Sóhajtott egyet, majd felemelte a fejét, és ökölbeszorult ujjait a zsebébe mélyesztette. Nincs mit tenni. Vagy Harry irányába indul, és… és egy égbekiáltó ostobaságot tesz, ami alatt lehet érteni egy brutális gyilkosságot, vagy egy nemi erőszakot… A másik lehetőség, hogy ezt az előbbit elkerülje, hogy a ház felé indul, és túlesik a találkozáson. A kérdés az lehetne, hogy melyik az, amelyiktől jobban tart, Harrytől vagy az apjától, csakhogy számára ez már nem volt kétséges.

Erőt vett magán, és remegő lábakkal folytatta az utat felfelé. Mivel a nap már a hegyek közé bukott, még hidegebbé vált a levegő, és az arca egyre jobban kihűlt, az ajkai jegesek és szárazak voltak. Nem tudott nyelni, annyira összeszorult a torka. A kerítés legalább három méter magas volt, a fekete vasrudak olyan szorosan álltak egymás mellett, hogy a karja sem fért volna be rajtuk; a tetejük elhegyesedett, akár egy lándzsa, így óvva a birtokot a betolakodóktól. A kapu azonban résnyire nyitva volt – talán a gondnok nem járt még erre, mióta lement a nap, hogy bezárja estére.

Egy, a jobb oldalához érő melegség tudatta vele, hogy Harry mellé zárkózott. Pár pillanatig csak álltak ott a csendes dombon, és zihálásukon kívül nem is hallatszott más, lombsuhogás, vagy éjjeli teremtmények ébredező hangjai sem.

 - Szerintem… menjünk be – noszogatta Harry, és finoman meglökte a kapu felé. Tom kivételesen nem szólt semmit, csak bólintott. Összehúzta magán a köpenyét, a fejére borította a csuklyáját, és egy mély levegővétel után belépett a birtokra. Harry szorosan mellette maradt, néha összeértek az ujjaik, ahogy a murvás, tört kövekkel kirakott úton mentek. Egy szempillantás alatt elfelejtette, hogy nemrég még vitatkoztak, elfelejtette, hogy mennyi mindent nem mondott el neki a fiú – ha nem sétált volna ott az oldalán, ha nem simított volna végig rajta, biztosan visszafordul. Jelen pillanatban már arra is vágyott, hogy megfogja a kezét, hogy érezze, tényleg vele van, és nem oszlik szét, amikor majd kinyílik a fehér bejárati ajtó. Felmentek a hosszú lépcsősoron, és megálltak a teraszon. Tom az ajtón függő, míves kopogtatóra meredt, majd a bejárat melletti, bordázott ablakokat is szemügyre vette. Baloldalon sötétség volt, ám jobbról szűrődött ki némi fény, nyilván arrafelé tartózkodtak a háziak. Ránézett Harryre, aki maga is felhajtotta a köpeny kapucniját, de tisztán látszott bíztató mosolya.

Megnyalta kiszáradt ajkait, majd megfogta a kopogtatót. A hideg fém égette csupasz ujjait, és már bánta, hogy kesztyűre nem gondolt. Jobban járt volna vele. A koppanó hang erőteljes és visszhangzó volt, annak ellenére, hogy Tom erőtlennek érezte a mozdulatait. A jobb oldali fényből nem sokkal később egy árnyék bontakozott ki, de az üveg eltorzította, ezért csak elmosódott foltként látták. Mikor az ajtó kinyílt, már igencsak látványosan remegett a keze, jobb híján zsebre rakta. Egy középkorú nő állt az ajtóban, kreolszínű bőre volt; fényes, fekete haját szorosan hátrafogta egy szalaggal. A rózsaszín-fehér, fodros egyenruha eléggé megfeszült hurkás testén, és a térdig érő szoknyarész nem éppen rejtette el vaskos lábait.

A nő felhúzta enyhén kampós orrát, majd miután mindkettőjüket végigmérte, rekedt hangon megszólalt.

 - Miben segíthetek? 

 - A ház urát keressük – szólalt meg helyette Harry, mélyebb hangon, mint amit megismert tőle - talán azért, hogy tekintélyt parancsolóbb legyen. Tom kivételesen hálás volt neki, hiszen a torkában ülő gombóc miatt a saját hangja magas és remegő lett volna.

 - Naccságos uram nem ér rá, aludni készül – rázta meg fejét a cseléd flegmán, de továbbra sem csapta be előttük az ajtót.

 - Biztos vagyok benne, hogy a Nagyságos úr nem haragszik meg, ha bejelent minket – felelt Harry, majd gátlástalanul benyúlt Tom zsebébe, és elővette az erszényét, amiben néhány font lapult. Nagy szemeket meresztett a fiúra, amikor az a vagyonuk felét egyszerűen a tenyerébe szórta, és a nő felé nyújtotta. A cseléd azonnal lecsapott a markára, megszámolta a pénzt, majd egy szenvelgő vigyorral meghajolt előttük.

 - Tessenek várni egy pillanatot, szólok Naccságos uramnak!

Azzal a nő már szedte is hurkás lábát, Tom pedig biztos volt benne, hogy egy félhavi fizetését sikerült odaadniuk neki.

 - Nem vagy normális – lehelte fintorogva, és ránézett Harryre. A fiú zöld szeme rácsillant a sötétségből, és az ajkai is mosolyra húzódtak.

