Odakint a zord éjszakában egy sötét alak igyekezett a lehető legnesztelenebbül megközelíteni a romosnak és kívülről elhagyottnak tűnő kastélyt. Ahogy belépett a birtok területére, az eső úgy kezdett el szakadni, mintha dézsából öntötték volna. Az égboltot sűrűn cikázó villámok szelték át, megvilágítva a gazos ösvényt, mely egy oldalbejárathoz vezetett. A csuklyás alak kissé szuszogva érkezett meg, majd lenyomta a rozsdás kilincset, s a zár nyikorogva engedett.

Ahogy végighaladt a kihalt folyosókon, egyre rémisztőbb hangokat hallott mindenfelől. A deszkapadló recsegve nyöszörgött léptei nyomán. A folyosó végéről valami halvány derengés mutatta, hogy vendégünket már várják. A léptek súlyosságából, és az alak mozgásából arra lehetett következtetni, hogy az illető férfi. Kissé ökölbe szorította kezét, s mérsékelte rendezetlen lélegzetvételeit.

Ekkor már meghallotta az ismert és rettegett hangot, mely csak egyetlen embertől származhatott… „A Nagyúr itt van” – tudatosult a férfiban, amitől csak még idegesebb lett. Bár föl volt készülve rá, hogy találkozik mesterével, ez mégis váratlanul érte. Az alkarján lévő bélyeg még mindig égett a nem is olyan régi jelzéstől. Mikor odaért, szinte meg sem lepődött az elé táruló látványtól.

Egy fájdalmasan nyöszörgő alak feküdt, magatehetetlenül a földön, valószínűleg már jó ideje kínozták. Arca szinte felismerhetetlen volt a sok vérző sebhelytől, mely azt beborította. Fájdalmaitól összegörnyedve fetrengett a földön, s a férfi már tudta… nemsokára elérkezik a vég az idegen számára. Hirtelen azonban az ismeretlen megszólalt.

- Velem… velem bármit tehetsz, Tom… de a háborút úgyis elveszted. A barátaim bevégzik majd helyettem… – Ennyire jutotta a levegőjéből, majd fájdalmasan eltorzult az arca. Voldemort, aki megvetően nézett a félig eszméletlen alakra, végül vontatottan megszólalt.

- Ugyan-ugyan, Harry Potter, hát még mindig nem érted? Neked befellegzett… nélküled pedig a szánalmas kis talpnyalóid semmit sem érnek. Mind föladják majd, egytől-egyig. Ha pedig lesz köztük oly botor, ki ellenáll a Nagyúrnak, az a te sorsodra jut!

Elégedetten konstatálta, hogy a körülöttük álló halálfalók élvezettel vihognak a fiatal férfi szenvedésén. Csak miután végignézett a jelenlevőkön, vette észre, hogy az, akit annyira várt, megérkezett. Arca groteszk mosolyba torzult, mely sokkal jobban hasonlított vicsorgásra, s hirtelen felkiáltott.

- Perselus, barátom! Hát végre ideértél? Remélem, csupa jó hírrel tudsz szolgálni nekem! Jut eszembe… – nézett gúnyosan az időközben fejét felemelő fiúra. Harry, mintha csak szellemet látott volna, úgy figyelt a még mindig csuklyát viselő Pitonra. – Van itt egy kis feladatod –mutatott rá Harryre, majd folytatta.

- Kínozd meg a kedvemért egy kissé, de ne nagyon, nem akarom, hogy kimúljon… egyelőre. – Hátborzongató nevetés töltötte be a termet, Harry pedig felkészült a legrosszabbra. Büszkén emelte tekintetét Pitonra, aki időközben lecsúsztatta az arcát rejtő anyagot.

- Na, mire vársz, Piton! Elvégre már megtetted, nem is egyszer! Sőt, szerintem ez neked már egyáltalán nem jelent nehézséget. Hiszen aki olyan könnyen árulja el a barátait, annak nincsenek gátlásai… – Gyűlölettől szikrázó szemekkel nézett a férfire, kinek az arca egy pillanatra megrándult, majd fölemelte pálcáját, s a fiúra szegezte.

- Először is, Potter, nekem nincsenek barátaim és soha nem is voltak. Másodszor, kész élvezet lesz nézni, ahogy kileheli a lelkét… – Pár pillanatnyi várakozás után megindította a támadást. - Crucio! – kiáltotta, s remegő szájszéllel nézte, ahogy Harry minden izma görcsbe rándul.

