- Na jó! - kezdte a kisebb Lily. - És most mondd... vagyis mondja el szépen, mi történt magával!
A másik Lily – miután Albus helyet kínált neki egy széken – próbált visszaemlékezni, de sehogy nem sikerült neki.
- Az utolsó emlékem... Tudjátokki. Megtámadott minket.
A gyerekek tanácstalanul összenéztek.
- Elnézést, de nem tudjuk, kiről beszél.
A nő elsápadt.
- Ti nem tudjátok? Vagyis meghalt?
Albus megelégelte az értelmetlen bájcsevejt.
- Kérem, mondja ki nyíltan, hogy ki támadott magukra és talán azután már tudnánk segíteni!
A nő elszomorodott.
- Dehogy tudtok, gyerekek! Inkább mondjátok csak: milyen ember az apátok?
Lily és Albus szinte gondolkodás nélkül, egyszerre vágták rá:
- Ő egy élő legenda!
A felnőtt Lilynek megcsillant a szeme.
- Miért? Mit csinált?
Albus úgy szavalta el apja hőstetteit, mintha verset mondana.
- Azt mondják, legyőzte minden idők leghatalmasabb fekete-mágusát, Voldemortot!
Lilynek elakadt a lélegzete.
- Te kimondtad a nevét? - kérdezte megdöbbenve.
- Miért baj az? Maga is ismerte?
Néma csend ereszkedett a házra – egy pillanatig még az óra sem ketyegett.
- Csak egy pár pillanatra láttam, de az elég volt.
A kisebb Lily elkerekedett szemekkel próbálta leszűrni a lényeget.
- Vagyis magát ez a Voldemort ölte meg... – A nő felszisszent, de Lily tovább folytatta. – ... de most mégis itt van! És nagy a valószínűsége, hogy maga a mi... hogy is mondják? Nagyanyánk?
A gyerekek – akárhogy is próbálkoztak - nem tudták a csinos, fiatal, szinte még „lányt” nagymamaként beazonosítani.
- Eddig úgy tűnik - szólt Lily csendesen. - De ez csak akkor derül ki, miután találkoztam apátokkal.
Lily és Albus megborzongtak. Lelki szemeik előtt látták a képet, amint apjuk hazaér, és egy füstös, ragacsos konyha, egy szétszedett hálószoba és egy húszéves nő várja, aki állítólag az anyja.
- Ez nem lenne túl jó ötlet - mondta Alan, látva a Potter-gyerekek arckifejezését. - Mrs. Potter már így is ki lesz akadva, ha meglátja a házat.
Az idősebb Lily jobban szétnézett és abban a pillanatban megértette, mire gondol a fiú. Kiskorában ő is gyakran felfordította az otthonát. A szüleit bár lenyűgözték a varázslatok, az utánuk való kosz feltakarítása viszont már nem volt túlzottan ínyükre. Emlékezett, Petunia egyszer még javasolta is, hogy költöztessék ki a hátsókertbe, mert ilyen „dilisek” nem élhetnek egy háztartásban normális emberekkel. Kislány volt még és sírt a nővére miatt. Utána mi is történt? Áh, igen! Bosszúból aznap este kint aludtak a játszótéren Perselussal....
Lily még saját maga is elcsodálkozott. Piton?! Az az áruló halálfaló! De már biztosan nem is él.
A gyerekek értetlenkedve nézték Lily hangulatváltozását.
- Mi történt? - kérdezte Albus.
- Csak azon gondolkodtam, hogyan lehetne rendet rakni, mire hazaér... apátok - mondta izgatottan. Testét, lelkét átjárta a remény, hogy egyetlen fia valóban életben maradt és felnőtt.
- Várjunk csak! - kiáltott fel a kis Lily. - Te felnőtt vagy. Vagyis varázsolhatsz!
- Hát persze - ugrott fel Albus. - Neked csak egy pálcaintés!
- De gyerekek - szólt Lily halkan. - Nekem nincs pálcám.
- Az nem baj - mondta Albus – Lily húgom szívesen feláldozza a saját... pálcáját.
A fiúk fuldokoltak a visszafojtott nevetéstől. Lily egy mérges pillantás után előhúzta nadrágja zsebéből a piros papírral körberagasztott, „pálcának” nevezett valamit, aminek végéből arany zsinórok, kulcstartó és egyéb villogós műanyagfigurák lógtak. Lily látszólag meg volt elégedve pálcája kinézetével: büszkén nyújtotta át a csodálkozó nőnek.
- Ne haragudj, de... - kezdte a lehető legudvariasabban. - Ez működik is?
Alan és Albus akkor már tényleg nem tudtak uralkodni magukon: az asztalt csapkodva röhögtek.
Lily szíve szerint alaposan megleckéztette volna a barátját és a bátyját.
- Inkább segítsetek takarítani!
Az idősebb Lily csak mosolygott magában: emlékezett, mikor egy tavaszi délutánon – még kislánykorában – egy kisfiú ugyanígy nevette ki, amikor repülni akart egy partvissal. Az a gyerek... és ez... akár a fia is lehetne!
- Mondd csak Alan - kezdte kíváncsian.
- Igen? - kérdezte vissza a fiú, aki még mindig levegő után kapkodott, ha a túlcsicsázott „botra” nézett.
- Hogy hívják édesapádat?
Alan nem tudta a kérdés okát, de rögtön válaszolt.
- Arlon Prince-nek. Anyámról ne kérdezzen, már rég meghalt.
- Sajnálom.
- Semmi baj, apám még él.
- De mi mind meghalunk - szakította félbe a szerinte „érzelgős” jelenetet a kisebb Lily –, ha apu hazaér, és nincs rend a házban. Maga miatt már így is kapni fogunk!
- Ne magázzatok már - vonta össze szemöldökeit Lily. - Elvégre ha az évszámtól eltekintünk – még csak huszonegy éves vagyok.
Kezében a „pálcával” a tűzhelyre mutatott. „Mi is az a varázslat?” - kérdezte saját magától. Úgy érezte, mintha mindent elfelejtett volna. Szinte még érezte magán a Sötét Nagyúr tekintetét. „Nem! Már vége!” - vitatkozott magával. - „És talán... még Harry is túlélte, ha James nem is.”
Elszorult a szíve, amikor férjére gondolt.
- Suvickus! - kiáltotta a bűbájt olyan haraggal és lendülettel, mintha a sütő lenne Voldemort, és ő a gyilkos átkot mondaná ki rá.
Még a gyerekek is meglepődtek, hogy a nő egyetlen pálcaintésére az egész konyha tisztább lett, mint valaha.
- Ejha - mondta Lily. - Maga... vagyis te nagyon jó vagy ebben! Talán takarítónő voltál?
A másik Lily felsóhajtott.
- Mondjuk úgy, hogy legutoljára háziasszony, és mellesleg egy kisgyerek anyja - tette hozzá mosolyogva.
- Neked aztán jó gyakran változik a hangulatod - mondta Albus.
A nőt elöntötte a boldogság, akárhányszor a kisfiúra nézett.
- Istenem! Annyira hasonlítasz Jamesre! - mondta meghatottan. (Azt már be se merte ismerni, hogy a kis Lily a saját képmása is lehetne.)
- Jamesre? Dehogy hasonlítok én arra az öntelt, szadista... Á, a legkevésbé sem!
- Te kiről beszélsz? - kérdezte Lily csodálkozva.
- A bátyámról! Te nem? Ó, persze, honnan is ismernéd...
- A férjemet hívták Jamesnek.
Alan olyan képet vágott, mint aki hirtelen megértett mindent.
- Hát persze! Apátok biztosan tudta, hogy hívták az apját és azért keresztelték el a bátyátokat Jamesnek.
- Végül is a Siriust meg apu keresztapja után kapta.
Lily lélegzetvisszafojtva figyelt.
- Hát igaz! Tényleg apátok az én kicsi Harrym - suttogta meghatottan a könnyeivel küszködő nő.
- Hogy csak most jutott eszembe! - kiáltott fel Lily. - A kép apu szobájában! Tuti, hogy a szülei vannak rajta!
Mind a négyen még abban a pillanatban felálltak, és a hálószobába futottak.
Amíg a három gyerek próbálta előkeresni a képet a törött bájitalos-fiolák alól, Lily igyekezett mindent tisztára varázsolni és megjavítani. Szokatlan volt neki a bolyhos, mindenféle kacattal „ékesített”, nehéz pálca, ezért egyszer véletlenül egy – akkor még ép – szobrot talált el.
Lily megtalálta a képet.
- Megvan! - kiáltotta. - Te jó ég! Ez ő! Legalábbis, hasonlít! - hadarta izgatottan.
A másik Lily és a két fiú körbeállták, és együtt meredtek a mozgó fotóra, amelyen egy fiatal nő, egy látszólag vele korú férfi és egy kisbaba látszott.
Lily elvette a kislánytól, és összeforrasztotta az üvegét egy gyors Reparo segítségével.
Hirtelen nem bírták megtartani a lábai. Magához szorította a képet, és szabadjára engedte könnyeit.
- Harry! - kiáltotta. - Édes, kicsi Harry!
Lily vigasztalóan letérdelt mellé, és megsimította a vállát.
- Ne sírj, hiszen nemsokára láthatod! És aztán boldogan élsz, míg meg nem...
Ekkor azonban Alan leintette.
Lily tovább hüppögött.
- Mit mondhatnék neki? Szégyellem bevallani, de nem ismerem a saját fiamat! Milyen ember lett belőle, mit szeret és mit nem?
- Ezen nem sok időd lesz gondolkozni - mondta Alan. - Ugyanis úgy hallom, megjöttek!
- Eljött a nagy pillanat! - suttogta izgatottan a kisebb Lily és segített felállni a.... végül is „nagyanyjának”.
Bár egyiken sem vették már észre a nagy izgalomban, a kis asztalon álló szerkezet békésen füstölgött tovább.
|