 - Csak nem akarod, hogy elküldjenek minket, amiért nem jelentkeztünk be előre?

 - Nagyon vicces – morogta kelletlenül, és karba tette a kezét, ezzel kicsit melengetve és nyugtatva magát.

A cseléd alakja újra felbukkant az ajtóban, kövérkés arcát széles vigyor szelte át.

 - Naccságos uram hajlandó fogadni magukat. Gyüjjenek bejjebb!

Tom nagylelkűen előre engedte Harryt, aki sóhajtva megcsóválta a fejét, majd biccentett a cselédnek, amikor elhaladt mellette. Ő a fiú árnyékában slisszolt be az ajtón, ami becsukódott mögötte. Mintha egy börtön ajtaján kattant volna a zár. Erre a gondolatra megint elszorult a torka. Kicsit szkeptikusan vette szemügyre a házat, ahogy lassan áthaladtak az előtéren, direkt nem akarta, hogy lenyűgözze őt… a Roxfort után nem is igazán tudta volna. A terem hatalmas volt, a padlót szürke márványlapok fedték be, a középütt elterülő lépcsőt ellenben fehérek. A falakon lámpák és gyertyatartók váltották egymást, sárgás fénybe vonva a nagy teret, ám a plafon, melyről egy kivilágítatlan üvegcsillár lógott, így is sötétségbe veszett.

A lépcső jobb oldala élesen kirítt a sötétből a nyitott szalonajtón át kiszűrődő, erős fény miatt, ahonnan most pincérek sorjáztak elő, a karjukon szennyes edényekkel. Mind férfiak voltak, és az egyenruhájuk egy fekete bársonykabátból és fehér kötényből állt. Valószínűleg a munkakörükbe tartozott, hogy ne vegyék észre a vendégeket, hacsak a „Naccságos úr” nem kéri az ellenkezőjét – szó és pillantás nélkül haladtak el mellettük, és sétáltak át a lépcső másik, homályba vesző oldalára, ahonnan szintén nyílt egy ajtó. Talán a konyháé lehetett.

A cseléd a szalonajtóhoz lépett, majd feléjük hajolt, és a karjával a szobába mutatott. Mivel neki földbe gyökerezett a lába, Harry volt, aki előre indult, és észrevétlenül meghúzta őt is. Hogy is van az a mondás? Szégyen a futás, de hasznos? Most teljes mértékben egyet értett vele.

A szalon az előtérhez hasonlóan impozáns volt. A szemközti oldalát a padlótól a plafonig érő ablakok uralták, melyek előtt már elhúzták estére a földre omló, sötétvörös függönyöket. A csillár kellőképpen bevilágította az egész szobát, a fényei visszacsillantak a tükörsimára polírozott bútorokról, és a sötétbarna étkezőasztalról. Az asztal foglalta el a szalon nagy részét, de a szoba hátsó felében helyet kapott egy kényelmesnek látszó kanapé is, hatalmas fotelekkel és egy míves kandallóval.

Tomnak, hiába utálta magát érte, eszébe jutott egy pillanatra, hogy milyen lett volna az árvaház helyett itt felnőni. Karácsonykor a kandalló elé heveredni, ahogy a Roxfortban szokta tenni, ha senki nem látja, vagy besüppedni az egyik fotelba egy könyvvel, és addig olvasni, míg a szoba rá nem sötétedik… Megdermedt, amikor megpillantott két alakot a kanapén ülve. Kettőt. Az apja tehát nem volt itt. Nem tudta, hogy ettől feldühödjön-e, vagy megkönnyebbüljön. Még most sem hajlandó megjelenni előtte? Talán jobb is…

Harry azonban nem hagyta, hogy ennyivel megússza a dolgot. Ismét megragadta a kezét, és célirányosan a nagyszüleihez húzta.

 - Üdvözlöm önöket, fiatalemberek – emelkedett fel a férfi, és meghajtotta a fejét. Harry viszonozta a biccentést, és ő is, amikor a fiú megszorította az ujjait. – Miben segíthetek?

Tom végignézett az ősz hajú emberen. Tipikus mugli volt, méghozzá egy nemesi rangú mugli, talán lord. Ezüstös haját kínosan egyenes választékkal látták el, pont a feje közepén. Bajusza vékony volt, éppen egy kicsit takarta el a felső ajkát, a szakállát pedig kör alakban nyírták, így kevésbé látszott megereszkedett arcbőre. A szeme hideg kékséggel, élénken és intelligensen figyelte őket. A nagyanyja hasonlóan ápolt, hűvös tartású asszony volt, szőke haja aranylóan csillogott, néhol ezüstös foltok vegyültek a frizurájába. Elegáns konty kunkorodott a tarkóján, vékony, ráncos nyakában aranyláncot látott. Az arca sovány, csontos volt, és kicsit megnyúlt. Barna szeme, melyet az estélyi ruhájához illően narancsos-barnára festettek, összeszűkült, szinte felnyársalta őket.

 - Nos, mi igazából… valószínűleg a fiát keressük, Tom Denemet – szólalt meg Harry, magára vonva, nem csak Tom, hanem a nagyszülei figyelmét is, majd a fiú lehajtotta a csuklyáját, talán, hogy ne tűnjön túl gyanús egyednek. Tom azonban nem mert megmozdulni.