A kívülállók ezt csak a túlzott izgalomnak tudták be, s nem is törődtek vele. Még a Nagyúr is büszkén tekintett első számú halálfalójára. Az átok, bár erősnek bizonyult, Harryből egy árva nyikkanást sem csalt elő. Nem akarta azt az örömet megadni a férfinak, hogy akár egy hangot is halljon tőle. Aztán egyik pillanatról a másikra a kínzó átok eltűnt, s a törékeny test visszahanyatlott a koszos padlóra.

Perselus lihegett a kimerültségtől, forgott a gyomra saját tettétől, s legszívesebben ordított volna. Sohasem akarta megátkozni ezt az ostoba kölyköt, még ha mondogatta is néha. A hirtelen beállt csöndet Voldemort örömujjongása és tapsolása törte meg. Büszkén veregette hátba Perselust, s ezt talán a legnehezebben egy kusza fekete hajú boszorkány tűrte. Gyilkos pillantásokat lövellt a férfi felé, egyértelműen Piton tudtára adta, hogy nem szívleli visszatértét.

- Nocsak, Persi, ennyire kifárasztott egy kis kutatgatás? Úgy lihegsz ettől a kis kínzástól, mintha egy tucat aurort kellett volna legyűrnöd. Vagy netán… á, ugyan, felejtsd el… nem szóltam semmit. – A boszorkány kuncogott egy darabig, majd a többiek is elkezdték a röhögést

- Nyugodj meg, Bella, nekem semmi bajom. Ellentétben veled, nekem tökéletes az elmém. – Furcsa, elégedett vigyorral válaszolt a nő felháborodott vinnyogására. – Különben meg nyugodtan fejezd csak be, amit akartál…

- Persze, csak nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni, de ha ragaszkodsz hozzá… pusztán arra akartam utalni, hogy vagy öregszel, vagy esetleg nehezedre esett megkínozni a fiút. Ez pedig… újabb problémát vet fel. – Voldemort érdeklődve hallgatta az eszmecserét, majd ciccegve megszólalt.

- Na de barátaim, miért kell egymást marnotok, mikor itt van erre a megfelelő alany… – mutatott az időközben félig feltámaszkodó fiúra. – Van ennél jobb dolgunk is. Perselusban megbízom! Aki pedig megkérdőjelezi döntésem, az olyan, mintha velem szállna szembe! – Hangja vészesen csengett, s Bella tudta, nagy bajban van.

A következő pillanatban már röppent is felé a kínzó átok, mely mestere pálcájából irányult rá. A döbbent halálfalók kissé megrettentek társuk szenvedése láttán, Harry pedig kis kárörvendő vigyort engedett meg, majd fél szemmel az egykori professzorát kezdte el vizsgálni. A férfin látszott, hogy valami baja van, hiszen neki is legalább annyira kellene félnie, vagy inkább örülni Voldemort kegyének, ehelyett lesápadva, enyhén elnyílt ajkakkal nézte a már földön fetrengő nőt. Aztán az átok ismét abbamaradt, s Bella nyöszörögve támaszkodott a padlón.

- Egyszer, s mindenkorra jegyezd meg, Bella! Perselus már bizonyított, veled ellentétben, így inkább azon gondolkozz, hogy miként teszed ezt jóvá! – Eztán a férfi felé fordult. – Perselus, szükségem lesz a szakértelmedre. Egyelőre mentsd meg ezt a fattyút, a többit pedig majd megtudod később.

Azzal ismét egy kínzó átkot küldött a fiúra, várt pár percet, s gyönyörködve szemlélte, amint Harry elájul. Piton csak eztán ocsúdott föl döbbenetéből. Pálcájával rámutatott az ernyedt testre, majd egy néma bűbájjal fölemelte. A pincében lévő régi tömlöcök felé vette az irányt, s közben agya szakadatlan járt. „Meg kell mentenem a kölyköt! Nem hagyhatom itt pusztulni, ezt nem tehetem… egyikük miatt sem.”

Ahogy sikerült elszakadni a gondolataitól, már a börtönben állt. Körben sötét, mocskos falak határolták, az egyik sarokban pedig egy ócska rongykupac hevert. A felőle áradó szagokból ítélve az nem csak egy halom rongy volt, hanem valami egészen más. Perselus letette Harryt az egyik fal tövébe, majd közelebb ment, hogy megnézze, mi lehet a szörnyű bűz kiváltó oka.

