A Sötét Nagyúr dühösen járkált fel-alá a szobájában. Magában szidta Dumbledore-t, a minisztériumot, saját csatlósait, de leginkább…

- Csak nem rossz napod volt? – hallatszott a szemtelen hang a háta mögül. – Mily sajnálat, azt a két féleszűt egyszerűbb volt elkapni, mint amire számítottam. Az első inklúzió után mindent elmondtak, amit kérdeztem tőlük, a többi aurornak nem is kellett közbeszólnia.

Voldemort gyilkos tekintettel méregette a fiút, aki alig egy pillanattal korábban érkezhetett.

- Csak próbaként küldtem őket. Valójában megszereztem, amit akartam!

- Arra gondolsz, hogy sikerült megszöktetned Lestrange-éket Luciusszal és a koloránokkal Azkabanból? Ugyan kérlek, csak arra gondoltam, nem fosztalak meg a leghűségesebb halálfalóidtól. Persze, ha nem tartod féken őket, könnyedén visszajuthatnak.

- Mert te mindenki fölött állsz, mi? – fonta össze karját sértődötten a Sötét Nagyúr.

- Hol van? – váltott témát hirtelen Harry.

- Naginiékkal.

- Menjünk – nyújtotta felé a fiatal auror a kezét, és ő morogva megragadta azt.

A szomszédos szoba ajtajában egymással szembe fordultak, és amint a tekintetük összetalálkozott, már nem érdekelte őket az örökös rivalizálás, melyet a külvilág felé azóta is megjátszottak. Szenvedélyesen omlottak egymás karjába, az ajkuk édes csókban forrt össze.

- Türelem – igazította meg a szokásosnál is kócosabb haját a fiú, és izgatottan lenyomta a kilincset.

A helyiségben félhomály uralkodott, csak egyetlen mágikus gyertya fénye világította meg a világoszöld falakat.

- //Nerthach, ez nem szép!// - hallatszott egy magas, sziszegő hang az ágyról. - //A papa nem szereti, ha ezt csináljuk!//

- //De még mennyire, hogy nem szereti!// - szisszent fel Voldemort a szemét forgatva. Harry az ágyhoz lépett, és megsimogatta a fekete hajú kisfiú feje búbját.

- Miért nem alszol még? – kérdezte kedvesen a gyereket.

- Téged vártalak – mosolygott a kicsi.

- Milyen kedves – horkantott fagyosan Voldemort. – Még a végén rendtagot nevelsz belőle!

- Bőven elég a világnak egyetlen Sötét Nagyúr is – mondta komolyan Harry, és egy öleléssel hanyatt döntötte a kisfiút. – Aludj szépen, Cas – mondta, és betakargatta a kis testet. – Holnap itthon maradok.

A sugárzó, élénkzöld tekintet felragyogott örömében, még látták megcsillanni, mielőtt visszatértek volna a saját szobájukba.

- Nem tetszik nekem az a Weasley – járkált tovább Voldemort türelmetlenül, míg a másik leült az ágyukra.

- Ron? – pislogott rá Harry.

- A húga!

- Ginny? Ezt már annyiszor megbeszéltük…

- Tűnhetne balesetnek.

- Ne merészeld! – ugrott fel a Varázsvilág Hőse.

- Miért ne tehetném?

Harry egész közel sétált hozzá.

- //Mert akkor a kis Cassius véletlenül megtudja, hogy melyikünk az igazi anyja// - sziszegte párszaszóval a férfi fülébe.

Voldemort megmerevedett.

- És még engem hívnak gonosz zsarnoknak…

- Még vannak hiányosságaim, de már jó úton haladok, hogy tökéletes ellenfeleddé váljak.

- Még szerencse, hogy belőlem semmi nem hiányzik – forgatta meg a szemét a Nagyúr.

- Egyvalami talán mégis.

Az évezred leghatalmasabb sötét varázslója kérdőn pislogott a szeretőjére.

- Micsoda?

- //Én…//

A karja szeretetteljesen hullott a férfi dereka köré, a lábuk összefonódott.

- Csináljuk incubusként? – suttogta Harry.

Voldemort bólintott, és kitárta a szárnyait. A társa ugyanígy tett. A levegőben ismét összeölelkeztek, és jóleső sóhajtással illesztették össze az ajkaikat. A ruháik maradékai hangtalanul hullottak alájuk az ágyra, ők pedig, amilyen gyorsan csak tudták, összepréselték meztelen testüket. Voldemort lejjebb húzódott, és lágyan kényeztette Harry legtitkosabb részeit, felváltva az ujjaival és a nyelvével.

- Kérlek – nyögte a fiú, és a Nagyúr – miután obszidián tekintetével megtalálta a másik smaragdjait, boldogan tett kedvére. Őrjítően lassan hatolt be a fiatal testbe, közben ott kényeztette a szeretőjét, ahol csak érte.

- Nagyon haragszol? – kérdezte a fiú két lökés között.

Voldemort most olyan mélyen volt, hogy Harry már-már csillagokat látott.

- Ugyan – mondta rekedten. A torka teljesen kiszáradt. – Te csak… a munkádat végzed. Ez a… Kis Túlélő feladata.

Lágyan ringatóztak a levegőben, a saját testük súlyát már nem is érezték. Egyenletes léptekkel tartottak a világrendítő beteljesülés felé.

Minden négyzetcentiméteren parázslott a bőrük, egy ideje már nem is használták egymáson az igézés képességét. Egymásban valami olyasmit találtak, amely minden mágiánál erősebb volt. Az utolsó pillanatban, amikor a világ elsötétült előttük, és csak képlékeny testük maradt épségben a vágyak tengerén, az ajkuk egy utolsó, vad csókban forrt össze, és egymás szájába nyögve élveztek el. Puhán érkeztek az ágyra, felhevült testük hidegnek érezte a szoba hőmérsékletét.

- Sosem fogom kimondani – sziszegte a férfi, miközben magukra terítette a takarót.

- Soha nem is kértem – hunyta le smaragd szemét a Kis Túlélő, és álmában még közelebb bújt a szerelméhez.

A világ el sem hitte volna, hogy a megmentőjük, aki megfékezte a Sötét Nagyurat a pusztításban, éjjelente a rettegett varázsló karjában találja meg a boldogságot.

Vége - Köszönöm, hogy elolvastad :)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés