Arra a kellemetlen érzésre ébredek fel, hogy nem vagyok egyedül. A balsejtelmeim beigazolódnak: Nagini vadul sziszeg az ágyam mellől két lenge öltözetű nőszemélyre: Bellára és egy másikra, akit nemrég vettünk be halálfalónak.
- Mi a jó Merlin…? – horkanok fel, amikor a két boszorkány, egyetlen kígyómat félrelökve rám veti magát.
- Kívánlak – suttogja Bella vörös arccal.
- Akarlak! – nyögi a másik a fülembe.
Gondolkodás nélkül lerúgom őket magamról.
- Mégis mit képzeltek, szajhák? – füstölgök, és nyakig húzom magamon a takarót. A két nő továbbra sem tágít, félő, hogy a legjobb szándékkal is legalább meg kell átkoznom őket. A boszorkányok eszelősen felnevetnek, és ismét az ágyamra ugranak.
- Nagyúúúúr! – nyöszörög az alacsonyabb, és hozzáér az arcomhoz.
Eddig bírtam! Azért mindennek van határa.
- Nagini! – adom ki a parancsot a drágaságomnak, aki egy szó nélkül lecsap a veszettül vonagló nőre, és két harapással lenyeli. Bella ijedten kapkodja a tekintetét: hol rám néz, hol a kígyómra. Rémülten mászik le rólam, mintha hirtelen visszanyerte volna a józan ítélőképességét.
- Bellatrix – hangsúlyozom fenyegetően. – Remélem, tisztában vagy vele, miért maradtál életben.
- Igen, Nagyuram. Esedezem a könyörületedért… – motyogja megszeppenten.
- Kifelé! – intek türelmetlenül.
Az ajtó felé szalad, csizmájának magas sarka hangosan kopog a kőpadlón. Még magam sem értem, miféle vonzalom sugározhat belőlem, ha már a leghűségesebb szolgáim sem tudnak ellenállni neki – vagyis nekem. Persze, nem tehetnek róla, de ez az apró tényező engem sohasem érdekelt. Aki nem tartja tőlem a tisztes távolságot, az megy szépen a rövid lábú nő után!
Gyorsan feltápászkodok fekhelyemről, sajog a hátam. Nyújtózok egyet az ágyban. A padlótól plafonig érő falitükrömre pillantok, látom benne saját, nyúzott képmásom. „Így aztán nehéz lesz elcsábítani a kölyköt” – gondolom magamban. Nagini közben az ölembe csusszan. Lágyan simogatom a fejét, jólesően sziszeg. Ezt csak én hallom, egy átlagos ember nem érti meg a szavait. Rajtam kívül is csak egyetlen ember lenne képes rá, aki jelenleg nincs a helyén. A szőnyegemen, szétvetett lábakkal.
Szerencsére a szárnyaim eltűntek – úgy tűnik, alvó állapotomban visszahúzódnak az újonnan szerzett, különleges képességeim -, ettől függetlenül kicsi a valószínűsége, hogy a fiú emlékei is törlődtek az előző éjszakáról. Kopogtatást hallok, bár ennek nincs túl sok értelme – Bella tárva-nyitva hagyta az ajtót. A küszöbön a kúria ura áll, felismerhetetlenül elmaszkírozott formájában.
- Van valami fontos közölnivalód, Lucius? – morgok felé, mire ő összerezzen. Fülig vörösödve méregeti hiányos öltözékemet, a könyökével az ajtófélfának támaszkodik. – Ha bármi mocskos dolog jár a fejedben… – emelem felé a mutatóujjam fenyegetően, mire Nagini izgatottan kapja fel a fejét. Mohó a kis drágám, egy egész ember vacsorára már meg sem kottyan neki. Lucius tágra nyílt szemekkel megköszörüli a torkát, és elégedetten figyelem, ahogy kiűzi a gondolatai közül a meztelen képemet, maga alól. Amennyire hasznos a legilimencia, annyira dühítő dolgokat lehet megtudni általa. Hogy merészel akár csak gondolni is ilyesmire?
- Az éjjel a kölykök szökni próbáltak – motyogja félénken, és gyanúsan megigazgatja a talárját. – Az ajtón nem jutottak ki.
- Nagyon helyes – bólintok. – Még valami?
Most már tényleg falfehér, az ujjait tördeli idegességében. Rossz előjel!
- A Lovegood-lány eltűnt. Lemaradhatott a társaitól, még nem találtuk meg.
Egy gyors mozdulattal talpra állok, fenyegetően nézek farkasszemet vele.
- Bármelyik pillanatban meglehet – mentegetőzik gyorsan. – Hacsak nem…
- Hacsak?
- A pincében… ha elkóborolt, azt nem élné túl… - makogja reszkető ajkakkal.
- Nocsak, nocsak, Lucius – mosolyodok el ördögien. – Csak nem rejtegetsz valamit előlem?
A szőke férfi megadóan borul térdre.
- Nagyuram! – Az arckifejezéséből ítélve bármelyik pillanatban elsírhatja magát. – Ott lent… ott…
Dühösen fújtatok. Az embernek… vagyis nekem már a belső köröm miatt is bosszankodnom kell? Az egésznek legalább volt annyi haszna, hogy rájöttem: ha dühös vagyok, egy rövid ideig megszűnik a vonzerőm, ha pedig izgalomba jövök, előtör belőlem a lény. Milyen érdekes! Tehát ha el akarom venni Harry erejét, meg kell őriznem a nyugalmamat, amíg tudatánál van. Ez lesz a legnehezebb része.
~ A§v§h ~
- Meg kell találnunk Lunát – járkált Harry fel-alá a pinceszoba egyik sarkában. A hálótársaik már mélyen aludtak, ők pedig nyugodtan beszélgethettek egy hangszigetelt védőburok alatt. A sarokban Sliaghin épp ebben a pillanatban nyitotta ki a szemét. Hermione és Ginny az egyik táskából előhalászott könyveket tanulmányozták, és az incubusok után kutattak. Egyre csalódottabban lapozták az oldalakat.
- Ez a Kobra segített nekünk – morfondírozott Harry. – Talán belőle kiszedhetnénk, hogy szökhetünk meg innen.
Ron lustán dőlt el az ágyán, miközben próbálta megnyugtatni legjobb barátját.
- Szóval Malamort egy incubus?
- Úgy tűnik – bólintott a Kis Túlélő. – De kik lehetnek ezek az emberek? Valahogy mind annyira ismerősnek tűnnek, ez a Marlon, meg Kobra…
Idegesen tovább rótta a köröket.
Neville változatlanul üres tekintettel bámult ki az ablakon, az átláthatatlan sötétségbe. Előző éjjel óta magát hibáztatta Luna eltűnése miatt, ugyanis ő látta utoljára lányt. Ginny csalódottan csapta le saját kötete fedelét.
- Ebben nincs semmilyen vágykeltő lidérc – kiáltott fel, majd odacsörtetett Harryhez, és vigasztalóan átölelte. – Ne aggódj, nem lesz baja. Luna erős lány.
- Remélem – sóhajtott a fiú.
- Pedig esküszöm, hogy már olvastam róla valahol! – állt fel Hermione is az eddig az ölében tartott lexikon mellől, bár ő, a barátnőjével ellentétben, nem adta fel a kutatást. – Keresnünk kell egy könyvtárat.
- Honnan veszed, hogy itt van könyvtár? – horkantott Ron.
- Minden kastélyban kell lennie. Már minden könyvem végignéztem, ami nálam van, de sehol nem írnak olyan varázslényről, amely birtokolja egy incubus képességeit, de ő maga valójában ember. Ilyen egyszerűen vagy nem létezik, vagy egy eddig ismeretlen fajról van szó.
- Nem hiszem, hogy Kobra véletlenül mondta volna el ezeket a dolgokat. Malamortra tökéletesen illik a leírás, és ha ez igaz, akkor már csak arra kell rájönnünk…
-… hogy mit akar tőlünk – fejezte be helyette Ron.
- Talán tényleg azt, hogy harcoljunk – vetette fel Ginny. – De azt nem értem, hogy Malamort egyik embere miért akar minket megtanítani védekezni a főnöke ellen.
Harry lemondóan sóhajtott.
- Még ha van is olyan könyv a kastélyban, amiből megtudhatunk valamit, nem valószínű, hogy csak úgy kiteszik elénk.