A rettenet kiült arcára, mikor tudatosult benne, hogy a rongykupac alatt egy oszlásnak indult tetem fekszik, s a néhol kikandikáló hirtelenszőke tincsekből már tudta, miért nem látta Luciust a gyűlésen. A hányingere egyre erősödött, és már éppen azon volt, hogy meglátogatja az egyik sarkot, mikor egy rekedtes hang megszólalt.

- Nos? Ki a vendég? – kérdezte a magához térő fiú. Arcáról semmit nem lehetett leolvasni, de Pitonban fölment a pumpa.

- Neked ahhoz semmi közöd, kölyök! – Sejtette, hogy régi „barátja” miért lelt ilyen kegyetlen véget. „Biztosan az egyik elvesztett horcrux miatt kellett így végeznie”. Úgy döntött, inkább Potterrel foglalkozik, s meglátja, miként tudná kiszabadítani a gyereket. – Rendben, Potter, először is idd meg ezt! – utasította, s egy üvegcsét nyomott a kezébe.

- Maga hülyének néz? Semmit nem iszok meg, ami magától van! Tűnjön innen, és hagyjon megdögleni, maga piszkos áruló! Takarodjon a közelemből, maga szemét! – Ahogy fölemelte hangját, azonnal meg is bánta, mivel tüdeje iszonyatosan elkezdett fájni. Nehéz volt levegőt vennie. Piton ezt észrevéve letérdelt hozzá, s óvatosan megtapogatta a bordáját, majd nem túl illedelmesen megszólalt.

- Bassza meg, Potter! Szólhatott volna, hogy eltörték a bordáját! Így gratulálhatok magának, alig van körülbelül egy óránk, és földobja a talpát, ha nem viszem ki innen sürgősen – morogta maga elé, miközben körbenézett, hogy tartózkodik-e rajtuk kívül más is a pincében. Harry értetlen arckifejezését látva, hozzátette.

- A törött bordája megsebezte a tüdejét, és ha ez így van… márpedig a véres tenyerét nézve így van, akkor sürgősen ki kell vinnem innen. Már nincs idő megvárni a drágalátos barátait. – Hangja alig volt hallható, s a fiú néhány szót csak olvasott a szájáról.

- Ezt most nem értem… – válaszolta Harry döbbenten. – Most mi van? Nem tök mindegy, hogy mikor halok meg? Akkor meg inkább most, mint valami perverz kínzás során, hogy aztán úgy végezzem, mint az a fickó a sarokban… – Fejével az oszlásnak indult test felé bökött.

- Potter, ha lenne egy kis esze, ami persze nincs, akkor már rájöhetett volna, hogy nem megölni akarom, hanem megmenteni a szánalmas kis életét, maga idióta!

Pár percnyi mérlegelés után úgy döntött, hogy ha kell, a saját lebukását kockáztatva, de kiviszi a fiút. Ahogy így elmélkedett magában, egyszer csak óriási robajt hallott az emelet felől. Idegesen kapkodta a fejét, majd úgy döntött, itt az ideje a menekülésnek. Elszaladt egy pillanatra az ajtók felé, ahol már társai várták.

- Mi történik itt? – kérdezte a két halálfalót.

- A Rend… megtámadtak minket! Potterért jöttek! – kiabálta a másik, majd hirtelen egy-egy vörös fénysugár találta el mindkettőt. Piton visszaszaladt Harryhez, majd bűbájt szórt magukra. Mire Harry meg tudott szólalni, már fölnyalábolták.

- Mégis mit csinál? Hova visz? Egyáltalán mi folyik itt? Áúúú, ez fáj! Óvatosabban! – Ordítani tudott volna, mindene fájt, különösen a bordái, és ezt csak fokozta a férfi bánásmódja.

- Ne vinnyogjon, Potter, olyan, akár egy kislány! Tudom, hogy fáj, de ha kell a tetves élete, akkor összeszedi magát! – Ahogy áthaladtak a tömegen, igyekeztek kikerülni az átkokat. Harry megpróbált szólni a rendtagoknak, hogy itt van, és jól van, de Piton nem engedte.

Befogta száját, és a kapu felé kezdte rángatni. Végül sikerült letépni a száját szorító kezet, s mérgesen megszólalt. – Maga mocskos, szemét, szarházi… utolsó féreg! Engedjen el, aztán dögöljön meg, maga mocsadék! – kiáltotta Harry, de Piton ismét befogta a száját.