 - Á, Tomot? – bólintott ismét a férfi, és némi érdeklődéssel szemlélte Harry arcát, akin egyáltalán nem látszott bizonytalanság. Egész másképp viselkedett, mint eddig, és ez igencsak elképesztette őt. Sokkal inkább nekem kellene most ilyen nyugodtnak lennem, nem Harrynek – jutott eszébe kelletlenül. – Ő már nyugovóra tért, de éppen csak egy negyed órája, ha gondolják, még nyakon csíphetem.

 - Oh, az remek lenne, ugyanis szeretnénk még az éjjel tovább indulni. Remélem, nem tartjuk fel önöket – szabadkozott Harry, és kedvesen elmosolyodott. – Persze, ha szeretnének önök is pihenni már, akkor elmegyünk, ezen nem múlik…

 - Dehogy, kedves fiatalember, nem zavarnak! – A nagyapja fensőbbséges mosollyal megveregette Harry vállát, és az ajtóhoz sietett, ahol még mindig ott állt a kíváncsi arcú cseléd. Tom egészen mást érzett ki a szavaiból, mint amit mondott; ő úgy érezte, valójában azért egyezett bele a férfi a beszélgetésbe, mert még véletlenül sem akart volna másnap is hívatlan vendégeket. Mindazonáltal Harry nagyon jó benyomást tehetett rá az alázatos viselkedésével, ha még nem dobták ki őket. Tom keserűen elvigyorodott a gondolatra, hogy vajon akkor mit szólnak majd, ha kiderül, hogy a drágalátos fiuk egy fattyút hagyott maga mögött egy boszorkánytól.

 - Maria, siessen Tom után, szóljon neki, hogy vendégei érkeztek, aztán menjen aludni!

A cseléd arcán csalódottság futott át, nyilván arra számított, hogy ő is hallani fogja, miről lesz szó. Mikor a nő egy meghajlás után eltűnt az előtér sötétjében, a nagyapja újra feléjük fordult.

 - Addig foglaljanak helyet! – mutatott a fotelekre, majd az egyik bárszekrényhez lépett. – Kérnek esetleg valami frissítőt, Mr… még be sem mutatkoztunk.

 - Oh… öhm… Mr Potter vagyok, ő meg… egy barátom – nézett rá Harry, majd egy kedvesnek szánt mozdulattal lenyomta az egyik fotelba. Tomak elakadt a lélegzete. Potter? Na ne! Csak nem annak a bárgyú, töketlen hülyének a rokona? Ismert egy Pottert az iskolából… Nem, ez csak vicc… biztosan csak kitalálta…

Harry is leült az övé mellett álló fotelbe, majd folytatta.

 - De köszönjük, nem kérünk inni semmit.

 - Rendben, Mr Potter. Én Lord Thomas Denem vagyok – akárcsak a fiam –, ő pedig a kedves feleségem, Charlotte – mutatott a férfi a kanapén ülő nőre, aki azóta is csak őket mustrálta, látható ellenszenvvel. Tom ennek hatására el is felejtette a keserű rácsodálkozást, hogy a nagyapjának is ugyanaz a keresztneve, mint neki, és rendkívül kényelmetlenül érezte magát, főleg, mivel az asszonnyal szemközt ült, a gyanakvó szempár sugarában. Harry ezt biztosan nem vette észre, mert jókedvűen nézelődött. A borospohárral a bárszekrénytől visszatérő Lord ezt látva lenézően rávigyorgott, és fel is nevetett hozzá. Tom dühösen meredt rá. Nem tetszett neki, hogy így néz Harryre.

 - Gyanítom, ritkán járnak efféle házban. Nem vagyunk restek megfizetni a kényelmet.

 - Valóban, sajnos nekünk nem nagyon adatik meg – bólogatott Harry majd váratlanul hátra fordult, de úgy, hogy még Tom is hallotta a nyaka roppanását. Alig egy másodperccel később rájött az okára, és úgy érezte, jeges folyadék csúszik le hátán.

 - Hívatott, apám?

Kissé vontatott, az övéhez kísértetiesen hasonlító hangja volt. Kiérződött belőle az elkényelmesedés, az unottság, és a nyűgös fáradtság is, mintha roppant megterhelő lenne számára, hogy még nem fekhet le pihenni.

 - Igen, Tom, gyere! – A Lord leült a felesége mellé, úgy, hogy helyet szorítson a fiának is.

Denem hamarosan megjelent Tom látószögében, mire minden eddiginél jobban összeszorult a torka, a szíve szaporábban dobogott, a gyomra remegett, és reszketett a keze. Tehetetlenül markolt az ujjaival a köpenyébe, és feljebb emelte a fejét, hogy lássa a helyet foglaló férfit.

Morfinnak teljes mértékben igaza volt. Tom mintha csak tükörbe nézett volna: ugyanolyan ébenfekete, hullámos hajuk volt, ugyanolyan keskeny, ívelt szemöldökük, magas homlokuk, és sötét szemük. Az apja arca is pont olyan vékony volt, mint az övé, az orra egyenes, akárcsak neki. Csupán a férfi bőre volt egy hangyányit sötétebb az övénél. Még csak nem is ráncosodott.