Nyomasztó csend telepedett rájuk, csak az óriáskígyó sziszegése hallatszott az egyik ágy tetejéről. Ron erősen koncentrált a méretes állatra.
- Tehát Kobra elmondta neked óra után, milyen módszerrel lehet ellenállni Malamortnak.
- Valójában a felét se értettem. Azt magyarázta, hogy nagyjából ugyanúgy kell kivédeni, mint az Imperiust vagy a legilimenciát.
Sliaghin – megérezve magán az Weasley-fiú tekintetét, felmászott Ron mellé az ágyra. Az remegő állkapoccsal figyelte a kígyó minden mozdulatát. Aztán olyan hirtelen kapta fel a fejét, mintha váratlanul megvilágosodott volna.
- Azt mondtad, Malamort szeme vörös volt!
- Igen – nézett várakozóan a barátjára Harry.
- Na és ki az egyetlen ismerősünk, akinek vörös a szeme?
- Ron, ez még nem bizonyít semmit. Különben is, ha ő lenne Vold…
- Ne mondd ki a nevét! – ripakodtak rá társai.
-… Tudodki, már rég nem élnénk egyiken sem.
- Lehet, hogy tervez valamit, és ezért játszik szerepet – gondolkodott hangosan Ginny.
Ron egyetértően bólogatott.
- Például ez a szőke pasas, ez a Marlon… akár Lucius Malfoy is lehetne! Meg az a Kukacfarok… –A vörös hajú fiú sokat sejtetően elvigyorodott. – Szerintetek honnan jött ez a név? Ja, és főként… Kobra! Csak nekem jutott róla eszembe a vén denevér?
Harryben vegyes érzések kavarogtak. Az előző éjjel… majdnem odaadta volna magát Voldemortnak? Annyira abszurd volt ez a feltételezés, hogy megborzongott tőle. Miért akarná ő a testét? Hiszen évek óta csak a halálára vágyik! Egyébként sem jellemző rá, hogy ilyen kicsinyes játszadozással…
„De igen, Voldemort mindenre képes” – ismerte be végül. Ám az is igaz, hogy annak a lehetőségnek még a gondolatát is próbálta minél messzebb száműzni, hogy áldozatul estek legnagyobb ellensége színjátékának.
- Meg kell bizonyosodnunk róla – fonta össze a karját Hermione, és leült az ablakpárkányra, a továbbra is falfehér Neville mellé. – Nem szívesen mondom ezt, Harry, de egyedül te vagy képes kideríteni, hogy Malamort kicsoda.
- Vagy micsoda – húzta el a száját Ron.
- Hát persze! – csapott a homlokára a bozontos hajú lány, és vadul kotorászni kezdett retikül méretűre zsugorított csomagjában. Néhány perccel később egy kopott, barna fedelű könyvet húzott elő. Miután fellapozta, csillogó szemekkel olvasta át az egyik oldalt, majd elégedetten Harry orra elé tolta az irományt.
- Olvasd – rivallt az értetlen fiúra.
- Az éjjeli lények tulajdonságai… - Itt átfutott féloldalnyi általánosságon vámpírokról, vérfarkasokról, és egyéb veszélyes fajokról. – Az incubus… csak olyan ember győzheti le, aki… - Ennél a résznél olyan erősen koncentrált, hogy szinte beledugta az orrát a lapba, és még háromszor elolvasta a mondatot, mielőtt falfehér arccal felnézett a barátaira.
- Na ne, ez gusztustalan! – kiáltott fel rémülten, még a könyvet is kiejtette a kezéből.
- Pedig úgy tűnik, ez az egyetlen lehetőség – sóhajtott Hermione aggodalmasan. – Vidd magaddal a kígyót, ő nem annyira feltűnő, mint mi, és valamennyire meg tud védeni. Mi majd a közelben leszünk.
- Mégis mit kell csinálnia? – ugrott fel egyszerre Ron és Ginny, azonban senkitől nem kaptak választ.
Harry hiába próbált tiltakozni, alig negyedóra múlva árnyékként suhantak át a báltermen, szorosan egymás nyomában. A kijáratnál megálltak egy pillanatra körülnézni, majd Hermione halkan suttogva utasította:
- Indulj! Ne feledd, ha nem tudod megcsinálni, csak kiabálj, és akkor közbelépünk!
- Te könnyen beszélsz – motyogta a Kis Túlélő, egyre zöldülő arccal. Sliaghin feje a fiú vállán pihent, a farkát pedig hosszan maguk után húzta a padlón. Harry már alig bírta cipelni a súlyos állatot, de be kellett látnia, hogy így gyorsabban haladhatnak. És persze, ha Voldemort képes volt rá, akkor ő is.
- Ron, Ginny, Neville, mi tartjuk a távolságot – intett Hermione a társai felé.
~ A§v§h ~
- Nagini, őrködj! – paskolom meg kis kedvencem kobakját, aki azon nyomban felcsusszan a párnámra. Kedveskedve dörgöli hozzám az orrát; most jó kedve van, miután hozattam neki a csatlósaimmal néhány szaftos, kövér embert.
Ma már nem tervezek gyűlést, nem lenne értelme. Elvégre az ellenség a markomban van, nyugodtan lustálkodhatok még egy kicsit, aztán nekiláthatok Harry becserkészésének is, mintha nem lenne jobb dolgom. Annyi gonoszságot elkövethetnék, amíg rá pazarlom az értékes időmet…
~ A§v§h ~
Harry alaposan kifulladt, mire felértek a torony legtetejébe. Az egyik ajtót résnyire nyitva találták, így a Kis Hős csak reménykedni mert, hogy az ahhoz tartozó szoba rejti Malamortot, aki minden bizonnyal alszik egy ilyen késői órában.
- //Sliaghin, szétnéznél, kérlek?// - pillantott le a fiú a lábánál tekergőző kígyóra, és amikor az hangtalanul becsusszant a résen, ő izgatottan fújta ki a tüdejébe szorult levegőt.
~ A§v§h ~
Észre sem vettem, hogy elbóbiskoltam. Az új képességeimnek az egyik legnagyobb hátránya ez az állandó fáradtság. Ha éppen nem kerülök felajzott állapotba, a testem energiát akar gyűjteni a megfelelő alkalomra.
Aztán meghallom Nagini izgatott hangját.
- //Mit keresel itt, betolakodó?// - sziszegi vadul, én pedig dühösen ülök fel a paplanom alatt. Mi a…?
Az ágyam végében egy hatalmas boa tekereg, és épp… megtámadja az én Naginimet! Üvöltve ugrok fel, bár tudom jól, az egyetlenemet nem kell féltenem: vad hévvel támad az ellenségre. Kizárt, hogy ne harapja el a másik torkát.
Az egekben járó vérnyomással vágódok ki az ajtómon, habár elég ritka, hogy elveszítsem az irányítást magam fölött. Ez biztosan csak egy rémálom! Már épp kezdenék Lucius után kiabálni, hogy leátkozhassam a bal veséjét… sőt, ezért még egy kopasztást is megérdemelne. Hogy kerülhetett egy idegen állat a szobámba? Ilyen esetben az sem hat meg, hogy egy kígyóról van szó. Az a dög épp a gyermekemet… Azonban mielőtt egy szót is ordíthatnék, beleütközök egy, az utamat álló testbe. Nem is akárkibe.
- Potter? – nézek értetlenül a kócos, fekete üstökre. A kölyök zavartan felpillant rám, aztán smaragd tekintete elhomályosul, és egy durva mozdulattal a falnak szorít. Ezt nem tudom mire vélni: igazán dühös vagyok, és Harry mégis kíván. Ez ellentmond az elméletemnek. – Az a te kígyód a szobámban? – kérdezem fojtott indulattal.
- Azt hiszem, igen – suttogja a fülembe érzékien.
- Csodálatos! Akkor most menj szépen, és szedd le Na… – Észbe kapok, és hirtelen elhallgatok. Ha a fiú meglátja Naginit, azzal a kis színjátékomnak vége.
- Inkább maradjunk itt – mondja halkan, és enyhén eltátott szájjal végigsimít fedetlen mellkasomon. Csak ekkor jut eszembe, hogy meztelenül alszom, és most teljesen pucéran állok a fiú előtt. A kölyök még közelebb lép hozzám, az arcán egy csábító mosoly bujkál. Valósággal megborzongok, amikor az ujjai elindulnak lefelé, és…
- Uh – nyögök fel a váratlan érintéstől, amikor izzadtságtól nedves tenyere végigsimít egyre izgatottabbá váló férfiasságomon. Reakciómat hallva és érezve elvigyorodik. Örüljön csak, nem sok embernek sikerül meglepnie Voldemort nagyurat…
Egy percet sem hagy elmerengni, szenvedélyesen a nyakamba csókol, amitől az összes vér távozik az agyamból. Egyre inkább úgy érzem, hogy ő csábít el engem, és nem én őt, de ezt a balsejtelmemet gyorsan elhessegetem magamtól, amikor megérzem a mutatóujját végigsimítani a gerincem vonalán. Mindenhol ott van a keze, egyre hevesebben dörgölőzik hozzám. Lepillantva elégedetten veszem észre, hogy az ő nadrágja is látványosan dudorodik. Itt az idő, hogy átvegyem az irányítást.
Alig kell erőt kifejtenem, és máris helyet cserélünk: most én szorítom a falnak őt, és sebesen hámozom le a ruháit. Nem tud ellenállni nekem, tudom jól. A szeme vágyakozva csillog, a szája széle felfelé görbül. Hirtelen a fülemhez hajol, és rekedten suttog:
- Csináljuk… Most…
A hangjától valósággal megborzongok, és amint tudatosul bennem, hogy mit is kér igazából, a férfiasságom még keményebbé válik. A kölyök nehezen veszi a levegőt, az arca kipirul, a mozdulatai kiszámíthatatlanok – bárki mást könnyedén az irányítása alá vonhatna. Heves érintéseinek még én is alig tudok ellenállni, és amikor a vállam vonalát kezdi csókolgatni, mohó keze pedig lesiklik a hátamon, és egyenesen belemarkol a… Kénytelen vagyok leszorítani a karját.
- Hová sietsz, Potter? – vonom fel a szemöldököm, és igyekszem egyenletesen venni a levegőt, már amennyire ez tőlem telik ebben az állapotban. Ő egy felajzott nyögést hallat, és minden erejével próbál kitörni a szorításomból.
- Ne… ne hagyd abba… - kéri ábrándosan, és a fejét előre hajtva végignyal a mellkasomon. A kezem azonnal ökölbe szorul.
- Te akartad, kölyök – mondom még végül, és mielőtt válaszolhatna, belököm Nagini szobájának az ajtaján. A helyiség jelenleg üresen áll, és próbálom magam megnyugtatni, hogy hőn imádott kis kedvencem egy fallal arrébb már rég felfalta Harry állatát.
A belém csimpaszkodó fiú meg sem várja a beleegyezésemet, csábítóan fekszik le a széles franciaágyra, amelyen általában Nagini tölti az éjszakáit. Most azonban sokkal jelentősebb feladatok várnak a fekete selyemlepedőre. A kölyök édesen mosolyog, leeresztett lábai között büszkén ágaskodik feszülő merevedése. Már ettől is eléggé türelmetlen állapotba kerülök – pedig mindenképpen vissza kell fognom magam, hacsak nem akarom megint elriasztani az utolsó pillanatban. Amikor aztán nyöszörögve simogatni kezdi, először a mellkasát, majd lüktető péniszét, nem bírok tovább magammal. Egy pillanattal később már fölötte térdelek.
~ A§v§h ~
Harry gyomra azóta vad táncot járt, amióta csak megpillantotta az ajtón kirontó, feldúlt, nem utolsósorban pucér Malamortot, aki még tovább fokozva amúgy is labilis idegállapotát, meggondolatlanul belé ütközött.
A fiú azonnal megérezte a tébolyító vágyat, amint a szénfekete szempárba nézett. Hirtelen eszébe jutottak Hermione és Piton… azaz Kobra szavai is, és minden erejével próbálta kiüríteni az elméjét. Játszania kellett, méghozzá nem is akármilyen játékot! Ez volt az egyetlen reménye.
Nem tudta, magában volt-e a hiba, vagy az elméletben. Tudatának tiltakozása ellenére, mire észbe kapott, már egy királyi méretű ágyon feküdt meztelenül, duzzadó szerszámmal a legcsábítóbb férfi alatt, akit valaha is látott. A jelen helyzetben még az sem zavarta, hogy nem egy nő váltja ki belőle ezeket az érzéseket. El akarta venni, amire a teste sóvárgott.
A férfi erőszakosan befészkelte magát a lábai közé, és a kezével az ágyhoz szegezte Harry csípőjét.
- Gyere – hívta magához Harry alig érthető szavakkal. Az arcán elterülő pír láthatóan megtébolyította a Nagyurat, pedig az valószínűleg minden igyekezetével próbálta visszafogni magát. A szeme máris vörös fénnyel égett, pupillái vékony, függőleges vonallá préselődtek.
A fiún átsuhant egy pillanatnyi döbbenet, de aztán látszólag nem törődött a különös jelenséggel, ehelyett lenyúlt kettejük közé. Mutatóujja hegyével végigsimította a férfi alhasánál kezdődő, sötét szőrszálakat, közben pedig a másik arcát fürkészte. Valósággal szikrázott a levegő körülöttük, a légteret a vágy őrjítő illata töltötte be.
A fiú csalafintán somolygott, majd a figyelmét a combjának nyomódó merevedésre fordította. Az ujjai a sűrű szeméremszőrzetbe túrtak, ami a Nagyurat egy türelmetlen nyögésre késztette. Harry továbbra sem hagyta abba az édes kínzást, amivel szeretőjét az őrületbe kergette, és csak akkor vándorolt lejjebb a keze, amikor az érintéséért leginkább sóvárgó szerv erőteljesen megrándult.
- Szeretnél bennem lenni? – kérdezte félig lehunyt szempillái mögül, és óvatosan a tenyerébe vette Malamort fájdalmasan feszülő heréit. A férfi felmordult, próbálta magát a markába lökni, de ő sehogy sem engedett neki.
- Igen! – hörögte végül. Egyre türelmetlenebbé vált, és amikor Harry végre ráfonta az ujjait lüktető tagjára, a szárnyai egy pillanat alatt robbantak ki a hátából. A fejét hátravetve kiáltott fel a borzongató érzéstől.
~ A§v§h ~
Hitetlenkedve nézek le az alattam feltárulkozó, fiatal testre, melynek a tulajdonosa egy hanyag mozdulattal hanyatt dönt a lepedőn. A szárnyaim könnyű lepelként simulnak el alattam. Még gondolkodni sincs időm, a fiú durván fölém kerekedik, és elhelyezkedik a csípőmön, ezzel elérve, hogy felmeredő péniszem a fenekéhez nyomódjon. Erős kísértést érzek, hogy – levetkőzve a tekintélyemet, amelyről a kölyök tudomást sem vett – kiabálni és hánykolódni kezdjek. Nem érdekel már semmi más, csak be akarok hatolni a kölyök elmebomlasztóan csábító testébe.
Próbálom nem elismerni a nyilvánvalót: hogy a Fiú a valaha volt legcsodálatosabb szeretőm, hogy imádok rajta mindent: a szénakazal, fekete tincseit, az idegesítő szemüvegét, amely most félre csúszva lóg az orrán, a sebhelyét… a jelet, amit én maga hagytam rajta.
Azonban nincs időm tovább gondolkodni azon, mi mindenben tökéletes az egyik legnagyobb ellenségem teste, ugyanis ebben a pillanatban Harry megragad a férfiasságomnál fogva, és a bejáratához igazít. Elsötétül előttem a világ, érzem, hogy a péniszem csúcsa egyre nedvesebb lesz, és a szorosan tartó izomgyűrű, amely elválaszt a célom beteljesülésétől, lassanként kitárul előttem.
Egyszerre önt el a kéj, és ráz ki a hideg, amikor Harry teljes hosszomban rám feszül. Kínomban a fiú combjába markolok, a csípőm önálló életre kel, és vadul előrelököm magam, hogy még mélyebbre merülhessek a forróságban.
Örvénylik körülöttünk a mágia, tisztán látom a szikrázó, vörös vonalakat, amelyek a bőrünk alól szivárognak elő. Életemben először óvatosan a partnerem szemébe nézek, s olyasvalamit kapok viszonzásul, amit nem értek teljesen: kedvességet. Abban a smaragd tekintetben nyomát sem látom a félelemnek, vagy az undornak. A fiú gyors türelmetlenséggel, de egyben biztatóan simogatja a mellkasom, a hasam barázdáit, a lábamat, és én csak bámulok rá, közben pedig úgy érzem, menten elélvezek ezektől az izgató mozdulatoktól.
Amikor Harry végre abbahagyja az érzékeim többoldalú kínzását, és áttér saját, elhanyagolt merevedésének kényeztetéséhez, a karomra támaszkodva felküzdöm magam, és egy szoros ölelésbe vonom az áldozatomat. Még ha ez kívülről egy olyan ostoba dolognak tűnik is, ami egyáltalán nem jellemző rám, pontosan tudom, hogy a végső pillanatban erősen kell tartanom a fiút, hogy az meg se bírjon mozdulni.
Túl gyorsan közeledik az az idő. Harry folyamatosan nyögdécsel, ahogy önkéntelenül gyorsítok a lökéseim ritmusán. Igyekszem észrevétlenül a Kis Hős nyakára nyomni az ajkaimat, és már épp készülök áttörni a hevesen pulzáló mágián, amikor…
- Gyerünk, Tom – suttogja a fiú a fülembe, és szemérmetlenül összeszorítja magát a hímtagom körül.
Az eredeti nevem hallatán váratlan, intenzív kéjhullám tör rám, amitől úgy érzem, felrobban bennem valami. Olyan hangosan ordítok fel, hogy érzem kitörni a saját mágiámat is, mely lángra lobbantja a kandallóba készített, mágikus, soha el nem égő farönköket, és ezzel egyidejűleg az összes palackzöld üveg kitörik az ablakokon.
~ A§v§h ~
Mikor a testében feszülő férfiasság egy erős rándulással kilövellt, forró magjával megtöltve a belsejét, a fiú karja a Nagyúr csípőjére fonódott, még szorosabban húzva magához a reszkető testet.
„Malamort” szeme vörösen izzott, a szárnyai sötét lepelként ölelték körül. Az arcán hitetlenség, csalódottság és harag vegyes keveréke látszott.
- Tudtad? – üvöltött fel keserűen, és lelökte magáról a gyűlölt fiút. – Tudtad, ki vagyok, és mégis hagytad, hogy…
- Nem volt más választásom – küzdötte magát ülő helyzetbe a Kis Túlélő. A hangja még mindig el-elcsuklott, és a levegőt is kapkodva szedte. – De most, hogy ismét életben maradtam, és a megölésem helyett sikerült megerősítened a varázserőmet, be kell látnod: veszítettél.
- Én sosem veszítek! – sziszegett a Sötét Nagyúr, miközben maga köré tekerte a fekete paplant.
- El akartad venni a mágiámat, hogy utána akadálytalanul ölhess meg, ugye? Hát ez nem jött össze, Voldemort!
- Nem? – kelt ki magából a sötét varázsló. – Mivel már semmi hasznod nem veszem, nyugodtan végezhetek veled!
- Biztos vagy benne? – vigyorgott a fiú túlontúl magabiztosan, mintha nem is lenne önmaga. – Tudod, most, hogy sikeresen belém élveztél…
- Ne beszélj ilyen közönségesen! – ripakodott rá a macska módjára nyújtózkodó kölyökre.
-… és előtte nem tettél ártalmatlanná, én is kaptam egy kis incubus kiváltságot.
Voldemort szeme fenyegetően villogott.
- Miért hinnék neked?
- Szerintem az ott eléggé meggyőző bizonyíték – mutatott a fiú vidáman Voldemort újjáéledő ágyékára, amely büszke sátrat állított a vékony, fekete takaró elejére. A Sötét Nagyúr olyan képet vágott, mintha akkor tudta volna meg, hogy ő sem halhatatlan.
- Ha azt akarom, hogy kívánj, a tested engedelmeskedni fog – somolygott Harry, és közelebb araszolt az elkerekedett szemű férfihoz. – De én nem akarok semmi mást, mint visszakapni egy barátomat, és eltűnni innen. Azt hiszem, kettőnknek nem ilyen körülmények között kellene háborúznunk, nem igaz? Nos, várom a válaszod.
- Innen sosem jutsz ki élve, Potter! – füstölgött a férfi, és egészen az ágy széléig hátrált.
- Hát akkor nincs más választásom – vigyorodott el a varázsvilág hőse, és jóízűen végignyalt az ujjain. – Én még nem élveztem el, és épp ideje, hogy csinálj valami hasznosat is.
Folytatás
|