– Van benne egy cikk, ami érdekelni fog, Granger! – harsogta Pansy, azzal
odadobta  az újságot Hermionénak, aki csodálkozó  arccal  elkapta.  Ebben  a
pillanatban   kinyílt   a   tanterem   ajtaja,   és   Piton   intett   a   társaságnak,   hogy
vonuljanak be.
Harry, Ron és Hermione szokásukhoz híven megcélozták a leghátsó asztalt
a   terem   végében.   Letelepedtek,   és   elkezdődött   az   óra.   Amint   Piton   hátat
fordított,   hogy   felírja   az   aznapi   bájital   hozzávalóit   a   táblára,   Hermione
kapkodva   lapozgatni   kezdte   az   asztal  alatt   a   magazint.   Az   újság   kellős
közepén aztán meg is találta, amit keresett. Harry és Ron közelebb hajoltak
hozzá. A rövid cikk, mely fölé Harry színes fényképét is odabiggyesztették, a
HARRY POTTER TITKOS CSALÓDÁSA címet viselte.
 

Hermione elkerekedett szemmel bámult az újságra.
– Én figyelmeztettelek! – sziszegte Ron. – Megmondtam, hogy ne húzd ki
a gyufát Vitrolnál! Látod, most mindenki azt hiszi, hogy egy… egy vamp
vagy!
Hermione kizökkent megdöbbenéséből, és prüszkölve felnevetett.
– Vamp? – ismételte az elfojtott nevetéstől rázkódva.
– Anya hívja így az olyan nőket – motyogta égő füllel Ron.
Hermione a fejét csóválta.
– Rita sem a régi, ha csak ennyi telik tőle – szólt, s még mindig kuncogva
egy   üres   székre   dobta   a   Szombati   Boszorkányt.   –   Ez   a   firkálmány   még
viccnek is gyenge.
Az   első   padokban   ülő   mardekárosok   mind   hátrafelé   forgolódtak,   hogy
lássák, felbosszantotta-e Hermionét és Harryt a cikk. Hermione azonban csak
gúnyosan   mosolygott   és   legyintett,   aztán   Ronnal   és   Harryvel   együtt
hozzálátott, hogy előkészítse az elmeélesítő elixír hozzávalóit.
Tíz   perccel   később,   mikor   már   a   szárított   szkarabeuszok   porításán
dolgoztak, Hermione kezében egyszer csak megállt a mozsártörő.
– Egyvalamit  nem  értek –  szólt homlokráncolva.  –  Honnan  a  csudából
tudja Rita Vitrol…?
– Mit? – kapta fel a fejét Ron. – Te jó ég, tényleg főztél szerelmi bájitalt?
–   Bolondnak   nézel?   –   felelte   bosszúsan   Hermione,   és   lesújtott   a
mozsártörővel   a   szárított   bogarakra.   –   Dehogyis   főztem…   Azon
gondolkozom, honnan tudja, hogy Viktor meghívott engem Bulgáriába.
Miközben ezt mondta, gondosan kerülte Ron pillantását, és egészen piros
lett az arca.
– Micsoda? – Ron mozsártörője koppanva az asztalra esett.
–  Rögtön  ezzel   kezdte,   miután   felhozott  a  tóból   –  folytatta  pironkodva
Hermione.   –   Miután   eltüntette   a   cápafejet.   Madam   Pomfrey   bebugyolált
minket,   és   akkor   Viktor   félrehívott,   hogy   a   zsűritagok   ne   hallják,   és   azt
mondta, ha még nincs más tervem a nyárra, akkor örülne, ha…
– És mit feleltél neki? – kérdezte a lányra meredve Ron. Időközben újra
kezébe vette a mozsártörőt, és szórakozottan súrolni kezdte vele az asztalt,
vagy húsz centivel elvétve a mozsarat.
– És tényleg azt mondta, hogy még soha egyetlen lány iránt sem érzett így – folytatta Hermione, most már olyan vörösen, hogy Harry szinte érezte az
arcából sugárzó meleget. – De hogyan hallgathatta ki ezt Rita Vitrol? Nem
volt ott… Vagy mégis? Lehet, hogy tényleg van láthatatlanná tévő köpenye,
és belopózott a birtokra megnézni a második próbát…
–   És   te   mit   feleltél   Krumnak?   –   ismételte   Ron,   kisebb   gödröt   ütve   a
mozsártörővel a keményfa asztallapba.
– Aggódtam, hogy mi van veled és Harryvel, nem tudtam…
– Elismerem, lebilincselően izgalmas a magánélete, Granger kisasszony –
mordult egy fagyos hang a hátuk mögött –, mégis arra kell kérnem, ne az
órámon ossza meg élményeit a társaival. Mínusz tíz pont a Griffendéltől.
Amíg beszélgettek, Piton mögéjük lopózott. Most az
egész csoport hátrafordult, és őket bámulta. Malfoy
kihasználta az   alkalmat,   és   megvillogtatta   a   POTTER,   A   BÉNÁK
BAJNOKA feliratot.