A fekete szemek unottan nézték meg maguknak Harryt, majd a férfi szemöldöke, az az átkozottul hasonló szemöldöke, felhúzódott egy kicsit. Mit találhat Harryn ilyen furcsának? Hogy meri egyáltalán… nincs joga hozzá, hogy ilyen lenézően bámuljon rá! Azonban megint elakadt a lélegzete, amikor az apja tekintete Harryről rá fordult, és egyenesen a szemébe nézett. A férfi nyilván nem ismerte fel… a csuklya még rajta volt, de… nem is láthatta a szemét, csak véletlenül nézett pont rá… de…

 - Mr Denem… - köszörülte meg torkát Harry, majd váltott vele egy pillantást. – Bocsásson meg a késői zavarásért. Fontos ügyben kerestük fel… Emlékszik ön egy bizonyos… Merope Gomold nevű hölgyre?

Csend támadt a szobában. A nagyszülei arca végtelenül elkomorodott, az apja pedig halottfehérre sápadt. Most már tényleg nem különböztek egymástól semmiben.

 - Honnan ismeri a nevét? – kérdezte megremegő hangon a férfi, majd előredőlt ültében, a térdére támaszkodott, és a jobbjával átkulcsolta a bal kezét. Neki is olyan hosszú ujjai voltak, mint Tomnak.

 - Futólag ismertem… a barátom mesélt róla.

Harry határozottan Tomra mutatott. Egy gyilkos pillantást küldött a fiú felé a csuklya alól, és egy tizedmásodpercig ő is elgondolkodott, honnan tudhatta Harry, hogy Merope-nak hívták az anyját. Morfin párszaszóul ejtette ki a nevét, nem tudhatná…

 - És szabad kérdeznem, hogy a barátja honnan ismeri? – Az apja hangja az előbbinél élesebben csattant, és Tom összerezzent tőle. Itt az idő… itt az idő… meg kell tudnia. Gyerünk, vedd le a csuklyád.

 - Merope fia vagyok – jelentette ki meglepően határozott hangon Tom, ahelyett, hogy leleplezte volna magát. Megkönnyebbült, hogy volt ereje beszélni.

 - A fia? – visszhangozta döbbenten az apja, majd az arcán felismerés suhant végig, és felpattant. – Nem! Az nem… Nem lehet!

 - Merope Gomold az anyám volt – mondta újra, és megnyalta az ajkait. Szedd össze magad!  – Tizenhat éve azonban meghalt, az árvaházban, ahol születtem. Alig két órával az érkezésem után.

Denem arca, ha lehet, még jobban elsápadt, és az előbbi felháborodását mintha a szél fújta volna el: visszarogyott a kanapéra, és maga elé bámult. A mellette ülő Lord nyilván felismerte, hogy a fia képtelen újból megszólalni, ezért felmentette őt a szolgálat alól.

 - És ez számunkra miért lenne fontos? – kérdezte hűvösen, és látszott rajta, hogy már bánja, amiért beengedte, és hellyel kínálta őket. – Semmi közünk ahhoz a kis szajhához. A csúfság tönkretette a fiam jegyességét, becsapta őt, mindenféle hazugságokkal maga mellé láncolta… Ha nem halt volna meg, valószínűleg magam tennék róla, hogy mágián égessék el.

 - Elnézést… miféle hazugságokra gondol? – szólalt meg Harry kíváncsian, hogy elnyomja a mondat durva végét. A Lord elhúzta a száját, majd felmordult, de ezúttal a felesége válaszolt. A hangja rekedt, rideg és halk volt, és csak úgy sütött belőle a megvetés.

 - Azt hazudta, gyermeket vár Tomtól, és mivel a fiam mindig is született úriember volt, természetesen magára vállalta volna azt a… fattyút, de végül kiderült, hogy az egész nem igaz, így Tom hazajött. Örültünk neki, mert aggódtunk érte, hónapokig nem láttuk, de a jegyesét nem tudta visszahódítani. A leány családja feldühödött, amiért fel kellett bontaniuk a megállapodást.

 - A falubéliek sem tisztelnek már minket annyira, mint régen, az a kis szuka foltot ejtett a becsületünkön, a családunk nevén – tette hozzá mennydörgően a Lord.

 - Valóban hazudott arról a gyerekről? – kérdezte Harry, mire a három felnőtt rámeredt. Az apja végre túltette magát a megrázkódtatásán, mivel most újfent ő felelt.

 - Valójában más oka volt, hogy eljöttem – kezdte a férfi ezúttal teljesen semleges hangon, és meredten nézett kettejükre, de a Lord a szavába vágott.

 - Megbeszéltük fiam, hogy badarság az egész! – jegyzete meg figyelmeztető, jeges hangon, és erőteljesebben, indulatosabban folytatta. – Nem is érdemes szót ejteni róla!

 - De minket érdekelne! – vágta rá Harry, és erre megint mindenki felé nézett. Denem újra felvonta a szemöldökét, és az arcán halvány mosoly tűnt fel, nem lenéző, nem gúnyos, inkább meglepett. Aztán elgondolkodó kifejezés futott el rajta.

 - Úgy éreztem magam, mintha… bűbáj alatt állnék. – Kérdőn fürkészte őket, nyilván reakciókat várt a bűbáj szóra, de Harryvel már jártasak voltak a témában, inkább tovább sürgették a férfit, és ők is előre dőltek. Már Tom is hallani akarta, mit mond az apja, miért hagyta ott előbb a jegyesét, majd az édesanyját, mit vél, mi történt vele, de már kezdte sejteni, hová lyukadnak ki. Ennyivel nem úszod meg, Denem. - És így is volt. Ne haragudjon meg, fiatalember, de az… az anyja egy boszorkány volt. Megfertőzött engem. Minden nap ittam valami furcsa löttyöt, az kényszerített rá, hogy mellette maradjak.

 - De akkor miért jött vissza? – ráncolta össze homlokát Harry, pedig Tom inkább befogta volna a száját a muglik előtt. A nagyszülei már most is sokkal sötétebb képet vágtak, mint szabadott volna. – Úgy értem… ha szerelmi bájitallal kábította el, hogy sikerült mégis megszöknie?

Az apja összehúzott szemekkel nézett Harryre, majd vetett egy pillantást felé is. Meglepetésként érhette, hogy nem nevették ki, amiért bűbájokról és bájitalokról beszél.

 - Merope egy napon felhagyott az ital készítésével – jelentette ki a férfi, majd feszengve lehajtotta a fejét. – Azonnal magamhoz tértem. Mindenre emlékeztem, ami történt közöttünk, és… nos, eléggé féltem tőle. A boszorka próbált megállítani. Azt mondta, szeret engem, hogy mindent csak kettőnkért tett, és maradjak vele, mert a közös… gyerekünket várja…

Denem arca eltorzult a dühtől, a keze ökölbeszorult az ölében, és maga elé meredt. Tomban többféle érzés viaskodott. Egyrészt dühös volt, amiért a férfi egyáltalán el sem hitte, hogy az anyja várandós, de egyben keserű csalódottság is a gyomrába fészkelődött. Nem csoda, ha nem kereste meg az árvaházban soha… Hiszen azt sem volt hajlandó tudomásul venni, hogy ő létezik.

 - De természetesen a fiam nem hallgatott többé arra a bestiára! – mennydörgött fel újra a Lord hangja, mire mindhárman összerezzentek. A nagyapja arca elsápadt a haragtól. – Úgyhogy, fiatalemberek, ha mást nem kívánnak tudni – megjegyzem, így is többet hallottak, mint kellett volna –, akkor legyenek szívesek távozni a házamból!

Harry ránézett, a szemében noszogatás csillant, Tom pedig összeszorult torokkal bólintott. Már tényleg nem húzhatta tovább az időt.

 - Anyám nem hazudott – mondta halk-rekedten, mire az apja felkapta a fejét révedéséből, és rábámult. Tom felemelte a kezét, becsúsztatta a csuklyája alá, vett egy mély levegőt, és lelökte magáról a kámzsát. A Lord arca megnyúlt, míg a nagyanyja eddigi nyugalma is szertefoszlott: a szája elé kapta a kezét, és elkerekedett szemekkel nézett rá, majd a férje mellett ülő fiára.

Tom és a férfi egymás szemébe meredtek. Neki teljesen összeszorult a torka, és érezte, ahogy apró verejtékcseppek gyülekeznek az ajkai felett, illetve folynak le a halántékán. A szíve fájdalmasan, rémülten dobolt a mellkasában. Az apja újra előredőlt. Tom rájött, hogy a férfinek nem is fekete a szeme, hanem csak egészen sötétbarna, és ez valahol a tudata félreeső zugában egy kis megkönnyebbüléssel töltötte el. Mindazonáltal ezek a szemek lassan elszakadtak az övétől, és végigsiklottak az orrán, a szemöldökén, a homlokán, majd a száján és az állán is. Denem nyelt egyet.

 - Te… te Merope fia vagy? – kérdezte halkan, de inkább csak úgy magától. – Az… én fiam vagy?

Tom nagyon nehezen állta meg, hogy ne fordítsa el a fejét a férfiről. Csak búgó semmiségként hallotta a nagyapja felcsattanását, ahogy ellentmondások tömkelegét üvöltözi, csak fél füllel figyelt Harryre, aki felállt, és megpróbálta lecsillapítani a kedélyeket.

 - Az én fiam vagy? – suttogta újra az apja, ő mégis tisztán hallotta.

 - Igen – felelte felszegett fejjel, és a férfi minden eddiginél jobban elsápadt.

Mikor Denem felállt, az üvöltözés abbamaradt. Tom felnézve megállapította, hogy ha nem mennek el Harryvel minél gyorsabban, a Lord felnyársalja őket. Vagy három fejjel magasabb volt az útitársánál, és – ezt csak most vette észre – egy tok lógott a nadrágja övén. Egy olyan tok, amit rengetegszer látott a mostanában Londont elözönlő katonákra csatolva.

Felpattant a rátörő rémülettől, és megragadta Harry kezét, aki valószínűleg még nem fogta fel, milyen veszélyben vannak. Bár Tomnak volt varázspálcája, de Harrynek azóta sem, és ha véletlenül több pisztoly is előkerül, és esetleg ő nem elég gyors, hogy hatástalanítsa…

Menniük kellett. Azonnal.

Azonban a mozdulat félbe maradt, amikor az apja megszólalt a beálló csendben.

 - Mennyit akarsz azért, hogy ne lássalak többet?

Tomnak elnyílt a szája, majd zavarodottan becsukta… Hirtelen nem volt benne biztos, hogy jól értelmezte-e a kérdést.

 - Mondj egy összeget, amivel kárpótolhatlak, és ég veled! – Az apja még csak rá sem nézett, odasétált az egyik szekrényhez, és kihúzott egy fiókot. – Mi az ára, hogy soha többé ne zaklass engem? Most az egyszer, először és utoljára nagylelkű leszek veled, ahelyett, hogy valami súlyosabbat tennék. Remélem, megérted, mire célzok. Szóval? Mi az ár?

Hányinger kúszott a torkába az undortól. Pedig valójában nem is kellett volna, hogy hányingere legyen, boldognak kellene lennie. Jelentős mennyiségű pénzt csikarhat ki az apjából, amiből nem csak az utolsó két tanévét a Roxfortban, hanem az utána elkövetkező néhány évet is fedezheti, az utazásokat, amiket meg akart ejteni, egy ingatlant, ahol biztonságban lehet néha, ha hazatér, és az is biztos, hogy soha többé nem kell éheznie…

Miért nem tölti hát el diadalmas boldogsággal ez a tény? Miért szorul össze annyira a mellkasa, miért kap olyan nehezen levegőt, miért reszket mindene, miért fázik ennyire?

 - Nem kell a pénze – hallotta meg a saját hangját, de olyan tompán, mintha eldugaszolták volna a fülét. – Semmire nincs szükségem, amit maga adhat.

Remegő ujjakkal húzta elő a pálcáját. Denem pont akkor emelte fel a fejét a kezében tartott, fekete bőrkönyvecskéről, és megdermedt. Talán ismerős tárgy volt számára a pálca. A férfire szegezte, aki elejtette a noteszt, és hátrált egy lépést, a szemét mereven Tom jobb kezén tartva. A Lord és a felesége felkiáltottak. Ők nem tudták, mi lehet ez a hosszú fadarab, de miután észrevették fiuk reakcióját, valószínűleg kezdtek sejteni valamit.

 - Tom! – ordította egy hang a bal oldalán, majd egy test csapódott az övének, és megpróbálta leszorítani a karját, ami először lehanyatlott a támadástól, hiszen alig volt benne erő, de aztán újra felemelkedett. – Tom, ne csináld, nem éri meg!

Ránézett Harryre. A fiú zöld szeme kétségbeesetten könyörgött neki, amitől dühös keserűség áradt el a szájában. Hát tényleg nem tartott ki mellette? Nem érti meg?

 - Muszáj… fizetnie kell, amiért elhagyott engem – sziszegte, majd mikor Harry erőteljesen megrázta a fejét, felcsattant. – Ha nem hagyja el az anyámat, nem halt volna bele a szülésbe! Nem kellett volna abban a mocskos, mugli árvaházban felnőnöm! Fogalmad sincs, milyen ott lakni, fogalmad sincs…

 - Dehogyis nincs – nyögte Harry erőlködve, és megpróbálta elvenni tőle a varázspálcáját. – Tom, nyugodj már le, nem teheted ezt, megbüntetnek! Azt… azt hiszed, a minisztériumban nem jönnek rá, hogy te voltál? Hogyan akarod kimenteni magad? Őket nem érdekli, hogy mit tett, vagy nem tett ellened az apád, varázstalan embert tilos megtámadni! Az Azkabanba akarsz kerülni?

 - Nem érdekel az sem, ha a pokolra kerülök! – szűrte ki a szavakat a fogai között, és összegörnyedve védte a jobb karját a rácsimpaszkodó Harrytől. – Egy ilyen apróság nem fog visszatartani!

 - Nem érted? Nem érdemli meg, hogy megöld! – Harry fájdalmasan nagyot csapott a hátára, amitől egy pillanatra nem kapott levegőt. – Ha ő nem foglalkozott veled, te se foglalkozz vele! Különben is… mihez kezdenék én nélküled, mi? Rajtad kívül nincs semmim.

Tom abbahagyta a mocorgást, és térdre rogyott Harry súlya alatt. A szája tátogott, és akart volna mondani valamit, de a nyelve annyira megbénult, hogy nem jött ki hang a torkán. „Rajtad kívül nincs semmim… rajtad kívül… rajtad kívül…” Nagyon is tudta, milyen érzés az. Neki sem volt soha semmije, legfeljebb egy váltás ruhája, de még az sem teljesen, hiszen azt is az árvaház adta rá. Egészen a Roxfortig egyedül volt, most azonban a pálcája és a különleges képességei itt voltak, amikre támaszkodhatott. De Harry… Harrynek annyi sem maradt, hiszen mikor elvégezte azt a varázslatot, és kiszakította őt a jövőjéből, elvette tőle még a pálcáját is.

Elernyedt a fiú karjai között, aki megkönnyebbülten sóhajtott, és kicsavarta a kezéből a fegyverét.

 - Gyere, jobb, ha elmegyünk – suttogta a fülébe, ő pedig gépiesen bólintott, és sikerült a saját erejéből felállnia. Harry követte, majd akadozva megszólalt.

 - E-elnézést a zavarásért, remélem… öhm… nem zaklattuk fel… annyira, önöket.

Tom csak azért nem nevetett fel kárörvendően a másik szánalmas habogásán, mert még mindig eléggé zsibbadtnak érezte magát, hogy bármit is tegyen. A szemét a földre szegezte, noha tudta, hogy a muglik dermedten bámulnak rájuk. Egy pisszenés nélkül vették azt is, amikor az útitársa az ajtó felé húzta, és ő botladozva követte.

 - Ég önökkel! – köszönt el a fiú, majd megszorította az ujjait, hátha kicsikarhat belőle valami hasonló teljesítményt. Nem tudhatta, hogy még mindig gombóc van a torkában, amióta rákiáltott. Még mindig a hatása alatt volt a fiú szavainak, az apjáénak, a saját, kavargó, dühös, elkeseredett gondolatainak. Egy nyikorgó hang, majd csattanás, aztán lépcsők a talpa alatt… hűvös volt, nagyon hideg nyárhoz képest. Sötétség vette körül, és csak azért látták az utat a kapu felé, mert a házból elértek odáig a fények.

A szabadság gondolata egy pillanat alatt cselekvésre ösztönözte, muszáj… szaladnia kell…

Hallotta, hogy Harry felkiáltott, mikor elhaladt mellette. Kitépte magát a másik kezéből, és ügyet sem vetve remegő lábára, olyan gyorsan futott, ahogyan csak bírt. A kapu azóta is nyitva volt, és csak addig állt meg, míg kicsapta, majd szaladt tovább. Nem nézett fel, a tekintetét a sötét útra szegezte. Onnan tudta, hogy a házak között halad, hogy aranyló fényár váltotta fel a sötétséget, amikor egy-egy ablak elé ért.

Az agya és a szíve egyformán zakatolt, a tüdeje szúrt, de nem állt meg. Ha az apja nem akarja látni, jobb, ha azonnal eltűnik a faluból. Ha nem akarja elfogadni őt, nincs mit tenni… nincs mit tenni. Tulajdonképpen semmi sem változott, eddig sem kellett neki az apja, most sem fog… nem, minden ugyanúgy marad, ahogy volt, ugyanúgy visszamegy majd a Roxfortba, ugyanúgy kedvelni fogják a tanárok, ugyanúgy körberajongják majd a társai… semmi nem lesz más… Ezért nem is kell elkeseredni, vagy csalódottnak lenni. Elvégre nem is várhatta, hogy az apja majd tárt karokkal magához öleli.

Nem reménykedhetett volna benne, hogy leülnek beszélgetni, a férfi bocsánatot kér, majd azt mondja, néha találkozhatnának. Arra úgyis azt felelte volna, hogy nem kér belőle, mert nincs szüksége senkire, aki leköti valahová… azt felelte volna… igen…

Félúton volt felfelé az emelkedőn, amikor összerogyott. Újra megkörnyékezte a rosszullét, amiről azt hitte, már kiheverte; zihált, de hallotta a csattogó lépteket maga mögött. Ökölbe szorította a kezét, és a jobbjával az esőtől nedves földbe ütött. Az ujjai felsajdultak a fájdalomtól, szinte biztos, hogy eltörtek, de nem érdekelte. Dühös volt magára. A fenébe is, most kell, hogy legyen ereje, legalább addig, míg felér a dombon, és jobbra fordul, hogy a sövénytől ne lássa a házat, ne lásson semmit. Magához szorította a jobb karját, és lehunyt szemekkel állt fel. Gyerünk, To… Voldemort! Gyerünk! Gyerünk!

Az utolsó méternél megfeszült, és egy félugrással a földútra lépett, majd szaladt tovább. Már látta az iránymutató táblát maga előtt, csupán néhány méterre volt tőle, amikor Harry utolérte, és elé állt. Tom nem tudta kikerülni, remegett a lába, szédelgett, és káprázott a szeme a levegőhiánytól. Harry köhögött párat, de közben erősen markolta a karját.

 - Tom – szólalt meg egy kis idő elteltével, és még mindig zihált. – Tom… a… vérzik a kezed.

 - Tudom – nyögte, és beharapta a száját, elfelejtve, hogy párszor megtette már a nap folyamán, és lassan sebes lesz az ajka. A szeme szúrni kezdett, a gombóc a torkában megremegett, majd még nagyobbra nőtt.

 - Add… add ide!

Nem tehetett mást, mint kinyújtotta az eddig dédelgetett, remegő, belilult, véres ujjait Harry felé. A fiúnál volt az eltulajdonított pálca, és amikor gyengéden az ujjai közé vette sérült kezét, a zihálása elmúlt, és nyugodtságot erőltetett magára, hogy el tudja végezni a varázslatot.

 - Hippokrax – suttogta, mire Tom jeges ujjaiban melegség áradt el, majd a fájdalom lassan alábbhagyott bennük. Lenézett a kezére, ami a fiúéban pihent. És akkor szembesült vele, hogy megint homályosan lát. Nem, nem fogja megalázni magát! Nem lesz gyenge, az apja miatt nem! Nem! – Nyugodj meg, Tom! Ne törődj vele!

 - Nem kell vigasztalnod – csattant fel halkan, olyan náthás hangon, hogy rossz volt hallani. Elfordult Harrytől, és megpróbálta kihúzni a kezét az övéből, de ezúttal nem tudott kitérni a karjainak az útjából. Ahogy a másik melegsége beburkolta, megremegett, dideregni kezdett, és lehunyta a szemét. Harry kezei a hátát simogatták, majd az egyik felcsúszott a tarkójára, a hajába. – Felesleges… nem fogok sírni, mint egy hülye kis… semmi bajom, nem fogok sírni…

 - Dehogynem – lehelte Harry, és még szorosabban ölelte. Tom megrázta a fejét. – Ne légy makacs. Tudom, látom, hogy megbántott téged. Normális, ha fáj. Azért vagyok itt, azért… ne hadakozz már… azért ölellek, hogy kiadhasd magadból!

 - Mit tudsz te rólam? – sziszegte elkeseredett dühvel, de nem tudott elhúzódni. Már nagyon szúrt a szeme, és nem akart Harryvel a történtekről beszélni. – Soha semmit nem mondasz, nem érdekel téged, hogy mit érzek! Csak azért jöttél el velem, mert így akartad meghálálni, hogy… hogy próbálok segíteni neked.

 - Tiszta idióta vagy! – dörrent rá most már Harry is, és kicsit távolabb húzódott, hogy ránézzen, de Tom elpillantott felette. – Azért vagyok veled, mert tudtam, hogy… így fogsz reagálni. Segíteni akartam neked, hogy feldolgozd! A fene essen beléd! Miért nem engedsz közel magadhoz?

 - Miért, te közel engedsz magadhoz? – tört ki belőle az indulat, és viszonozta Harry háborgó tekintetét. Az esti sötétben nem látta a fiú zöld szemét, csak a csillogást érzékelte – Nehezedre esne megmondani, hogy honnan ismerted Morfint, vagy Merope-ot, vagy honnan érthetted a párszaszót? Nehezedre esne megmondani, én támadtalak-e meg, tőlem származik-e a sebhelyed? Hülyének nézel, igaz? Azt hitted, semmire nem jövök majd rá? De te csak titkolózz, nyugodtan! Soha nem foglak tudni visszaküldeni a jövőbe, ha így viselkedsz, de… de ez van. Hagyjál engem, nem tudod, mit élhetek át, nem tudod…

Tom tovább is folytatta volna a szidalmakat, mert már nagyon régóta őrizgette magában a kételyeit, a félelmeit, a dühét, és sosem fordult még elő, hogy ennyi ideig elrejtse egy ilyen jelentéktelen valaki elől az indulatát, de nem hagyták, hogy befejezze. Olyasmi történt, ami egy szempillantás alatt elfeledtette vele még a saját nevét is.

Harry feldühödten odahajolt hozzá, és a nyelve azonnal bekúszott a száján, hiszen érkezése sem volt becsukni, hogy kivédje a különös támadást. Erőszakosan csókolta, közben az egyik kezével Tom tarkóját masszírozta, a másikkal egymáshoz préselte a testüket. Tom ha akart volna, sem tudott volna elhúzódni, de nem is akart. Belekapaszkodott a másikba, és szaporán dobogott a szíve. Az imént még benne tomboló érzéseket teljesen felváltották a forró borzongások, melyeket a gerince mentén, és Harry kezei nyomán érzett.

Aztán a szenvedély lecsillapodott, és ismét olyan lágyan kóstolgatták egymást, mint azon az éjjelen. Tom már valahol vágyott is az ismétlésre. És határozottan jobban esett neki, hogy Harry most nem részeg, és teljesen magánál van. A kezei felfedezőútra indultak, vékony, vértőr ragadós, hideg ujjaival benyúlt Harry köpenye, majd ingje alá, és megsimogatta a forró bőrű hasat. A fiú nyögött egyet, és még közelebb húzta magához. Nem zavarta, hogy Tom mennyivel magasabb nála. Tom is felnyögött. Ezt nem lehetett kibírni, olyan csodálatos volt. Harry is benyúlt az ő felsője alá, és ismét eláradt benne valami különleges, kellemes érzés. Megvonaglott, és elszakadt Harry szájától, helyette a bársonyos nyakára hajolt, és megszívta. A fűszeres illat az orrába kúszott, és egyenesen az ölére hatott.

 - Tom… - nyöszörögte Harry. – Menj… menjünk.

Egy pillanatig nem értette a kérést, csak elhúzódott, és a vörösre duzzadt ajkakat nézte, és alig várta, hogy újra érezhesse őket magán, majd felpillantott az ilyen közelségben remekül látható, vadul kavargó, szinte aranyszínnel csillogó, smaragdzöld szemekbe. Aztán eljutott az agyáig a mondat tartalma, és a valóság jeges vízként ömlött a nyakába. Eszébe jutott, mi történt alig fél órája odalent, a völgyben. Gyorsan kibontakozott Harry karjából, és távolabb lépett tőle.

Csak a zihálásuk hallatszott, és kerülték egymás tekintetét. Nem tagadhatta le Harry előtt, hogy mennyire kedvére volt ez a csók, a fiú láthatta és érezhette is. Maró szégyen csípte végig a testét, és gyűlölte magát, amiért képtelen volt leplezni a vágyakozást. Ha eddig nem vesztette el a fiút, most biztosan. Másodszor csókolta meg őt, és mindig egyre nehezebben állt meg. Ráadásul a fiú nem is emlékezett a korábbi incidensre. Bele sem mert gondolni, mit szólna, ha megtudná.

 - Gyere… hoppanáljunk – szólalt meg az útitársa rekedten. Tom kénytelen volt odalépni hozzá, és a hoppanálás most még kellemetlenebbnek tűnt, mint eddig bármikor.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés