

Harry jóformán megforgatta a szemét. Remek, most már két testvére van a pálcájának, hála Dumbledore-nak.

Tom mindenféle apró bűbájt elvégzett vele, Lumost, Noxot, ami csak az eszébe jutott, majd felfelé kunkorodó ajkakkal Harryre pillantott, és suhintott egyet ajándékával.

- Expecto Patronum! - kiáltotta hirtelen a gyerek, és a pálcából éles fény robbant ki.

Igaz, kivehető állatformája nem volt, Harryt mégis meglepte.

- Nahát, hogy csináltad? - pislogott.

Tom büszkén kihúzta magát.

- Most már van egy elég erős emlékem – újságolta jókedvűen.

- Na ne mond.

- Azt hiszem, ki gyakorlással tökéletesíteni tudom. Remélem, kígyó lesz a patrónusom!

Mi más lehetne, gondolta Harry. Akkor már tényleg közeledne a világ vége, ha Voldemorthoz valami kis bolyhos állat állna a legközelebb.

- Ezt pedig tőlem kapod – adta át Harry az össze-vissza csomagolású ajándékát. Tom most először hagyta abba az új pálcájában való gyönyörködést, kipirult arccal háztársára nézett.

- Kö...szönöm – suttogta, ízlelgetve a szót. Alig mert hozzáérni, olyan óvatosan nyitotta szét a papírt. Ámulatában a földre huppant.

- Ez egy nyaklánc?

- Mondjuk úgy, amulett. Addig megvéd, amíg jó szívvel gondolsz arra, akitől kaptad.

Hermione küldte előző nap, mivel neki nem volt ideje Roxmortsba menni, és Tomot sem hagyhatta őrizetlenül.

A gyerek reszkető kézzel tartotta maga előtt, majd félénken a nyakába akasztotta. A következő pillanatban a szemei elé kapta a tenyerét.

- Hé? - kérdezte Harry. Nem értette, mi történik.

A kisfiú felpattant, hozzá rohant és a nyakába borult. Boldogságában szívszaggatóan kezdett sírni.

Harry pedig bizonytalanul viszonozta az ölelését...

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2011.06.27. 19:17 Jasmine Black Nagyon jó lett, csak kicsit riktán frissítessz. Az oldalad is kiváló, nekem nagyon tetszik. Így tovább! Válasz: Köszi szépen :) Majd igyekszem kicsit gyakrabban frissíteni, bár a nyaram most nagyrészben rámegy az előrehozott érettségikre, a jövő tanv meg a rendesre, úgyhogy elég kevés az időm :( Azért majd esténként megpróbálok időt keríteni az írásra is :) Melissa K.