–   Nocsak…   ráadásul   újságot   olvasunk   a   pad   alatt?   –   folytatta   Piton,
felkapva a székről a Szombati Boszorkányt. – Még tíz pont a Griffendéltől…
óh, hát persze… – Piton fekete szeme felcsillant, mikor pillantása Rita Vitrol
cikkére esett. – Potternek figyelemmel kell kísérnie a sajtóját…
A pinceterem zengett a mardekárosok nevetésétől. Piton gonosz mosolyra
húzta   pengevékony   ajkát,   s   Harry   nagy   bosszúságára   elkezdte   hangosan
felolvasni a cikket.
– Harry Potter titkos csalódása… ejnye, Potter, hát mi nyomja a szíved? A
kivételes fiúnak is végig kell járnia…
Harry arca lángolni kezdett. Piton újra meg újra szünetet tartott, hogy a
mardekárosok     kedvükre     kikacaghassák     magukat.     A     bájitaltantanár
előadásában a cikk minden mondata alattomos korbácsütésnek tűnt.
–   …reménykedjünk   benne,   hagy   Harry   legközelebb   egy   arra   méltóbb
hölgyet fog a szívéhe zárni – fejezte be a felolvasást Piton. Összecsavarta az
újságot, s mikor lecsengett a mardekárosok nevetése, így folytatta: – Jobb lesz,
ha   szétültetlek   titeket   –   így   túlzottan   elvonja   a   figyelmeteket   a   munkától
szövevényes szerelmi életetek. Weasley, te itt maradsz. Granger kisasszony
odaül Parkinson kisasszony mellé. Potter – neked van ott egy hely az asztalom
előtt. Gyerünk. Indulás.
Harry dühösen bedobálta a bájital-hozzávalókat és
táskáját az üstjébe, s az egészet előrecipelte a
legelső padhoz. Piton leült az asztalához, s onnan
figyelte ténykedését. Harry nem nézett a tanárra;
kirakodta az asztalra holmijait,   és   folytatta   a   szkarabeuszok
püfölését, sok kis Pitont képzelve a bogarak helyébe.
– Úgy látom, túlságosan is a fejedbe szállt az élénk sajtóvisszhang, Potter – szólt halkan a tanár, mikor a teremben elült a zsivaj.
Harry nem válaszolt. Tudta, hogy Piton provokálni próbálja – bizonyára
annak   érdekében,   hogy   az   óra   végéig   ötvenre   kerekíthesse   a   Griffendéltől
levont pontok számát.
– Tudom, abba a tévhitbe ringatod magad, hogy az egész varázslóvilág
csodálattal   tekint   rád   –   folytatta   Piton,   olyan   halkan,   hogy   szavait   nem
hallhatta   más,   csak   Harry   (aki   továbbra   is   bőszen   csapkodta   a
szkarabeuszokat, nem törődve vele, hogy azok már rég finom porrá váltak). –
De engem nem érdekel, hányszor jelenik meg a képed az újságokban. Az én
szememben egy pimasz kölyök maradsz, aki azt képzeli, hogy törvényen felül
áll.   Harry   beleöntötte   az   üstbe   a   szkarabeuszport,   és   hozzálátott   a
gyömbérgyökér felaprításához. Remegett a keze az indulattól, de leszegte a
fejét, és úgy tett, mintha nem hallaná a tanárt.
– Nem szeretném, ha azt mondanád, hogy nem figyelmeztettelek –  fűzte
tovább a szót Piton. – Lehetsz tőlem akármilyen világcsodája, ha rajtakaplak,
hogy még egyszer betörsz a szobámba…
– A közelében se jártam a szobájának! – fakadt ki Harry, megfeledkezve
tettetett nagyothallásáról.
– Ne  hazudj!  – sziszegte  Piton,  izzó  tekintetét  Harry szemébe  fúrva. –
Bumszalagbőr.   Varangydudva.   Mindkettő   az   én   készletemből   tűnt   el,   és
tudom, hogy kilopta el őket.
Harry állta a tanár tekintetét; eltökélte, hogy
nem   fog   pislogni,   és   nem   vág   bűntudatos   arcot.
Tulajdonképpen   nem   is   volt   miért,   hisz   ő   maga
tényleg nem hozott el semmit Piton szobájából. A
bumszalagbőrt Hermione szerezte meg, még másodikos
korukban – szükségük volt rá a Százfűlé-főzethez –,
s bár Piton már akkor is őt, Harryt gyanúsította,
nem   tudta   rábizonyítani   a   lopást.   A    varangydudvát
természetesen Dobby csente el.
– Nem tudom, miről beszél – felelte fagyosan Harry.
–   Aznap   éjjel,   amikor   betörtek   az   irodámba,   a   kastélyban   kószáltál!   –
sziszegte Piton. – Nagyon jól tudom! Lehet, hogy Rémszem Mordon belépett
a   rajongóklubodba,   de   én   nem   fogom   eltűrni   a   pimaszságodat!   Ha   még
egyszer be mered tenni a lábad a szobámba, nagyon ráfizetsz!
– Értem – felelte higgadtan Harry, és tovább vagdosta a gyömbért. – Majd
észben tartom, hátha egyszer rám tör a vágy, hogy bemenjek.
Piton   szeme  vészjóslóan  megvillant,  keze  pedig   eltűnt   talárja   zsebében.
Harry   egy   pillanatig   attól   tartott,   hogy   Piton   előkapja   a   pálcáját,   és
megátkozza őt – aztán látta, hogy a tanár csupán hogy átlátszó folyadékkal teli kristályfiolát húzott elő.
– Tudod, mi ez, Potter? – kérdezte Piton, még mindig villogó szemmel.
– Nem – válaszolt Harry, ezúttal teljesen őszintén.
– Veritaserum – az egyik legerősebb igazságszérum.
Három   cseppjétől   a   legféltettebb   titkaidat   is
elharsognád itt az osztály előtt. – Piton szája
megrándult az indulattól. – A minisztérium persze
külön engedélyhez köti a szérum használatát. De ha
nem vigyázol magadra, előfordulhat, hogy megremeg a
kezem… – itt kissé megrázta a fiolát –, talán épp a
te teli serleged fölött. És akkor… akkor kiderül,
hogy jártál-e a szobámban, vagy sem.
Harry hallgatott. Újra leszegte fejét, felvette a kést az asztalról, és tovább
aprította a gyömbérgyökeret. A hideg futkározott a hátán a gondolattól, hogy
Piton esetleg beválthatja fenyegetését… az a legkevesebb, hogy bajba keverné
a barátait – Hermionéval és Dobbyval az élen –, de kifecsegne sok más titkot
is…   elmondaná,   hogy   tartja   a   kapcsolatot   Siriusszal,   és…   –   gyomra
öklömnyire zsugorodott a gondolattól – mindenki megtudná, mit érez Cho
iránt… Miközben belekotorta a felaprított gyömbért az üstbe, arra gondolt,
talán   jól   tenné,   ha   Mordon   példáját   követve   ezentúl   kizárólag   egy   saját
üvegből inna.
Ekkor valaki bekopogott a terem ajtaján. – Tessék – szólt Piton.
Minden   fej   az   ajtó   felé   fordult.   Karkarov   professzor   lépett   a   terembe.
Nyugtalannak   tűnt   –   kecskeszakállát   csavargatta,   miközben   a   diákok
tekintetétől kísérve odasietett Piton asztalához.
–   Beszélnünk   kell   –   jelentette   ki   köszönés   helyett.   Szemlátomást   nem
akarta,   hogy   Pitonon   kívül   bárki   hallja,   amit   mond,   ezért   szinte  nem   is
mozgatta ajkát – olyan volt, mint egy ügyetlen hasbeszélő. Harry az üstjébe
nézett, de a füle nagyon is nyitva volt.
– Majd az óra után beszélünk, most nem… – kezdte Piton, de Karkarov a
szavába vágott:
–   Azért   jöttem   be,   mert   most   nem   tudsz   megszökni.   Szántszándékkal
kerülsz engem, Perselus.
– Óra után beszélünk – ismételte ingerülten Piton.
Harry a fény felé emelte mérőpoharát, mintha ellenőrizni akarná, hogy elég
tatuepét   öntött-e   bele,   s   közben   lopva   a   két   tanárra   pillantott.   Karkarov
szörnyen feldúltnak tűnt, Piton pedig roppant ingerültnek.
Karkarov a dupla óra végéig a tanári asztal mögött álldogált. Szemlátomást
eltökélte, hogy nem engedi megszökni Pitont. Harry viszont azt tökélte el,
hogy kihallgatja, mit akar mondani Karkarov. Két perccel  kicsöngetés előtt szándékosan lelökte az asztalról a tatuepés üveget, s így volt ürügye rá, hogy
egy   ronggyal   a   kezében   az   üstje   mögé   rejtőzzön,   miközben   a   többiek
zsibongva kivonultak a teremből.
– Mi olyan sürgős? – kérdezte ingerülten Piton.
– Ez! – felelte Karkarov. Harry kilesett az üst mellett, és látta, hogy a
Durmstrang igazgatója felhúzza talárja ujját, és megmutat valamit Pitonnak a
bal alkarja belső oldalán.
–   Nos?   –   mormolta   Karkarov,   továbbra   is
ragaszkodva a hasbeszélő módszerhez. – Látod? Utoljára
akkor látszott ilyen tisztán…
– Takard el! – mordult rá Piton, s közben gyorsan körülnézett a teremben.
– De neked is észre kellett venned… – kezdte izgatottan Karkarov.
– Majd később megbeszéljük! – fojtotta belé a szót Piton. – Potter! Mit
keresel itt?
– Feltörlöm a tatuepét, tanár úr – felelte ártatlanul Harry, azzal felállt, és
megmutatta Pitonnak a csöpögő rongyot.
Karkarov sarkon fordult, és kisietett a teremből.
Arca   félelmet   és   dühöt   tükrözött.   Harrynek   nem
fűlött hozzá a foga, hogy kettesben maradjon   a   paprikás
hangulatú Pitonnal, kapkodva elpakolta hát könyveit és a bájital-hozzávalókat,
s barátai után iszkolt, hogy elmondja nekik, mit látott.