- Fejezze be, Potter, ha nem akar megdögleni! Ez itt nem a hiszti ideje! A barátai tudni fogják, hogy jól van, de előbb el kell vinnem innen, és ezen nagyon nem segít az állandó hisztijével! – Ezután a férfi nem szólt többet, de ahogy kiértek a védőkörökön kívülre, eltakarta az előtte álló Harry szemét, majd szorosan tartva őt dehoppanált.

.oOo.

Egy fákkal sűrűn övezett tisztáson bukkantak föl. Harry még mindig nem látott semmit, és egyre idegesebben fészkelődött.

- Nyughasson, Potter, mindjárt odaérünk! – utasította a ficánkoló gyereket, majd mikor Harry egy ajtó halk nyikorgását hallotta, nagyot nyelt. Odabent sötét volt, ám ez pár pillanat múlva megváltozott. Eleinte ugyan zavarta a fény, de idővel megszokta. Körbenézni nem volt ideje, mivel a férfi vetkőztetni kezdte. Harry ijedten föl akart ugrani, de Piton megállította.

- Mondtam, hogy nyughasson, így nem tudom ellátni, és nekem is mielőbb vissza kell mennem, vagy lebukok, és akkor maga miatt sokan fognak meghalni. Arról nem is beszélve, hogy mások halála is értéktelenné válik! – Hangja kioktató volt, de valamelyest lenyugtatta az izgága griffendélest.

- Mi ez a hely? Hol vagyunk? Egyáltalán mit értett az előbb elhangzottak alatt? – Még jött volna több kérdés is, de Piton szigorú pillantását látva úgy döntött, nem tesz föl többet. Így már sokkal ijesztőbbnek találta a férfit, mint egy órája, mikor szembenéztek egymással.

- Merlinre, rosszabb, mint egy öt éves, vagy mint Miss Granger az órámon – morogta, majd miután egy varázslattal helyre tette a törött bordát, a fiú kezébe nyomott egy bájitalt.

- Ezt igya meg, rendbe hozza a belső sérüléseit. Ajánlom, hogy menjen zuhanyozni, itt is van egy fürdő a földszinten. A polcon talál egy tégelyt, amire az van írva: zúzódás, hámsérülés. Azzal kenje be az arcát és a többi sérülését. A kérdéseire válaszolva pedig… ez itt az én házam, senki nem tud róla! Nem ajánlom, hogy kilépjen innen, mivel akár követhették is, és ha kimegy a védelmen kívülre, nem talál vissza! Amint tudok, jövök vissza, és akkor megtudja a többi választ is. – Ezzel lezártnak tekintette a dolgot, és sietősen elindult a kijárat felé, de az ajtó mellett lévő bájitalok közül eltett párat.

- Ha valami folytán nem térnék vissza egy héten belül, akkor hagyja el a házat…

- Miért ne térne vissza? – érdeklődött kíváncsian.

- Potter, maga naivabb, mint gondoltam! Elképzelhető, hogy kis magánakciójával engem is sikerült lebuktatnia, ebben az esetben pedig önként vonulok a halálba… – Színpadiasan intett egyet a fiú felé, majd becsukta maga után az ajtót. Harry még hosszú ideig figyelte a csukott ajtót, és magában alig tudta eldönteni, mi a szörnyűbb: az, hogy Piton megmentette, ezzel pedig valamilyen szinten az adósa lett, vagy netán az, hogy az ő hibájából, akár meg is halhat.

Úgy egy óra gondolkozás után úgy döntött, megkeresi az említett fürdőszobát. Bár minden porcikája sajgott, mégis magára kényszerítette, hogy fölálljon. Szisztematikusan fésülte át a földszintet, majd mikor megtalálta a keresett helyiséget, örömmel látta, hogy nemcsak zuhanyzó, hanem egy nagy kád is van benne. Megengedte a vizet és teletöltötte, majd óvatosan beleereszkedett. A sebeit iszonyatosan csípte a forró víz, de ezzel most mit sem törődött. A vízbe öntött egy jó adagnyit a kád szélén található habfürdőből, majd megpróbált ellazulni. Agyában viszont kergették egymást a gondolatok:

„Piton egy mocskos halálfaló, ő tehet az igazgató haláláról és a szüleim haláláról is…” – Ugyanakkor egy másik hang megcáfolta ezt.

