Neville elharapta a mondatot, és ijedten pislogott át Harry válla fölött.
Piton közeledett feléjük. Neville riadtan bemenekült Harry háta mögé. A
bájitaltantanár megállt előttük, és gyanakvó tekintettel méregette őket.
– Ti meg mit kerestek itt? – kérdezte. – Elég furcsa helyet választottatok a
találkozásra.
Harry aggódva figyelte Pitont. A tanár tekintete a közeli ajtókra, azokról
pedig a félszemű boszorkára siklott.
– Nem volt találkozónk – motyogta Harry. – Épp csak… találkoztunk.
– Csakugyan? – vonta fel a szemöldökét Piton. – Te feltűnően sokszor
bukkansz fel váratlan helyeken, Potter, és általában nem véletlenül… Azt
ajánlom, mindketten induljatok vissza a Griffendél-toronyba. Ott van a
helyetek.
Harry és Neville szótlanul sarkon fordultak. A folyosó végére érve Harry
még egyszer hátranézett. Piton a félszemű boszorka fejét tapogatta.
--------*.*.*-------
Alighogy kiugrott a szobor
mögül, szapora léptek zaja ütötte meg a fülét.
Piton közeledett felé. Fekete talárja úgy lobogott a nagy sietségben, mint
egy halálmadár verdeső szárnya.
– Lám csak – sziszegte, és megállt Harry előtt.
Piton hangjában diadalittas káröröm csendült. Harry igyekezett ártatlan képet vágni, s gyorsan zsebre dugta sáros kezét. Verejtékező arcát azonban
nem tudta elrejteni.
– Na gyerünk, Potter.
Elindultak lefelé a lépcsőn, menet közben Harry igyekezett tisztára törölni
a kezét talárjában. Lementek a földszintre, s onnan egy másik lépcsőn tovább
a pincébe, Piton dolgozószobája felé.
Az elmúlt évek során Harry egyetlenegyszer járt csak Piton szobájában, s
akkor sem önszántából. Időközben Piton újabb darabokkal gazdagította
hátborzongató preparátumgyűjteményét. A különböző nyálkás szörnyeket
rejtő üvegpalackok kísértetiesen csillogtak a tűz fényében, nagyban
hozzájárulva a helyiség nyomasztó hangulatához.
– Ülj le! – parancsolta Piton.
Harry engedelmeskedett. Piton maga állva maradt.
– Draco Malfoy néhány perce igen különös történetet mesélt el nekem.
Harry nem felelt.
– Fent járt a Szellemszállásnál – folytatta Piton –, és összetalálkozott Ron
Weasleyvel, aki látszólag egyedül volt.
Harry konokul hallgatott.
– Malfoy azt állítja, hogy miközben Weasleyvel beszélgetett, valaki tarkón
dobta őt egy marék sárral. Szerinted hogyan történhetett ez?
Harry meglepetést színlelt.
– Nem tudom, tanár úr.
Piton tekintete belefúródott Harryébe. A feladat ugyanaz volt, mint a
hippogriffek esetében: Harry igyekezett nem pislogni.
– Azután Malfoynak egy egészen rendkívüli jelenése volt. Tudod, mit
látott, Potter?
– Nem – felelte ártatlan kíváncsisággal Harry. – Mit?
– A te fejedet látta… Ott lebegett a fejed a levegőben.
Hosszú csend következett.
– Malfoynak meg kellene vizsgáltatnia magát Madam Pomfreyvel – szólalt
meg végül Harry. – Ha repülő fejeket lát…
– Vajon mit keresett a fejed Roxmortsban, Potter? – vágott a szavába Piton.
– A fejednek tilos Roxmortsban tartózkodnia. Egyetlen testrészednek sem
szabad lemennie a faluba.
– Tudom, tanár úr – bólogatott Harry a tőle telhető legkifejezéstelenebb
arccal. – Malfoy bizonyára hallucinált…
– Malfoy nem hallucinált – torkolta le Piton. Előredőlt, s kinyújtott karral
rátámaszkodott Harry székének karfájára, úgyhogy arca most alig két
arasznyira volt Harryétől. – Ha a fejed lement Roxmortsba, akkor lement vele
a többi részed is.– Végig a Griffendél-toronyban voltam – bizonygatta Harry. – Ahogy a
tanár úr kérte.
– Tanúsítja ezt valaki?
Harry nem válaszolt. Piton vértelen ajkai rémisztő mosolyra húzódtak.
– Szóval így állunk – szólt felegyenesedve. – Az egész Mágiaügyi
Minisztérium a nyakát töri, hogy megvédje a híres Harry Pottert Sirius
Blacktől. A híres Harry Potter azonban törvényen felül áll. Ő nem foglalkozik
ilyen alantas dolgokkal, mint a saját biztonsága. A híres Harry Potter oda
megy, ahova épp kedve szottyan, fittyet hányva a következményekre.
Harry hallgatott. Provokálni próbál, gondolta, mert nincs bizonyítéka
ellenem. De belőlem nem szed ki semmit.
– Megdöbbentő, hogy mennyire hasonlítasz az apádra – folytatta villogó
szemmel Piton. – Ő is pontosan ilyen arrogáns volt. Azt hitte, mindnyájunknál
kiválóbb, csak mert volt némi érzéke a kviddicshez. Beképzelten,
pöffeszkedve járta a folyosókat a barátai és a csodálói gyűrűjében…
Kísérteties a hasonlóság köztetek.
– Az apám nem volt beképzelt – fakadt ki Harry. – És én sem vagyok az.
Piton sovány arca gyűlölködő fintorba torzult.
– Az apád is semmibe vette a szabályokat – ütötte tovább a vasat. – A
szabályok csak az egyszerű halandókra érvényesek, a kviddicskupa-
győztesekre nem. Olyan felfuvalkodott volt, mint…
– FOGJA BE A SZÁJÁT!
Harry felpattant a székből. Olyan iszonyú indulat kerítette hatalmába,
amihez foghatót utoljára akkor érzett, mikor elrohant a Privet Drive-ról.
– Mit mondtál, Potter?
– Azt mondtam, hogy hallgasson, és ne sértegesse az apámat! – kiabálta
Harry. – Tudom, mi zavarja magát! Az, hogy az apám megmentette az életét!
Dumbledore elmondta nekem! Ha az apám nem lett volna, maga már nem
élne!
Piton fakó arca olyan színt öltött, mint a megsavanyodott tej.
– És azt is elmondta az igazgató – suttogta –, hogy milyen körülmények
között mentette meg apád az életemet? Vagy a kellemetlen részletektől
megkímélte a drágalátos Harry Potter törékeny lelkét?
Harry az ajkába harapott. Nem tudta, hogyan történt a dolog, de irtózott
tőle, hogy ezt beismerje. Nem is volt rá szükség, mert Piton rögtön kitalálta.
– Nem szeretném, ha téves elképzeléseid lennének az apádról, Potter –
sziszegte jéghideg vigyorral. – Azt hitted, dicső és hősies tettet vitt véghez?
Mert akkor sajnos ki kell ábrándítsalak. A te szentéletű apád és a hasonszőrű
barátai egy roppant szórakoztató tréfát űztek velem, ami az életembe került
volna, ha az apádnak az utolsó pillanatban inába nem száll a bátorsága. Semmi hősies nem volt abban, amit csinált. A saját bőrét is mentette vele, nem csak
az enyémet. Ha a hecc sikerül, kicsapták volna őt a Roxfortból!
Piton sárgás fogsora kivillant sápadt ajkai közül.
– Ürítsd ki a zsebeidet, Potter! – mordult fel hirtelen.
Harry nem mozdult. A szíve mintha az agya helyén dübörgött volna.
– Ürítsd ki a zsebeidet, vagy most rögtön viszlek az igazgatóhoz! Gyerünk,
Potter, egy-kettő!
Harry a rémülettől zsibbadt tagokkal a zsebébe nyúlt, és elővette a
Csodabazárban vásárolt holmikkal teli zacskót. Azután vonakodva előhúzta a
Tekergők Térképét is.
Piton először a zacskót vette szemügyre.
– Ezeket Rontól kaptam – sietett a magyarázattal Harry. Remélte, hogy
alkalma lesz beszélni Ronnal, mielőtt Piton őt is kikérdezi. – Még a múltkor
hozta nekem Roxmortsból.
– Csakugyan? És azóta is magaddal hordod? Milyen megható… És ez
micsoda?
Piton kezébe vette a térképet. Harry minden erejével igyekezett szenvtelen
arcot vágni.
– Egy darab pergamen – felelte vállvonogatva.
Piton megfordította a lapot, de egy pillanatra se vette le tekintetét Harry
arcáról.
– Mi szükséged lenne egy ilyen régi pergamendarabra? – mondta. –
Legjobb lesz, ha… elégetjük. Azzal lassan a kandalló felé nyúlt.
– Ne! – rémüldözött Harry.
– Nocsak! – Piton orrcimpája megremegett. – Talán ez is egy becses
ajándék Weasley úrtól? Vagy ez – valami más? Esetleg egy láthatatlan tintával
írt levél? Vagy útikalauz, ami elárulja, hogyan lehet a dementorokat
megkerülve lejutni Roxmortsba?
Harry pislogott egyet. Pitonnak felcsillant a szeme.
– Lássuk csak, lássuk csak… – morogta, azzal kiterítette a térképet az
asztalon, és elővette a pálcáját. – Tárd fel titkodat! – szólt, és megérintette a
pergament a pálcával.
Nem történt semmi. Harry ökölbe szorította a kezét, hogy ne remegjen.
– Mutatkozz meg! – parancsolta Piton, és ezúttal nagyobbat ütött a
térképre.
Az fehér és üres maradt. Harry mélyet sóhajtott.
– Én, Perselus Piton, az iskola professzora parancsolom, hogy tárd fel a
titkodat!
A pergamenlapon erre kacskaringós betűk tűntek fel, mintha egy
láthatatlan kéz írni kezdett volna rá.Holdsáp úr nagyrabecsüléséről biztosítja Piton
professzort, s ezúton kéri, hogy legyen szíves és ne üsse
bele azt a csúf görbe orrát a mások dolgába.
Piton arca megrándult. Harry dermedten bámult a szövegre. A térkép
azonban nem elégedett meg ennyivel. Az első mondat alatt újabb sorok tűntek
fel.
Ágas úr csatlakozik az előtte szólóhoz, hozzátéve,
hogy Piton professzor egy gonosz vén trotty.
A dolog roppant szórakoztató lett volna, ha Harry nincs épp ilyen szorult
helyzetben. És még nem volt vége…
Tapmancs úr hangot kíván adni afeletti megrökönyödésének,
hogy egy ilyen címeres ökör katedrát kaphatott.
Harry behunyta szemét borzalmában. Mire újból kinyitotta, a lapon már ott
díszelgett az utolsó üzenet is.
Féregfark úr további sok sikert kíván Piton professzornak,
és bátorkodik javasolni neki, hogy mossa meg néha a
mocskos üstökét.
Harry felkészült a legrosszabbra.
– Hát így állunk – szólalt meg remegő hangon Piton. – Na majd
meglátjuk…
Azzal odacsörtetett a kandallóhoz, belenyúlt a párkányon álló egyik
edénybe, s egy marék csillogó port szórt a lángok közé.
– Lupin! – kiáltott bele a tűzbe. – Beszédem van veled!
Harry ámulva meredt a kandallóra. A tűzben ember nagyságú, sebesen
pörgő felhőörvény tűnt fel, s néhány másodperccel később kilépett a
kandallóból Lupin professzor. Lesöpörte kopott talárjáról a rátapadt
hamuszemcséket, majd kollégájához fordult:
– Szólítottál, Perselus? – kérdezte szelíden.
– Igen, Lupin – vágta rá Piton dühtől eltorzult arccal, azzal visszasietett az
asztalához. – Kiüríttettem Potterrel a zsebeit, és ezt találtam nála.
A pergamenlapra mutatott, melyen még mindig ott csillogtak Holdsáp,
Féregfark, Tapmancs és Ágas urak szavai. Lupin arcán furcsa, zárkózott
kifejezés jelent meg. – Nos? – sürgette Piton.Lupin a térképre meredt. Harry lemerte volna fogadni, hogy a professzor
fejében egymást kergetik a gondolatok.
– Nos? – ismételte Piton. – Ez a pergamenlap minden kétséget kizáróan a
fekete mágia eszközeivel készült. Úgy tudom, hogy ez a te szakterületed,
Lupin. Szerinted, hol juthatott hozzá Potter ilyesmihez?
Lupin felemelte a fejét, és egy szemvillanással figyelmeztette Harryt, hogy
ne szóljon közbe.
– Fekete mágia? – visszahangozta derűsen. – Ezt komolyan mondod,
Perselus? A magam részéről úgy látom, hogy ez egy darab pergamen, ami
előszeretettel sértegeti a kíváncsiskodókat. Én inkább gyermetegnek tartom,
mint veszélyesnek. Harry biztos egy bazárban vásárolta…
– Igen? – Piton állkapcsa megfeszült a dühtől. – Úgy véled, hogy a bazárok
tartanak ilyesmit? Nem tűnik valószínűbbnek, hogy Potter közvetlenül a
gyártótól szerezte be a pergament?
Harrynek fogalma se volt, mire céloz Piton, s úgy tűnt, Lupinnak se.
– Mármint Féregfarktól, vagy valamelyik másik úrtól? – kérdezett vissza
értetlenül. – Harry, ismered ezeket az embereket?
– Nem – vágta rá Harry.
– Látod, Perselus? – fordult ismét Pitonhoz Lupin. – Minden jel arra mutat,
hogy a pergamen Zonko Csodabazárából való…
Erre a végszóra rontott be a szobába Ron. Úgy zihált, mint aki
kilométereket vágtázott, s mikor lefékezett Piton íróasztala előtt, pár
másodpercig meg se bírt szólalni.
– Tőlem… kapta… Harry… az összes… holmit – zihálta a mellkasát
szorongatva. – Én … vettem… Zonkónál… még réges… régen.
Lupin tapsolt egyet, és vidáman körülnézett.
– No lám! Minden világos! Ezt el is teszem, Perselus, rendben? – Azzal
felkapta és a talárjába süllyesztette a térképet. – Harry, Ron, gyertek velem.
Volna egy-két megjegyzésem a vámpírdolgozattal kapcsolatban. Ha
megbocsátasz, Perselus…
Harry rá se mert nézni Pitonra, lesütötte a szemét, és kiiszkolt a szobából.
|