1. fejezet Lily - Látod, így lettem ilyen!
A Roxfort sok titkot őriz, és a látszat ellenére – bár mesebeli építménynek tűnik - épp elég fájdalmas emléket rejtenek ódon falai. Többek között egy férfi fél életének szenvedéseit, aki úgy tűnt, sohasem nyerheti el a boldogságot. Az ő jövője – akár csak szerelme élete – egy hősi rom alatt porladt eltemetkezve a törmelékekben, örök kárhozatra ítélve a sírig tartó, reménytelen szerelmet. De mindenképp ez a sorsa egy olyan embernek, aki igazán megérdemelné az élet mosolyát? Egy nőét, akit elveszettnek hitt? Hát nem kaphatná meg a gyermek az édesanyját, aki érte az életét adta? Miért kellene szenvednie a jó embereknek, s csak a gonosznak vigadni? Hát nincs igazság már a varázslatok világában sem?
A bájitalok professzora úgy érezte azon a délutánon, hogy menten belepusztul, ha csak egy enyhe kis fénysugár nem éri a bőrét. Ezt akkor sem vallotta volna be senki emberfiának, ha egy tucat Cruciatusszal és két-három tüzes vassal kínozzák meg egyszerre; végül egy kupacba igazgatta az előző nap begyűjtött dolgozatokat az íróasztalán, és a legfenyegetőbb arckifejezését magára öltve elindult a bejárati csarnok felé. A folyosókon alig lehetett közlekedni a diákoktól, és magában hálát adott rémisztő kisugárzásának – ugyanis a tömeg rendre kettévált előtte, utat adva haragos lépteinek. Ha a legkisebb szabálytalanságot észlelte, azonnal levont néhány pontot a szóban forgó diák házától, persze a mardekárosokat kivéve. Azok a kölykök épp elég fegyelmezetlenek ahhoz, hogy más tanároknál pontokat vonassanak le maguktól – szinte vetekszik a pimaszságuk a griffendélesekével –, nem lesz bolond még ő is megrövidíteni a saját házát! Egyéb okok között. Nem, mintha a zöld taláros úricsemeték nem érdemelték volna meg a büntetést, de legalább egy tucat, saját maga számára meggyőző érvet tudott amellett felhozni, hogy jobb nem ujjat húzni az arisztokráciával. Még ha azt olyan idegrendszer nélküli, egysejtű élőlények is alkotják, mint például Crack vagy Monstro.
A szabadba érve mélyet szippantott a levegőből, természetesen miután alaposan körülnézett, nem látja-e valaki – pofátlan kíváncsiskodó – a felüdülését. Csak egyetlen diák ücsörgött a viadukt tetején, karjával körülölelte felhúzott lábait. Világosbarna haja szabályos hullámokkal ölelte körül angyali arcát, talárja kicsit felgyűrődött a nyakán, elfedve ezáltal a nyakkendőjét.
Piton hiába próbált rájönni, nem tudta megfejteni, melyik ház melyik évfolyamába járhat. Most először tűnt fel neki a magányos teremtés. Végül rájött, hogy a lány vezetékneve Wonder, és a hatodik évfolyam, mégpedig a Hollóhát diákja, és az is felrémlett előtte, hogy a teljesítményeiben sem kiemelkedő, se jó, se rossz értelemben.
A professzor még pár percig hezitált, de tovább nem bírta türtőztetni magát.
- Kisasszony, azonnal jöjjön le onnan! - mennydörögte azzal a hangsúllyal, amelytől az elsősök menten szívinfarktust kapnak. A lány azonban csak épphogy összerezzent, felvont szemöldökkel nézett a férfira.
- Elnézést, nem tudtam, hogy már ilyen későre jár – motyogta kipirult arccal, és óvatosan leereszkedett a magaslatról.
- Egyáltalán nem az idő a probléma forrása – fogalmazta meg gúnyosan a mondandóját Piton. - Egy ifjú hollóhátasnak lehetne annyi sütnivalója, hogy nem lógatja a lábát egy harminc méter mélységű szakadék fölött! Ezért levonok tíz...
- Sajnálom, Uram – vágott közbe a lány. - Csak gondolkodni próbáltam, és a többiek között erre nem volt lehetőségem
.
A bájitalok mestere megrökönyödve próbálta elkönyvelni magában, hogy egy diáknak – aki nem Potter – volt mersze félbeszakítani. Már épp készült valami megalázó büntetést kieszelni, amikor hirtelen megállt benne az ütő: a lány ráemelte szinte szikrázó, élénkzöld szemeit.
Csak reménykedni mert benne, hogy nem tátotta el a száját. Azok az íriszek... éppen, mint az Övéi voltak!
- Tanár úr, megbocsájtja ezt nekem? - kérdezte Camelie reménykedve.
Hogy is bocsájthatna meg? Egyáltalán miért is? Ó, igen, a viadukt... Gondolatban nyakon öntötte magát egy vödör hideg vízzel. Perselus Piton soha nem veszítheti el a józan ítélőképességét.
- Csak ha megígéri, Miss Wonder, hogy többé nem próbálkozik veszélyes mutatványokkal az iskola területén.
- Soha többé – ígérte mosolyogva a lány. - És köszönöm, hogy aggódott értem!
Piton szemei elkerekedtek, arca a megszokottnál is fehérebbé vált.
- ÉN nem...
Azonban a lány még azelőtt elfutott, mielőtt egy rövid tiltakozást elhadarhatott volna.
A bájitaltan-professzor azon kapta magát a vacsoránál, hogy megszokott célpontja, nevezetesen a „Kölyök” fürkészése mellett, egyre sűrűbben pillant a Hollóhát asztala felé. Magában imádkozott, hogy ez senkinek ne tűnjön fel. Elég sokáig kellett vizslatnia a kékgalléros okostojásokat, mire felfedezte Camelie Wondert. A lány ábrándozó, smaragd tekintetével ugyanazt a személyt figyelte, akit néhány perccel azelőtt ő maga is: A Fiút, aki – az ő nyugalmának megháborítása érdekében – Túlélte.
Nem is értette, miért csapja le csalódottan a villáját a tányérjába. Tehát egy újabb Potter-rajongó, sejthette volna. És még azt hitte, végre egy diák a hollóhátban, akinek a szókincse nem csak a bemagolt tankönyvi szószedetből áll! Legszívesebben felállt volna, és kiviharzik a Nagyteremből. Egyébként is készülnie kellett a másnapi órákra, legalább kilencven troll osztályzatra váró dolgozat várt a közreműködésére. Persze, elég csak a felén végigrágnia magát, bele se mert volna olvasni például Longbottom gondolkodásmódjának megnyilvánulásába. Azért még szeretett volna egy-két évet ép idegekkel túlélni.
Már el is határozta, hogy fáradtságra hivatkozva otthagyja azt a zajos csürhét, amikor is – évek alatt fejlődött túlélési ösztönének köszönhetően – megérezte, hogy figyelik. Talán véletlenül, vagy valami rejtélyes sugallat hatására, éjfekete szemei azonnal összekapcsolódtak a bámészkodóéval.
Camelie barátságosan elmosolyodott, majd visszatért a citromos süteményhez, amiből már a második adagját fogyasztotta.
Piton, magát is meglepve, tökéletesen tisztában volt a lány aznap esti étrendjével, és furcsamód egy sötét gondolat fészkelte be magát a fejébe: Lily kedvence is ez az édesség volt.
Úgy döntött, inkább tényleg lefekszik aludni. Ha már ekkora badarságok jutnak eszébe, az a kimerültség biztos jele. Még vetett egy futó pillantást Potterre – aki épp a Weasley-kölyökkel szórakoztatta Grangert, és elindult a tölgyfaajtó felé.
Már az alagsorban járt, amikor gyors ütemben kopogó cipők hangját hallotta meg a háta mögül.
- Professzor úr! - szólította a lágy, női hang. - Segítene nekem, kérem?
Piton türelmetlenül tett egy száznyolcvan fokos fordulatot a saját tengelye körül, és a következő pillanatban már villámló tekintettel magasodott a hollóhátas fölé.
- Mégis mit akar tőlem, tizenöt perccel takarodó előtt?!
Camelie szégyenlősen bámulta a cipője orrát.
- Szeretném, ha segítene rájönni néhány dologra – motyogta halkan. Piton azt hitte, nem jól hall.
- Mégis miért tenném? - nézett diákjára olyan lekezelően, mintha az megbolondult volna.
- Mert maga az első ember, akinek a jelenlétében... érzek valamit. Mintha ismerném magát, valamikor régről.
A bájitalmesternek kezdett elege lenni a lány értelmetlen fecsegéséből. Csak ekkor vette észre, hogy két lépés választja el a lakosztálya ajtajától, és ez most éppen kapóra jött.
- Azt javaslom – mondta felvont szemöldökkel -, hogy sürgősen feküdjön le aludni, és ha még reggel is ilyesfajta téveszmék gyötrik, azonnal keresse fel a gyengélkedőt!
Mielőtt még diákja megszólalhatott volna, beviharzott a lakrészébe, és bevágta maga után az ajtót.
Perselus soha nem tulajdonított jelentőséget az alvásnak – Dumbledore-ral ellentétben, aki az éj leszállta után bíbor csillagos palástot tekert maga köré, és két ágba fonta a szakállát -, ő csak letámasztotta a karjára a fejét, miközben roskadozó íróasztala fölé görnyedt, és ahogy volt, felöltözve, lehunyta a szemeit.
Aznap éjjel kísértette álmait a smaragd szempár. Lilyt látta maga előtt kislányként, felnőtt nőként, sőt, még őzsuta képében is... látta a Potter kölyköt, elképzelte, amint az édesanyja gyengéd szeretettel öleli át – azzal, amivel az ő gyermekét is ölelhette volna! Bosszúságot, haragot érzett. Miért pont Pottert választotta?! Bárki más is fájna, de Potter...! Ez kegyetlenség volt tőle. Kizárt, hogy az a bájgúnár boldoggá tette!
- Te minden mugliivadékot úgy hívsz! Miért lennék én más?
A lány szavai visszhangzottak a fejében, mintha az egész emlék őt gúnyolná. A következő pillanatban a tizenhárom éves Lilyt látta.
- Miért kell neked azokkal a fura fiúkkal barátkoznod? Én nem vagyok elég jó neked?! - Szemeiben könnyek gyűltek. - Hiszen én annyira... sze...
Azt a szót sosem fejezte be, csak futott, amíg már teljesen eltűnt a szeme elől.
Piton pedig arra ébredt, hogy feldőlt a tintatartója, és a fekete anyag teljesen szétkenődött az ujjain. Unottan felmordult, és a pálcája után nyúlt, ami nem sokkal előtte hevert az asztalon – és szintén elázott. A kezét egy intéssel megtisztította, pálcáját pedig, a hanyagsággal kivételesen mit sem törődve, beletörölte a talárja szélébe. Faliórájára pillantva bosszúsan összeráncolta homlokát. Fél hét volt, és ő nemhogy nem javította ki a két nappal azelőtti dolgozatköteget, de még el is áztatta tintával az egészet. Elég szánalmas lenne ezt megmagyarázni a diákoknak, gondolta, így egy gyors Evaporesszel megsemmisítette az egész tömböt, és elhatározta, mit mond a semmirekellő idiótáknak: hogy a firkálmányaik teljesen értéktelenek, ezért dupla terjedelemben kér egy új beszámolót a holdkő és az ördögzsenge összehasonlításáról. Neki aztán mindegy volt, hány oldalt írnak tele, megnézte a pergamen tetején szereplő nevet és az első két mondatot, ez alapján tökéletesen meg tudta ítélni az iromány érdemjegyét.
Besántikált a privát fürdőjébe, és magára zárta az ajtót. Már a fekete, csiszolt kőburkolaton is szembetűnően tükröződtek vissza karikás szemei, gondterheltségéről tanúskodó ráncai. Egy gyors fintorral tudomásul vette, hogy neki már soha a büdös életben nem lesz normális emberi megjelenése, és megnyitotta az ezüstözött csapot. Ezerszer elátkozta az egész Mardekárt, alapítójával együtt: hogy gondolhatta a világ állítólag legravaszabb mágusa, hogy aki a mardekár körzetében kénytelen megszállni, az mindenképpen csak zöld és ezüst színnel akarja magát körbevenni?! Elege volt már ebből az egész versengésből a házak között. Abból is, hogy akármennyire szerette volna kibelezni egyik-másik mardekáros kölyköt, nem tehette, mert még a végén a gyerek apja állt volna rajta bosszút. És nem is lett volna nehéz dolga: elég csupán néhány hazugságot közölni róla a Nagyúrnak (annak az undorító rohadéknak), és máris a Temze vizében úszkálva találta volna magát – a mostani tükörképénél is sápadtabb arcbőrrel.
Mélyet sóhajtott, megmosta a szemét, a tarkóját, és egy egyszerű muglifésűvel
áthúzta párszor zsíros haját (a dögvész esne abba is, hogy neki ilyen undorítóan kell kinéznie már születése óta!). Miután maradéktalanul megbizonyosodott testrészeinek kifogástalan szárazságáról, a nagyterem felé indult – volna, ha a lába nem ütközik bele a küszöbön alvó, törékeny testbe.
Nem volt szokása a közönséges megnyilvánulás, de akkor már nem bírta megállni, hogy ne káromkodja el magát. Legszívesebben szálanként tépkedte volna ki a haját. Aznap fel sem kellett volna kelnie inkább.
- Wonder! - üvöltötte, mire a lány lassan megrebbentette a szempilláit. - Mégis mi a fenét keres az ajtóm előtt?!
Camelie pislogott párat, és megdörgölte a szemét.
- Magára vártam – motyogta, és erőtlenül felküzdötte magát ülő helyzetbe. Felhúzott lábai tetején összekulcsolta vékony ujjait. Igazán szép kezecskéi voltak. - El akartam mondani valamit.
Pitonnak azonban egyáltalán nem állt szándékában végighallgatni „zaklatóját”, csak egy rántottára és egy szelet pirítósra vágyott, forró teával.
- MIT?! - toporzékolt türelmetlenül. Első szabály az életben maradásra: sose bosszants fel egy éhes bájitaltan-professzort. Ezt persze a lány nem vette figyelembe, mutatóujjával izgatottan kopogtatta a térdét.
- Én Önről szoktam álmodni – suttogta fülig vörösödve. - Vagyis, ez nem is álom, inkább...
- Wonder. – A férfi a tekintetével ölni készült. - Árulja már el, hogy mégis mit képzel? Azt hiszi, ha ilyen értelmetlen őrültségeket hord össze, azzal felkelti az érdeklődésem? Ha jobb jegyeket akar, tanuljon! És meg ne lássam még egyszer a lakosztályom közelében!
Már készült faképnél hagyni idegesítő diákját, amikor az földöntúli hangon megszólalt:
- Repültem, a nővérem sikoltott – mondta a lány csendesen. - Maga ott volt.
- Mi ez már megint? - vicsorgott, miközben megmerevedett járásában. A válla fölött visszapillantva bosszúsan sziszegte:
- Értse már meg, egy szemernyit sem foglalkoztatnak a képzelgései!
Kezdett meggyőződni arról, hogy a pimasz fruskának a Hugrabugban lenne a helye – vagy a Szent Mungóban. Hogy nem képes valaki felfogni egy olyan egyszerű, kétszavas mondatot, hogy hagyja békén? Mindenáron meg akart szabadulni tőle, gyűlölte a ragadós embereket. Mi a francot akar tőle egy tizenéves kamasz?! Épp tőle, bah!
- Boszorkánynak nevezte azt a lányt, és ő haragudott érte, mert nem tudta, mit jelent valójában - folytatta kitartóan Wonder. Smaragd szemei igézően méregették a férfit tetőtől talpig.
Perselus előtt abban a pillanatban lepergett az a jelenet, amikor először felfedte magát Lily előtt a játszótéren. Döbbenetében eltátotta a száját, hitetlenkedve fürkészte az előtte ücsörgő tizenhat évest. Pillantásuk találkozott egy másodpercre, aztán mindketten rémülten fordították el a fejüket.
- Honnan...? - kezdte volna Piton, de sehogy sem tudta megfogalmazni a kérdését. Erőlködve hunyorította a szemét, mintha ezáltal olyasmiket is megláthatna, amik eddig elkerülték a figyelmét. De Camelie mozdulatlanná dermedve figyelte a reakcióit, még hagyott egy kis időt arra is, hogy a férfi továbbgondolhassa a hallottakat. Pedig aztán Piton gyors reagálóképességével nem sokan kelhettek versenyre!
Amikor a férfi ajkai megremegtek, a lány félig lehunyta szemeit, és mély levegőt vett:
- Látom annak a lánynak az emlékeit. És... magát. Ezt próbáltam elmondani.
|