„Nem, nem tehet róla, legalábbis a szüleimről nem…”

„De Dumbledore-t ő gyilkolta meg… a saját szemeddel láttad!” – lázadozott a belső hang, mely úgy tűnt, elnyomja a másikat. Végül úgy döntött, ehhez már túl fáradt, és inkább holnapra halasztja az eszmecserét becses belső hangjaival. Lassan kikászálódott a kádból.

Furcsán érezte magát, de nem tudta, mitől. Ekkor jött rá, hogy szinte alig érez fájdalmat. Gondolkozott egy darabig, amíg végül arra a következtetésre jutott, hogy a habfürdőben lehet valami. Fölemelte az üveget, és alaposan megnézte. Azon csak egy vékony címke jelezte tartalmát. Gyűlések és bevetés után…

- Ez meg mi a fene? – morogta maga elé, majd úgy határozott, inkább Pitont kérdezi meg, amint visszaért. A polcon megtalálta azt a krémet, amit a férfi ajánlott, odalépett a tükör elé, ám hirtelen még a lélegzete is elakadt.

- Szentséges Merlin! Ilyen ocsmányul se néztem még ki soha… – Vizsgálgatta még egy kicsit felduzzadt és sebes arcát, majd rákente a kenőcsöt, ami pár pillanat múlva elkezdte meggyógyítani bőrét. Miután nagyjából rendbe szedte magát, úgy döntött, ideje felöltözni. Ruháira tekintve elfintorodott, azok mind mocskosan és szakadtan hevertek a földön.

Maga köré tekerte törölközőjét, majd elindult valami hordható holmit keresni. Mivel a földszinten egyetlen hálót sem talált, fölment az emeletre. Léptei nyomán fölgyúltak gyertyák, mintegy mutatván az utat. A lépcsővel szemben egy félig nyitott ajtót talált. Kíváncsiságának engedve benyitott. A helyiség minden bizonnyal hálószoba lehetett, ezt jelezte a bevetetlen ágy is. Közelebb lépett az egyik szekrényhez, majd kinyitotta. Odabent szép sorba pakolva helyezkedtek el a ruhák, így Harry könnyen talált egy pizsamát. Grimaszolva nézett végig a színösszeállításon…

- Ilyen nincs… ez a pasi csak a zöldet és a feketét ismeri?

Fintorogva latolgatta, hogy melyiket válassza, mikor valami neszt hallott a háta mögül. Ijedten fordult meg, mert azt hitte, a férfi tért vissza, és most szét foga átkozni, mert a szekrényében turkált. Megfordulva viszont senkit nem látott. A hang valahonnan az ágy alól érkezett. A fiú idegesen közelítette meg a bútordarabot, majd óvatosan lehajolt, ám nem vigyázott eléggé, és az ott látottaktól a földön kötött ki.

A sötétségben, mely az ágy alját jellemezte, egy smaragdzölden világító szempár nézett vissza rá. Pár pillanat múlva egy kismacska bicegett ki a világosra. Mellső mancsán kötést viselt, s bundája is eléggé meg volt tépázva. Harry megkönnyebbülve nézett le a kis jószágra, majd felé nyúlt.

- Cica… cicc... gyere ide… – édesgette magához az apróságot, mire egy panaszos nyávogás volt a válasz. – Te meg ki vagy? Nagyon aranyos vagy, ugye tudod? Én meg lassan elmebeteg, mert veled beszélgetek… – mondta nem kis iróniával. Nyögve föltápászkodott, és kezébe vette a macskát.

- Cicus, te mit mondasz? Fekete vagy zöld? – Már nyúlt volna a fekete után, mire a macska idegesen fújt egyet, erre Harry elnevette magát.

- Tudod mit? Hallgatok rád, a fekete temetésre való, nem pedig pizsamának… szóval maradok áruló. – Ugyan ellenkezett Griffendéles mivoltával, de meg kellett állapítania, hogy a zöld szín nem is olyan szörnyű, mint azt barátai hajtogatják, bár a méretbeli különbségek miatt kissé viccesen festett.

- Cseppet mintha nagy lenne rám… – Végül vállat vont, és lesétált a kanapéhoz, melyen érkezésekor foglalt helyet. Nem akart a hálóban maradni, inkább itt várta meg a férfit. Letette az állatkát, és betakarózott. Szinte azonnal álomba merült, a cica pedig fölmászott mellé, szorosan hozzábújt, s így aludták át az első éjszakát a rejtekházban.

.oOo.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés