05. fejezet - Titkolózni előtted
Lilcsyke 2011.06.28. 23:55
Újabb elhallgatott információk, amik Tom idegeire mennek - de most azért pár kérdést tisztáznak :P.
Titkolózni előtted
Tom nagyon korán ébredt. A szobájukban sötét volt, a hold éppen csak bevilágította a helyiséget. Érezte a háta mögött Harry testét, és halkan felnyögött. A fiú az álmában is közel volt hozzá, túl közel. Már csak a gondolattól is újra hevesebben vert a szíve, és az ölébe azonnal belenyilallt a forróság. Dühös volt magára miatta, pedig tudta, hogy az idegeskedés nem segít rajta. Halkan kikelt a takaró alól, és óvatosan lépkedve elhagyta a hálót. A fürdőhelyiség az ő emeletükön a folyosó végén helyezkedett, és egészen biztos volt benne, hogy ilyen korai órán senkit nem fog ott találni.
Letusolt, majd visszaöltözött, és leült az egyik lehajtott tetejű vécére. Felhúzta rá a lábát, és a sötétben a csempézett falat bámulta.
Majdnem két hete dolgoztak Burke üzletében Harryvel, de a pénz csak nehezen jött össze – a szobájuk nem volt drága, viszont a kocsmáros rengeteget számolt fel a reggelire és a vacsorára. Munka előtt még tudtak spórolni azzal, hogy hideg ételt (kenyeret és sajtot, egy kis szalámit, vagy kolbászt) vettek, vacsorára azonban mind a ketten nagyon megéheztek, és jobban esett nekik a főtt, meleg étel. Ezen kívül másra nem is költöttek, azonban a napi két galleonjukból mégis alig maradt pénz.
A fiú varázspálcáját mégsem tudták elintézni, mert egyikük sem tudott felkelni korábban, mindketten nagyon elfáradtak munka közben, úgy estek az ágyba esténként, és azonnal mélyen aludtak. Ezért aztán Tom a harmadik munkanapjukon odaadta a pálcáját a másiknak, amíg meg nem veszik neki a sajátját. Rögtön védtelenebbnek érezte magát, de nem volt hajlandó tovább eltűrni a gondolatot, hogy Harry mindenféle fegyver nélkül kuksol odalent, és ki van téve Burke kényének-kedvének.
Több dolog miatt is feszült és dühös volt. Természetesen saját magára haragudott a legjobban, hogy ennyire aggódott Harryért. Nem akart kötődni hozzá, mégis, amint a fiú lement a pincébe, azonnal körülötte forogtak a gondolatai, egészen addig, amíg este fel nem jött, és azután is csak vele akart törődni. Erre irányuló bosszúságát növelte az is, hogy eszébe jutott, Harry nem is érdemelné meg a fene nagy érdeklődését. Az igaz, hogy a fiú már nem titkolt el mindent előle, mint korábban; néha, ha maradt erejük rá, vacsora közben beszélgettek a jövőről, de a legfontosabb kérdéseire nem talált választ, és ha arra gondolt, hogy leginkább azt akarta tudni, a horcruxok meséje igaz-e, akkor még el is kedvetlenedett. Nem hitte, hogy Harry ilyen nagyon ismerné őt a jövőben, és ilyenkor bánta, hogy nem valami más módszerrel próbálta kideríteni a horcruxok történetét. Megkérdezhette volna például Lumpsluckot is, ha más megoldás nincs. A tanár kedvelte őt, és nagyon könnyen lehetett befolyásolni, biztos tudott volna felelni pár kérdésére.
De Harryvel kapcsolatban egyébként is túl sok dolog idegesítette: a családneve, mert tudta, hogy a Potterek közismerten nagy feketemágus-vadászok, a naivsága, ami miatt folyton olyan érzése támadt, hogy meg kell védenie, és az ártatlan, öntudatlan csábítása. Tom tudta, hogy Harry nem szándékosan szeretné megkívántatni magát vele, sőt, egy kicsit talán még mindig fél az efféle kapcsolatoktól, de… Tom akkor is veszettül akarta. Immár alig volt képes leplezni a vonzalmát, és minden nap egyre többször gondolt rá, hogy újra meg kellene próbálnia megcsókolni.
Főleg akkor érezte ezt, amikor Burke a közelben volt. Ugyanis egyértelműen látta, hogy Harry nem közömbös a boltosnak, és zavarta. Legszívesebben levágta volna Burke heréit, amikor úgy nézett Harryre, az Ő Harryjére. Semmi joga nem volt hozzá! De persze azzal is tisztában volt, hogy neki magának se lenne joga beleszólni Harry magánéletébe. Ha a fiú szívesen venné Burke közeledését, nem tehetne ellene semmit – elvileg. Szerencsére a másik cseppet sem örült a főnökük érdeklődésének.
És végül, de nem utolsó sorban, idegesítette a saját gyengesége is. Korábban azt hitte, kiheverte a jövőbelátó varázslatot, és a könyv szerint se kellett volna már éreznie semmit… de mennyire bízhat abban a kötetben, ha egyszer ezt a nyomorult átkot sem részletezte jobban? Éppen csak a varázsige, és az a pár intő szó volt leírva benne, de semmi más. Már az elején észre kellett volna vennie, hogy nem stimmel vele valami. Szóval azóta újra rosszul érezte magát. A pult mögött nem sok megterhelő dolga akadt, Burke nem ugráltatta, sőt, javarészt nem is látta az öreget, csak reggel és este, de mégis, mire visszaértek a fogadóba, mindene sajgott. Egyszer a földre is le kellett ülnie munka közben, annyira elkapta a szédülés. Próbálta megnyugtatni magát, hogy hamarosan biztos elmúlik, és ha visszatérnek a Roxfortba, ott majd keres egy normális medimágus szakkönyvet, vagy burkoltan kivallatja a javasasszonyt, esetleg Lumpsluck bájitaltárából is csenhet gyógyító italokat.
Ám néha, amikor nem figyelt oda, a félelem kegyetlenül a hatalmába kerítette. Rettegett, hogy nagyobb baja van, mint amit először gondolt, és ha nem lett volna olyan büszke, kikérte volna Harry véleményét. Vágyott rá, hogy a fiú megtudja, és megvigasztalja… de szégyellte, hogy ilyesmit szeretne, és nem is tudta, hogy mondhatná el neki ezt az egész históriát. Bár a fiú már tudta, hogy elvégzett egy varázslatot ott a tisztáson, de ha el akarná neki mondani, hogy érzi magát, valószínűleg azt is el kellene mondania, milyen átkot hajtott végre, és pontosan miért is. És szégyellte volna magát Harry előtt, ha kiderül, hogy annyira retteg a haláltól, hogy még a lelkét is feldarabolta volna az öröklétért. Ezelőtt persze meg se fordult a fejében szégyenkezni emiatt, de ezelőtt még nem volt itt a kölyök, és ő nem érezte ilyen összezavarodva és furcsán magát. Amióta Harry vele volt, úgy érezte, teljesen ki van fordulva önmagából, és nem tudta, mi okozhatta ezt.
A hajába markolt kínjában, és észrevette, hogy remeg, mint a nyárfalevél. Mélyet sóhajtott, újra meg újra, míg meg nem nyugodott annyira, hogy már ne reszkessen. Akkor elsöpört minden gondolatot az agyából, és helyette csak az előttük álló napra koncentrált. Sokkal egyszerűbb volt rövidebb távon tervezni, és amúgy se szívesen elemezgette saját különös, bosszantó és kicsit riasztó reakcióit.
Visszament a szobájukba, és a régi, kopott állóórára tekintett, mely a sarokban bújt meg. Be volt törve az üvege, de járt, és az időközben kivilágosodott helyiségben jól látta a mutatóit: fél öt volt. Odament Harryhez, és egy darabig csak nézte őt. A fiú karja lelógott az ágyról, a másik kezét a párna alá tűrte. A nyaka egészen kicsavarodott, de ez láthatóan nem zavarta. Lehunyt szeme mögött élénk mozgás látszott, valószínűleg álmodott. Elnézegette a vékony orrot, a sötét szemöldököt, a sovány, sápadt arcot, a kócos fejet, és azon tűnődött, miért tetszik neki annyira a látvány. Még a lányok között is inkább a szőkéket, a törékeny alkatúakat szerette, akik nála is vékonyabbak, de ahol kell, ott teltek és gömbölyűek. Sosem érdekelték más fiúk, és most, hogy Harryt figyelte, egyszerűen nem értette, hogyan vonzódhat hozzá. Elég volt csak az ajkaira pillantania (melyek most elnyíltak kissé) ahhoz, hogy bűnös gondolatai támadjanak vele kapcsolatban.
Megrázta a fejét, majd odahajolt a másikhoz. Innen már a megszokott, fűszeres illatot is érezte. Óvatosan rácsúsztatta a tenyerét a meztelen vállakra (Harry azóta is csak alsónadrágban aludt, valószínűleg ez valami rossz szokása lehetett – és nem tanult a korábbi hibájából), majd lassan leereszkedett mellé a keskeny matracrészre, és nem tehetett róla, de összeszorult a torka, az ajkai szárazak lettek, a vére ellenben ismét túl forrón és gyorsan lüktetett, főleg egy bizonyos pontján. Az ujjai bizseregtek, ahogy lágyan végigsimította Harry puha bőrét, a keze elkalandozott, és becsúszott a takaró alá, egészen a hasig… Aztán rádöbbent, hogy mit művel, és gyorsan elrántotta a tenyerét. Kiverte a víz, mind a rátörő vágytól, mind az ijedségtől. Harry bármikor felébredhetett volna a simogatására, és egy hajszál választotta el a lebukástól. Akkor fel sem vette volna a dolgot, ha Harry közben ébren van, ám azt nem akarta, hogy efféle, titkos élvezkedésen kapják rajta. Ilyesmi még sosem fordult elő vele, és nem most akarta megszakítani a szerencsés láncot.
- Harry – szólalt meg rekedten, majd megköszörülte a torkát. A fiú meg se moccant. – Harry!
Harry felriadt, és nyomban felült, minek hatására egészen közel kerültek egymáshoz. Tom gyorsan felpattant az ágyról, és hátrált pár lépést, úgy nézett le a zavarodott, álmos fiúra.
- Mi történt? – kérdezte az értetlenkedve, többször is végigsiklott rajta a pillantása, majd a szemüvege után nyúlt, és az orrára biggyesztette. – Valami… valami baj van?
- Nem – felelt gyorsan, és idegesen elnézett a fiú mellett. – Csak mindjárt öt óra, és arra gondoltam… tudod, hogy el kellene mennünk Ollivanderhez. Még nincs meg a pálcád ára, viszont jó lenne, ha beszereznénk. De nem hiszem, hogy Burke elenged minket, úgyhogy…
- Persze – motyogta közbe Harry, és ásított. – Persze, igazad van. Oké, csak… öt perc, és kész vagyok, rendben?
Tom lent, a kocsmában várta be Harryt, és ügyet sem vetett a csapos gyanakvó pillantásaira. Az öreg varázsló korábban is furcsállta, hogy hajnalok hajnalán indulnak dolgozni, és többször is rákérdezett, hol találtak munkát, amire Tom nyilvánvalóan nem adott választ. Éppen ezért ez a mostani tekintet még vizslatóbb volt, mint eddig, hiszen most a szokottnál is korábban keltek. Szerencsére az öreg Tom ezúttal csendben maradt, és eltörölgette az utolsó vendégek után a pulton maradt poharakat, aztán a pálcájával leszedte a székeket az asztalról. Mire Harry megérkezett, már neki is látott a reggeli sepregetésnek.
Ezen a napon hűvösebb volt az Abszol úton, mint általában, éjjel szürke esőfelhők kúsztak az égre, és eltakarták a felkelőben lévő napot. Tom zsebre rakta kihűlt ujjait, és a gondolataiba merülve ballagott a kirakatokat nézegető Harry mellett. Az üzletek többsége még nem nyitott ki, csak néhány helyen lehetett látni az eladókat, amint kitárják az ajtókat, és a kocsmároshoz hasonlóan takarítgatni kezdenek. A kacskaringós kis teret a söprű sercegő hangjai, öreges köhögés, és nyikorgások töltötték be, de mindezt Tom amolyan alapzajként hallotta. A gondolatai a Harryhez fűződő érzelmei körül forogtak, és még mindig az járt a fejében, mi történhetett vele, hogy hirtelen ennyire megváltozott. Miért vágyik Harryre olyan nagyon?
Ollivander éppen akkor lépett ki az utca végében megbúvó kis épületből, amikor odaértek a pálcabolthoz. Az öreg, ezüstös szemű, ráncos arcú varázsló kitámasztotta az ajtót, hogy felmossa a küszöböt, aztán felpillantott rájuk, és a felmosónyélre támaszkodva elmosolyodott.
- Szép jó reggelt, fiatalok! – köszönt a férfi rekedtes hangon, majd miután jól végigmérte Tomot, Harry arcára ugrott holdszerű tekintete, és kíváncsian kihúzta magát. – Téged megismerlek, Tom Denem… Tizenhárom hüvelyk, tiszafa, főnix tollal, ugyebár? Viszont… rád nem emlékszem. Nem nálam vásároltál pálcát korábban.
Harry zavart pillantást vetett rá, mielőtt az őt fürkésző Ollivanderhez fordult.
- Nem, valóban – mormogta elpirulva. – Viszont az előzőt… eltörtem, véletlenül. Szükségem lenne egy újra, és V… Tom javasolta, hogy jöjjek ide.
- Értem – bólintott Ollivander, de Tom egészen biztos volt benne, hogy egy szót sem hitt el Harry habogásából, és ettől ideges lett. Ollivander minden kétséget kizáróan borzasztóan éles elméjű és jó legilimentor. Óvatosnak kellett lenniük. Senki nem szerezhet tudomást róla, honnan került ide a kölyök. Elhatározta, hogy el fogja sajátítani a legilimencia és okklumencia minden csínját, hogy kivédhesse az Ollivanderhez hasonló mágusok tolakodását. – Akkor fáradjanak beljebb! Örömmel kiszolgálom a fiatalurat, amennyiben az én varázspálcámra már vigyázni fog. Hogy is hívják?
Tom Harry után lépett a sötét kis helyiségbe, és újra a hatalmába kerítette az a különös érzés, ami már első alkalommal is, mikor idejött. Jól emlékezett rá, hogy a korábbi üzletekkel ellentétben, itt szinte a bőrén érezte a mágia vibrálását, és itt érezte először, hogy ebbe a világba tartozik, ide való. Korábban, amíg az árvaházban élt, kapaszkodó nélkül kicsit védtelen és rémült volt, ám Ollivandernél végre rájött, hogy van egy hely, ahol tényleg otthon lehet. Mikor csilingelő hang kíséretében belépett az üzletbe, egy másik fiú – éppen Josh Potter*, Harry valószínűsíthető rokona – próbálgatta a pálcákat, és Tom vagy fél órát ácsorgott, mire a fiú megtalálta a neki valót. Ollivanderen nem látszott, hogy bosszús lenne, amiért nem sikerült elsőre kiválasztani a megfelelőt, ám ő maga már nem akarta húzni az időt, minél előbb meg akarta szerezni a varázspálcáját. Ezért, a másik fiú távozása után, amikor az öreg vesébe látó holdszemeivel felé fordult, Tom elnézést kért, és elindult az egyik, tornyokba rendezett dobozok közötti, keskeny utcácskán. Ollivander nem szólt rá, csak érdeklődve figyelte őt, és Tom újra át tudta élni azt az izgalmat, ami akkor is ellepte. Maga akarta megtalálni a pálcáját, és úgy érezte, meg is tudja találni. Lassan sétált végig a dobozok között, felemelte a kezét, csak úgy, ösztönösen, de nem érintette meg a tornyokat. Végül, majdnem leghátul, az egyik halom kellős közepén különös bizsergés támadt az ujjaiban. Óvatosan kihúzta a dobozt, ami kiváltotta, és előre vitte, hogy kifizesse. A pálcakészítő egészen megdöbbent, amikor megjelent a dobozkával, és unszolta, hogy fogja meg a pálcát, mielőtt elvinné, hogy biztos lehessen benne, jót választott-e. Tom tudta, hogy jót választott, de azért engedett a kérésnek, és a kezébe vette a hosszú fadarabot. Azonnal vörös párafelhő szökött ki a végéből, és amikor megsuhintotta, és felidézte Dumbledore alakját, amint lángra lobbantja a szekrényét, a gondosan felpolcolt pálcadobozokat azonnal beterítette egy elemi erejű tűzörvény. Ollivander nem lett dühös, nem ijedt meg, egyszerűen csak legyintett a saját, göcsörtös pálcájával, és a tűz eltűnt, mintha soha nem is lett volna.
Tom feleszmélt az emlékekből, és rájött, hogy Harry időközben már elkezdett beszélgetni Ollivanderrel. A fiú azt mondta a mágusnak, előzőleg Gregorovicsnál készíttetett pálcát, és otthon tanította a nagybátyja, ezért nem is tűnt fel korábban az Abszol úton, vagy a környéken. Ollivander mindezt bólogatással és hümmögéssel reagálta le, közben pedig már elő is hozott a helyiség hátuljából egy ölnyi halmot a dobozokból. Harry körül öntevékeny mérőszalag keringett, és módszeresen megvizsgált rajta mindent. A pálcakészítő csak akkor lépett a vásárlójához, amikor a szalag elernyedt, és a padlóra esett.
- Ezeket a pálcákat ajánlanám a termetéhez – tette le a terhét a varázsló, majd intett Harrynek. – De valószínűsíthetően az előzőhöz hasonló varázspálca fogja magát kiválasztani. Esetleg, ha elmondja, milyen fából készült, milyen mag volt benne, mekkora volt, hozhatok ahhoz hasonlót, és hamarabb megtalálná az önnek valót, Mr Potter.
Tom csak egy pillanatra nézett Harryre csodálkozva. Egy kicsit csodálkozott, hogy a fiú az eredeti nevét használta, és érthetetlen módon csalódottság áradt el benne, amiért a másik nem mondta magát a testvérének. Amikor Burke-nél Denemként mutatkozott be, az eleinte meglepte, de később kellemes érzéssel töltötte el. Úgy érezte, a fiú Denemként még inkább hozzá tartozik, hogy egy vele, hogy ami köztük van, az nem csupán egy felületes köszönőviszony, hanem… talán… De amikor rossz napja volt, ezeket a gondolatokat elmosta egy másik: újra eszébe jutott, mi van akkor, ha Harry nem is Potter, hanem tényleg Denem, és mégis a fia, vagy az unokája… Az szörnyű lenne. És nem csak azért, mert akkor azt jelentené, hogy hazudott neki, hanem azért is, mert akkor nem lehetne köztük semmi. Nem mintha így több lenne az esély egy olyan kapcsolatra közöttük.
Tom inkább Harryre koncentrált, mert már megint kezdték bosszantani bizonytalan gondolatai. A fiú kicsit zárkózottnak és szomorúnak tűnt.
- Az előző… magyal pálca volt, tizenegy hüvelyk, és főnixtoll magja volt – motyogta elnézve Ollivander mellett. A mágus felkapta a fejét, és élesen figyelte Harry piros arcát – erre pedig Tom is összehúzta a szemét.
- Valóban? – kérdezte magasabb hangon Ollivander, és keresztbe fonta a karját maga előtt. – Ez különös. Roppant különös.
- Miért? – vágta rá Tom, és érezte, hogy feszültség kúszik a bőre alá – újfent. Valamiért rossz előérzete támadt, és remélte, hogy ez a „különös” dolog nem olyasvalami, amit Harry eltitkolt előle. Ollivander úgy kapta felé a fejét, hogy hallatszott a nyaka roppanása, és az amúgy is kerek, holdszínű szeme még jobban kitágult.
- Ez valóban roppant különös – motyogta magának az öreg, és úgy fürkészte Tomot, mintha valójában ő várná a feleletet a fiútól az elhangzott kérdésre. Aztán Ollivander a szemébe nézett, és feleszmélt, de az arca továbbra is meglepett és kíváncsi maradt. – Tudják… ezt a pálcát, amelyről Mr Potter beszélt, nem olyan régen készítettem. A leírás tökéletesen megfelel rá, és biztos vagyok benne, hogy Gregorovics még véletlenül sem csinálhatott pont ugyanilyet – hozzáteszem, ő nem is foglalkozik főnixtollal, vagy magyallal, túl lágy hozzávalók a stílusához.
Tomot nem érdekelte Gregorovics, szoborrá dermedve várta a folytatást. El is feledkezett róla, hogy a jövőben Harry esetleg egy efféle, régebbi pálcát vásárolhatott meg… és nagyon remélte, hogy az öreg nem jön rá, mi folyik itt. Ollivander kettejüket fürkészte.
- De nem is csak ez a legkülönösebb az egészben – folytatta a varázsló. – Éppenséggel örülhetnék, hogy kiszolgálom az igényeit, Mr Potter. Azt viszont rendkívül érdekesnek találom, hogy pont maguk ketten jöttek ide, mert a pálca, amelyről szó van, ugyanannak a főnixnek a tollát rejti, amelyiknek már korábban is felhasználtam egy tollát, méghozzá az ön pálcájához, Mr Denem. Csupáncsak emiatt tartottam különösnek a fejleményt.
Tom ellazult ugyan, de továbbra is érezte, hogy ez még nem minden. Gyanakvóan összehúzott szemekkel mérte végig Harryt, aki nem nagyon akart kettejük felé pillantani, majd érdeklődő mosolyt varázsolt az arcára, és közelebb lépett Ollivanderhez.
- És ez miért annyira különös? – kérdezte tisztelettudóan. – Úgy értem… mit jelent, hogy ugyanannak a főnixnek a tolla van a pálcáinkban? Ez valami egyedi dolog?
- Úgy van – bólintott Ollivander egyre lelkesebb arccal fürkészve őket. – A történelem folyamán eddig csupán egy alkalommal alkottam testvérpálcákat, méghozzá azért, mert nagyon nehéz olyan unikornist, vagy főnixet megkörnyékezni a szőréért, tolláért, melyet korábban már becserkésztem, egy sárkány szívizomhúrjából pedig csak egyetlen egy lehet. Ez a főnix azonban Albus Dumbledore professzor személyes házi kedvence, és nem olyan régen megajándékozott engem egy újabb tollal.
Tom elfintorodott. Eddig fogalma sem volt róla, hogy pont Dumbledore madarának a tolla van a pálcájában, és valamiért rosszul is érezte magát tőle, mintha Dumbledore ezzel lekötelezte volna. „Tessék, drága fiam, vedd az én ajándékomat, én majd segítelek, látod, melletted állok, csak tessék!” Szinte hallotta a varázsló szavait a fejében. De végül is elűzte ezeket a tévképzeteket, és inkább elgondolkodva nézett a lehajtott fejű Harryre. Valószínűleg a fiú már korábban is tudta, hogy a pálcáik testvérek, és egészen biztos volt benne, hogy nem véletlenül nem említette meg neki. Fáradtan sóhajtott.
- És mi a különlegessége az ilyen pálcáknak? – kérdezgette tovább a mestert. – Ez valamiféle kapcsolatot eredményez a két fél között? Vagy egyáltalán nem számít?
- Nos… - kezdte töprengő arccal a varázsló, és nekidőlt az eladópultnak. – Amikor előzőleg testvérpálcákat vettek nálam, a két fiú pár évvel később visszatért, és elmondásuk szerint egyszer egymás ellen kezdtek harcolni, és… a pálcák nem voltak hajlandóak küzdeni. Egy különleges jelenség jött létre közöttük, egy kapocs, mely segítségével a pálcák arra kényszerítették egymást, hogy visszajátsszák a korábbi varázslataikat. Nem tudom, hallottak-e már a Priori Incantatemről.
- Igen – hangzott fel Tom és Harry válasza rögtön. Tom ránézett a fiúra, de az csak elrévedve figyelte az üzlet hátsó sarkát – gondolatban egészen máshol járhatott.
- Remek! Szóval, ez a varázslat jött létre kettejük pálcája között, amíg meg nem szakították a harcot. Az ikerpálcákat képtelenség egymás ellen használni. Ha Mr Potter megveszi ezt, nem fognak tudni párbajozni egymással. Ez bizonyos esetben védelem lehet, ha egy veszekedés alkalmával elfajulna önök között a helyzet, ugyanakkor gyakorlás céljából sem küzdhetnek meg. Ez akkor a legkínosabb, ha az iskolában magukat szólítják fel sötét varázslatok kivédésén. Egyelőre más tudnivalót nem közölhetek a pálcáikról, mert több tulajdonságot nem figyelhettem meg közöttük. De nagyon örülnék neki, ha ezentúl értesítenének minden furcsaságról, amit velük kapcsolatban tapasztaltak. Sokat segítenének vele.
- Rendben – bólintott azonnal Tom, és gondolatban feljegyezte, hogy kikérdezze Harryt erről az egészről. – Van viszont egy kis… problémánk, Mr Ollivander. Nem tudjuk egyben kifizetni. Mindketten dolgozunk a környéken, hogy fenntartsuk magunkat, és egyelőre nem tudtunk túl sok pénzt félretenni pálcára és tankönyvekre. Lenne rá lehetőség, hogy részletekben fizessünk? Nyár végéig fogunk itt dolgozni, aztán visszatérünk a Roxfortba.
- Mennyi a napi bérük? – érdeklődött Ollivander, és cseppet sem látszott bosszúsnak, hogy Tom ilyesmit kért. Biztosan sokat nyomott a latban a testvérpálcás história is, ami láthatóan rendkívül fellelkesítette a pálcakészítőt.
- Galleon fejenként – felelt gyorsan Tom. Ollivander hümmögött.
- Értem. Meglehetősen kevésnek találom. Ki volt ilyen fukar magukkal? Majd a körmére nézek.
- Nem fontos – vágta rá Tom, talán kicsit indulatosabban, mint kellett volna, mire Ollivander arca elsötétült. – Nem az a lényeg. Hanem, hogy megfelel-e önnek a részletfizetés?
- Természetesen – bólintott végül Ollivander, de látszott rajta, hogy egy kicsit kedvtelenebb lett. Nem is nézett többet Tomra vagy Harryre, csak összeszedte a korábban előhozott dobozokat. – A pálca ára tíz galleon, egy hónap alatt össze tudnak szedni ennyit. Nem határozom meg, mennyit adjanak, de ügyeljenek rá, hogy kifizessék nyár végéig az egészet. Máris hozom, és sok sikert kívánok hozzá!
Tom négy aranyat szánt a pálcára, de végül csak háromnak megfelelő sarlókupacot halmozott a pultra, hogy maradjon egy kis zsebpénzük későbbre. Miközben Ollivanderre vártak, aki eltűnt az egyik ösvényen, Tom a gondolataiba mélyedt. Kavargott benne a sok új információ, és semminek nem látta értelmét. Ahogy egyre többet tudott meg Harryről, annál érthetetlenebbnek találta a fiú iránta tanúsított viselkedését. Alig várta, hogy kilépjenek a boltból, és kifaggathassa a fiút. Ollivander egy szépen becsomagolt dobozzal tért vissza, felírta az eddig kifizetett összeget egy cetlire, abból adott egyet Tomnak is, amolyan emlékeztetőül, aztán hessegető karmozdulatokkal kiterelte őket.
Az Abszol úton megsokasodtak az emberek, immár halk zsivaj terítette be a girbegurba utacskát, és csak lökdösődve tudtak előre haladni a megszaporodott tömegben. Így nem nyílt lehetősége, hogy rákérdezzen a varázspálca üzletben történtekre Harrynél, de elhatározta, hogy nem hagyja magát tovább lerázni. Annyira kezdett összekuszálódni a fejében minden, hogy muszáj volt végre megkérdeznie, mi is folyik kettejük között. Ám erre csak akkor került sor, amikor betértek a Zsebpiszok közt és az Abszol utat összekötő sikátorba, ahol egy lélek sem tartózkodott.
Hirtelen mozdulattal a nedves téglafalnak passzírozta Harryt, aki megnyikkant rémületében. Lefogta a kezét, és egészen közelről nézett rá, hogy érezte a fiú kapkodó, forró lélegzetét. Egy pillanatra majdnem elfeledkezett az eredeti tervéről, kiszáradtak az ajkai, és a másik szájára nézett, de végül sikerült visszazökkennie az előző állapotába, és nem is próbálta elrejteni a dühét a fiú elől. Harry ragyogó, bársonyos zöld szeme az első percben még értetlenül fürkészre, majd egyre jobban bezárkózott előtte. Nem próbált meg szabadulni, pedig erősebb volt Tomnál. Amikor elfordult, és visszanézett az Abszol út felé, Tom nem bírta tovább a csendet.
- Remélem, tudod, mit akarok – sziszegte dühösen, és az ujjaival még erősebben szorította Harry csuklóját. A fiú feljajdult, majd szorosan összezárta a száját, és makacsul másfelé nézett. Ez az elutasítás még tovább növelte Tom idegességét, és már zihált az indulattól. – Elég a titkolózásból, Potter! Most azonnal elmondod, mi volt ez az előbb a pálcaboltban! Tudni akarom, milyen kapcsolat van közöttünk a jövőben! Nem tarthatsz tovább bizonytalanságban, világos?
- Mondtam, hogy… - kezdte könyörgően Harry, de amikor felemelte a fejét, és a pillantása találkozott Tom tekintetével, elsápadt, és elhallgatott.
- Igen, felfogtam – vetette oda gúnyosan. – Nem akarsz változtatni a jövőn. De tudod mit? Majd megígérem neked, hogy mindent ugyanúgy fogok csinálni, és véletlenül sem engedem, hogy ne szüless meg. Így jó? Most már beszélsz? Elegem van a játékaidból! Elegem van belőle, hogy csak úgy idejössz, és összekavarsz nekem mindent!
- Nem én akartam jönni! – csattant fel Harry, és ezúttal ő is dühtől lángoló, sötétzölddé vált szemekkel meredt rá. Tomot egészen elbűvölték a haragtól szinte teljesen befeketedett íriszek, a bennük felpattanó, arany szikrák, és a belőlük áradó intenzitás. De nem engedhette meg magának, hogy elkalandozzon, ezért gyorsan elfintorodott, jelezve, hogy nem tetszik neki a reklamáció. Harry ezt látva még ingerültebben folytatta. – Nem én kértem, hogy hozz ide, és nem akartam… összekavarni neked semmit! A te hibád volt az egész, ne próbáld meg rám fogni! Én mindig mindent megtettem, hogy ne zavarjalak, sokszor napokon keresztül kussoltam, hogy tudd keresni a megoldást a helyzetemre! A te főztöd, edd is meg!
Tomot nem érintették túl jól ezek a szavak, mert tudta, hogy igazak. Tényleg ő volt a hibás mindenért, de ezt nem akarta csak így elismerni Harry előtt. Maga előtt is nehéz volt. Talán életében először elrontott valamit, és nem csak egy kicsit, hanem nagyon-nagyon. Ez egyszerre volt dühítő és kínos. Az pedig, hogy nem képes megoldani a helyzetet, még több feszültséget keltett benne.
Harry győzelmének teljes tudatában nézett rá, és rádöbbent, hogy a hosszas hallgatással máris elismerte a saját bűnösségét. Legszívesebben megfojtotta volna a fiút. A keze megszorult Harry karján, ám a következő pillanatban már el is lazultak az izmai, amikor a kölyök mélyet sóhajtott, lehunyta a szemét, és így szólt:
- Nem kizárt, hogy egyszer elmondom neked – vallotta be beletörődve. – De ne sürgess! Először szeretnék mindent megpróbálni, hogy visszajussak. Ha nem fog sikerülni… akkor úgyis mindegy lesz, akkor majd elmondom az egész történetet, rendben? De kérlek, ne zaklass addig! Legalább… a szülinapomon ne.
Az utolsó mondatot éppen csak meghallotta, de azon nyomban el is párolgott minden dühe, és csodálkozva nézett le a szomorúnak tűnő fiúra.
- Ma van a születésnapod? – kérdezte, teljesen feleslegesen, hiszen értette elsőre is, de valahogy meg akarta törni az egyre kínosabbá váló csendet. Elengedte Harryt, és egy bocsánatkérő mozdulattal megcirógatta a másik puha csuklóját a hüvelykujjával. Harry alig érzékelhetően megborzongott, de mielőtt Tomban ez mélyebb gondolatokat kelthetett volna, a fiú oldalra surrant, hogy kikerüljön a fal és őközüle, majd válaszolt.
- Hát, azt hiszem. Ha jó a naptár, amit a Foltozott Üstben láttam… Július harmincegyedikén születtem.
- Értem – mondta tétován, majd feszengve karba tette a kezét. Hirtelen kicsit fázni kezdett a sötét, szűk, hűvös utcácskában. A felhők is megsűrűsödtek felettük. – Akkor… hány éves is vagy most?
- Öhm… hát… mínusz ötvennégy? – meresztett rá nagy szemeket a fiú, majd egy csendes pillanattal később mindketten felnevettek. Tom igazán különösen érezte magát, amit nem tudott se megmagyarázni, se kielemezni ebben a helyzetben. Sürgősen oda kellett érniük Burke-höz, nehogy elkéssenek.
- Akkor a pálcát tekintsd ajándéknak – javasolta bizonytalanul, majd mikor Harry bólintott, sután hozzátette: - Izé… öhm… boldog szülinapot!
- Köszi – mosolyodott el Harry, és Tom egy kicsit megkönnyebbült, hogy a fiú nem neheztel rá, amiért olyan durván bánt vele. – Asszem, jobb lesz, ha sietünk.
Kocogva tették meg az utolsó pár métert a Zsebpiszok közben, és az útjukba kerülő alakok mind rájuk meresztették a szemüket. Tom megállította Harryt a bolt ajtaja előtt.
- Akkor megkapom a pálcámat?
Harry bólintott, és kertelés nélkül átadta a varázspálcát. Tom sóhajtott, és egy bíztató mosollyal nyitott be az üzletbe, még udvariasan előre is engedte Harryt. Ám ahogy beléptek a sötét helyiségbe, szinte azonnal megtorpantak.
Burke egy magas, elegáns varázslóval beszélgetett a pultnál. Görnyedt alakja még lejjebb hajolt az idegen előtt, és a beléptükkor elhaló hangjában jócskán lehetett érezni az alázatos behízelgést. Jöttükre mindketten feléjük fordultak. A jövevény egy fekete hajú, markáns arcú, körszakállas, sötét tekintetű férfi volt, és Tomnak ismerősnek tűntek a vonásai. Nem kellett sok, hogy rájöjjön, honnan: a Roxfortban egy évfolyammal alatta jártak az ikrek, Orion és Cygnus Black. Szakasztott másai voltak a vendégnek, feltehetőleg az apjuk, vagy más, közeli rokonuk lehetett. A varázsló előbb lekicsinylően végigmérte őt, mire önkéntelenül is büszkén kihúzta magát. Bár a ruhái viseletesek voltak, és még élénken élt benne a tudat, hogy ő maga a mugli apjára hasonlít nagyon, de tudta, hogy nincs mit szégyellnie. A származása (félig) előkelőbb volt, mint amit egy Black valaha felmutathatna, a külsejében pedig könnyedén felvehetné a versenyt bármelyik nemes aranyvérűvel.
Ám azonnal el is illant belőle a hűvös lenézés, hogy irdatlan düh lobbanjon benne: Black tekintete Harryre ugrott, a szemében perzselő, birtokló vágy tüze gyúlt, és meglehetősen éhesen tanulmányozta a fiút. Tomnak ökölbe szorult a keze, és úgy érezte, beleőrül a vágyba, hogy megsemmisítse a férfit, aki így mert ránézni Harryre. Nem lehet igaz, hogy minden nyavalyás embernek pont ő kell! Nem akarta még a gondolatát sem elviselni a konkurenciának. Rápillantott Harryre, és látta, hogy a fiú is észlelte a vizslatást, és szokás szerint zavarba jött. Helyes… tisztán érezte, hogy a másikat kellemetlenül érinti az eset, egyáltalán nem látta rajta azt a fajta tüzet, amit kettejük közt tapasztalt a csókjuk közben. Megnyugodva odalépett hozzá, és nem törődve vele, mit szól majd a két másik, megfogta a kezét. Kihívóan pillantott fel Blackre, és hálás volt Harrynek, amiért nem húzódott el. Black felvonta a szemöldökét, majd gúnyosan elvigyorodott.
- Nocsak, Carry – morogta mély, morgó hangon, és kaján tekintetet vetett a boltosra. – Nem is mondtad, hogy már az efféle ferdeségeket is támogatod. Talán meleglebujt nyitottál a hátsó udvarban?
- Ugyan, ugyan – röhögcsélt Burke, de ráncos arca elvörösödött a feltételezéstől, és ingerülten pillantott feléjük bevérzett kis szemével. – Ezek itt testvérek, Mr Black! Csak testvérek. Segítenek nekem az üzletben. Nyár végéig nálam dolgoznak majd.
- Valóban? – csillant fel Black sötét tekintete. – Ez igen örvendetes. Még fel fogom keresni, ha összeszedtem azokat a holmikat magának. Most sietnem kell, a fiaim akarnak seprűt venni maguknak. Burke… viszlát!
Black elhaladtában meglökte Tom vállát. Egy pillanat erejéig egymásra néztek, és ő látta a sötét tekintet mélyén ülő kihívást. Azonnal tudta, Black nem hitte el Burke-nek, hogy ők ketten testvérek, ezért ő meg sem próbált úgy tenni, mintha tényleg csak a fivére iránti féltésből szegte volna fel a fejét, amikor a varázsló ránézett.
Ha Harry ujjai nem rándulnak meg a kezében, sokáig meredt volna Black hűlt helye után az ajtó irányába, azonban amikor a fiú kihúzta a kezét az övéből, feleszmélt, és Burke felé fordult, aki elővánszorgott a pult mögül. Ráncos arcáról már eltűnt az alázat, és gyűlölködő fintornak adta át a helyét.
- Késtetek – dörrent rájuk az öreg, és olyan vehemensen ragadta meg Harryt, hogy a fiú felszisszent. – Ezért fizetlek titeket? Na, kotródj a pincébe, kölyök… te meg állj be a pult mögé! Meg ne lássam még egyszer, hogy nem jöttök időben!
Tom sötéten nézett Burke után, de megnyugtatta, amikor Harry, mielőtt főnökük bevonszolta volna az üzletből kivezető folyosóra, utoljára hátrapillantott, és halvány futó mosolyt villantott felé. Igen, már nem kell aggódnia. Harry biztonságban lesz. Sóhajtott, és odaállt a szokásos helyére, felvette a szokásos bájmosolyát, hátha betér egy vásárló, és a szokott módon Harryre kezdett koncentrálni – ezúttal azonban nem azon töprengett, vajon milyen titkokat rejtegethet még, hanem azon, hogy talán itt lenne az ideje tisztázni, mit is éreznek egymás iránt. Ugyanis ezentúl már szerette volna, ha tényleg joga van féltékenynek lenni, ha már ennyien érdeklődnek Harry után, és annak is örült volna, ha tudja, hogy senki másnak nincs esélye a fiú szívébe férkőzni, csak neki.
-oOTOo-
A kirakat melletti, fekete kis szekrénynek dőlve várt Harryre. Ez a nap a szokottnál is hosszabbnak tűnt, és már szívesen indult volna a szállásukra, mert még mindig fájt a térde. Dél körül ugyanis összeesett. Talán percekig is feküdhetett, mire magához tért a fájdalomból, és rendesen kapott levegőt, és nem egyszer hálát adott az égnek, amiért senki nem lépett be a boltba pont akkor. Azóta azonban folyamatosan remegett, és nem tudott tenni ellene. Remélte, ha visszaérnek a fogadóba, eszik, megfürdik, és lepihen, már jól fogja érezni magát. Egész nap össze volt szorulva a torka, és égett a gyomra az idegességtől. Úgy tűnt, minden nap egyre rosszabb az állapota.
Amikor Harry megjelent a boltban, azonnal felélénkült kicsit, és mint mindig, most is gyorsan végigmérte a másikat. Tudta, hogy Harry látja a mustrálást, de ő nem jött zavarba tőle, mert ilyenkor nem azért nézett végig rajta, hanem, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e. Azonnal tudta volna a másik mozgásából, ha Burke csinált volna valamit vele (megverte, ne adj’ isten megerőszakolta volna), de szerencsére eddig sosem látott hasonló megnyilvánulást, amitől kicsit jobban érezte magát.
- Szia – köszönt Harry megfáradt hangon, de smaragdzöld szeme élénken csillogott a kerek szemüveg mögött a félhomályban. – Jól vagy? Sápadtnak tűnsz.
- Csak… - Tom elharapta a mondatot, és inkább kinyitotta az üzlet ajtaját. Nem tudott volna hazudni Harrynek tovább, de közben meg nem is akarta elmondani az igazat. Főleg nem itt. – Menjük. Késő van.
Szótlanul ballagtak egymás mellett a sötét, hideg utcácskán, és Tom azt a váratlan kényszerét próbálta leküzdeni, hogy megfogja a másik kezét, és bevalljon neki mindent. Egyik része borzasztóan vágyott rá, hogy a fiú megvigasztalja, hogy megcáfolja a saját állapotáról kialakult félelmeit, de a másik része határozottan ellenezte, hogy ilyen mélyen kötődjön Harryhez. Újra meg újra a saját kétségeibe ütközött, és mire visszatértek a Foltozott Üstbe, már maga sem tudta, meddig fogja bírni ezt az egészet. Úgy érezte, felrobban, ha nem történik végre valami. Bármi.
Harry nem szólt hozzá, amíg megették szokásos vacsorájukat, de végig magán érezte a tekintetét, és ettől égett az arca. Csak azért sem viszonozta a pillantását, ám sejtette, hogy kipirult bőre, és reszkető ujjai elárulták. Úgy tett, mintha ezeknek semmi köze nem lenne a bámuláshoz, mintha nem vette volna észre Harryt, és kitartott emellett akkor is, amikor felértek a szobájukba.
- Ma eszembe jutott – kezdte remegő hangon, és ledobta magát a keskeny ágyukra. – Tudod, mivel árva vagyok, nekem jár tankönyvtámogatás az iskolától. Eddig teljesen elfeledkeztem erről… Szóval, arra gondoltam, hogy írok Lumpslucknak, hátha tudnak küldeni annyi aranyat, hogy neked is bevásárolhassunk belőle az Abszol úton. Akkor nem kéne többé Burke-nél dolgoznunk. Ha vázolom a helyzetet, és elmondom, hogy egyikünknek sincs segítsége, biztos tud tenni valamit. Ő a házvezetőm, nem tudom, ismered-e… elég jó a kapcsolat közöttünk, és a szívén viseli a sorsomat.
Közben elkezdett vetkőzni, és azon tanakodott, miért is érzi zavarban magát félmeztelenül, hiszen máskor is mutatkozott már felső nélkül Harry előtt (hogy a másik felbukkanásának ruhás, jobban mondva ruhátlan körülményeiről szó se essen). Egyszer sem pillantott a fiú felé.
- Ez jó ötlet – jegyezte meg Harry, és Tom hallotta, miközben a pizsamának használt, vékony ingét hajtogatta szét, hogy ő is lehuppan a matracra. – Utálom, hogy Burke minden alkalommal úgy néz rám… kiráz tőle a hideg.
- Hogy néz? – fordult hátra villámgyorsan, és a fiú arcát tanulmányozta. Félreértette volna a fiú testbeszédét, és mégis történt valami közte és Burke között, vagy egyszerűen csak az állandó vizslatására célzott? Harry elfeküdt a párnán, a feje alá rakta a kezét, és kissé álmosan tekintett felé.
- Hát… tudod… ahogy a múltkor is. Mondtad, hogy te is észrevetted. Minden nap úgy mentem le oda, hogy azt hittem, most elkap, és végem van.
- Azt nem hagytam volna annyiban – szaladt ki a száján, és a pizsamáról megfeledkezve, teljes testével Harry felé fordult, és közelebb csúszott hozzá. – Ha csak hozzád ért volna, én…
Elhallgatott, és inkább a szoba túlsó felét kezdte fürkészni, mert a smaragdszínű szemek élénk csillogásától egészen kimelegedett.
- Köszi – suttogta a csendbe Harry, és ő akaratlanul is visszanézett rá. – Hálás vagyok, hogy ennyire törődsz velem. Tudom, hogy nem érdemlem meg, mert még mindig sok mindent nem mondtam el neked. De szeretném, ha tudnád, hogy azért engem is érdekel, mi van veled. Mi történt ma? Tudom, hogy rosszul voltál, Voldemort, most is látom rajtad. Mondd el, mi a baj!
Tom Harry mellé feküdt, és sóhajtott. Ebben a pillanatban úgy érezte, képtelen tovább magában tartani. Muszáj elmondania Harrynek. Senki más nem érdemelné meg, hiszen nincsenek túl sokan, akiket igazán érdekel, hogy érzi magát, akiket meg igen, azok is csak szörnyülködnének meg ijedeznének, hogy miféle varázslatot hajtott végre. Ha belegondolt, rájött, hogy a fiú az egyetlen, akinek merheti elmondani, mi aggasztja, mert ő már eleve többet tud róla, mint bárki más, és talán ő az egyetlen, aki úgy is reagál, ahogy várja tőle.
- Amióta elvégeztem azt a varázslatot az erdőben… – kezdett bele sóhajtva, és Harry helyett az összefűzött, remegő ujjait nézte. Csodálta, hogy egyáltalán tud beszélni, annyira összeszorult a torka. – Tudnod kell, hogy… Hogy én nem akartalak ide hívni. Nekem csak volt pár kérdésem a jövőmet illetően, és elvégeztem egy varázslatot, amivel megtudhattam volna, mi vár rám, amíg el nem érem az életcélomat. Csak… lehetséges, hogy elrontottam valamit. Sőt, biztos, hogy elrontottam valamit. Ilyen még sosem fordult elő velem. Nem téged akartalak megidézni magamnak, és nagyon sajnálom, hogy miattam… biztos nem jó neked, hogy velem kell lenned, mert tudom, hogy nagyon rossz a kapcsoltunk a jövőben. Ne is próbáld tagadni! És, hát… Azóta, amióta visszajöttünk a tisztásról, én nem igazán… vagyok jól. A könyv azt írta, egy hétig nem szabad csinálnom semmit, pihennem kell, hogy a varázserőm és az egészségem megmaradjon. Az egy hét le is telt, és sokáig azt hittem, meggyógyultam, de úgy tűnik, valami mégsem jó. Sokszor vagyok fáradt, minden ok nélkül, fájnak a tagjaim, és gyakran olyan szédülés kap el, hogy… Ma… dél körül elájultam a boltban. Nem kaptam levegőt. Komolyan azt hittem, meg fogok halni. Még most is… azt hiszem. Nem tudom, mi van velem, de egyre rosszabb.
Kicsit szégyellte, hogy kihallatszott a hangjából a rettegés, de egyben meg is könnyebbült, hogy végre elmondhatta valakinek, és annak ellenére, hogy nem mert Harryre nézni, nagyon várta a válaszát.
- Szerintem ez hülyeség – szólalt meg a fiú kis idővel később, mire felkapta a fejét. Harry közben felkönyökölt, és szinte fölé hajolt, alig néhány centi távolságból nézett le rá. Smaragdszín szeme csak megértést és biztatást sugárzott. – Te nem szoktál csak úgy meghalni. Főleg nem egy ilyen apróságtól. Elárulom – még, ha ezzel rosszat is teszek –, hogy téged még az Avada Kedavra sem tud megölni. Igaz, én a helyedben már az elején se bíztam volna abban a könyvben, de biztos vagyok benne, hogy el fog múlni ez a rosszullét. Nem is csodálom, ha kimerült vagy. Egész nap robotolunk, előtte meg, igaz, hogy az árvaházban eleget pihenhettél, de aztán majdnem egész nap loholtunk, amikor az apádhoz mentünk. Én is nagyon elfáradok minden nap. Szerintem csak tovább tart a felépülés, mint amit a könyv írt. És… nem akarom, hogy úgy érezd, nem szeretek veled lenni.
Tom utálta, amiért Harry pont most vörösödött el, és akadt meg a mondanivalójában. Amit a fiú említett, abban lehetett ráció, és az is nagyon megnyugtatta, amikor hallotta, hogy a Gyilkos Átok nem végezhet vele – ez az apró információ talán arra utalt, hogy a horcrux-dolog működik –, ám most ismét feszült lett. Remélte, hogy Harry folytatja, mert ez volt a másik kérdés, amit nagyon szeretett volna tisztázni.
- Miért, szeretsz velem lenni? – kérdezte meg rekedten, amikor a másik egyre csak hallgatott. Harry sóhajtott, és a szemébe nézett.
- Igen – felelt határozottan, és ezúttal nem pirult el. – Meglepően kellemes társaság vagy. Eleinte talán csak azért maradtam veled, mert segítséget reméltem tőled, mert nem volt más, akire számíthattam volna, de most már, ha lenne is valaki, akihez mehetnék, nem tenném meg, mert jó veled. De egyébként korábban is dönthettem volna úgy, hogy felkeressem Dumbledore-t… Tudod, a mi időnkben ő volt az igazgató, és nagyon közel álltunk egymáshoz, ezért próbálkozhattam volna nála is, de… valamiért mégis veled maradtam, és nem bánom.
- Akkor sem, hogy a jövőben nem vagyunk jóban? – csodálkozott el Tom, és kellemes, bizsergető meleg áradt el benne. Amikor reggel, a főnixtoll kapcsán megkörnyékezte az érzés, hogy Dumbledore lekötelezte, most éppen ellenkező tört rá: nyert Dumbledore ellen. A fiú nem az öreget választotta, hanem őt, minden rossz dacára, amit a jövőben talán elkövet ellene.
- Akkor sem – mosolyodott el Harry. – Mondtam, jó társaság vagy. Veled biztonságban érezhetem magam, mert erős varázsló vagy, és boldoggá tesz az is, hogy tényleg érdekellek téged.
Harry elhallgatott, majd tétován felemelte a kezét, és rátette Tom meztelen mellkasára. Benne pontosan ebben a pillanatban tudatosult, hogy alsónadrágban fekszik Harry mellett, és azonnal elöntötte a forróság. Már nem is érdekelte a beszélgetés, helyette megbabonázva, és egyre hevesebben lüktető szívvel figyelte a fiút, aki az ujjaival megcirógatta őt, a keze lassan egyre lejjebb vándorolt, mígnem már a libabőrössé vált hasánál nem járt. Akkor újra a szemébe nézett, megnyalta az ajkait, és Tom tudta, hogy mi fog történni. Kicsit elé is ment a dolgoknak: amikor Harry lehajolt, ő félig felemelkedett a csókért.
Aztán a feje vissza is huppant, és hagyta, hogy Harry fölé kerekedjen. A nyakába fonta a karját, és szégyen nélkül élvezte, ahogy a fiú bebarangolja a száját a nyelvével. Ez volt az első csókjuk, aminek mindketten tudatában voltak, és amire mindketten egyformán felkészülhettek. A hosszú, félelemmel és fájdalommal teli nap után úgy érezte, ő is biztonságban lehet. Ha Harry azt mondja, nincs semmi baja, akkor hinni fog neki. Megérdemli, hogy higgyen neki. Szembesült vele, hogy a fiú mindig is megérdemelte volna. Életében először találkozott valakivel, aki őszintén nem akart neki semmi rosszat, és ez olyan mértékű megkönnyebbüléssel töltötte el, hogy el is tűnt minden ellenvetése. Már nem érdekelte, hogy mennyire lesz tőle kiszolgáltatott és gyenge, hogy talán szégyenletes ilyesmit éreznie iránta. Nem tagadhatta le többé sem a fiú előtt, sem maga előtt, hogy mit akar tőle.
Megborzongott, amikor Harry elhajolt tőle, hogy a nyakába csókoljon. Egy fülledt nyögést hallott, és hamarosan rájött, hogy ő adta ki a hangot. Nem tudta visszafogni, nem is akarta. Úgy égett mindene, ahogy még sosem, nemhogy csókolózás, de szeretkezés közben sem. El se tudta képzelni, milyen lenne, ha tovább is lépnének a csóknál, ha már ez is ilyen jó. A buja gondolatok újabb nyögéseket csaltak ki belőle, Harry nedves ajkai pedig lefelé araszoltak a bőrén. A fiú kezei lesiklottak a hátára, majd a derekára, aztán be, az alsónadrág pántja alá, megmarkolták a fenekét, és egyben félig le is tolták róla a ruhadarabot.
Tom egy gyors mozdulattal terítette maga alá Harryt. Most ő könyökölt fölé, és mielőtt a fiú megszólalhatott volna, ugyanahhoz folyamodott, amihez Harry is. Megkóstolta az enyhén verejtékes, fűszeres illatot árasztó bőrét, közben pedig lesimogatta a vállairól a vastag inget, amit a fiú korábban csak félig gombolt ki. Ő még majdnem teljesen fel volt öltözve, és Tom úgy érezte, most itt a pillanat, hogy jogosan vetkőztethesse le. Ez a tökéletes nap. A tökéletes időpont. Harrynek pont ma van a születésnapja, és végül is, ez szebb ajándék lenne számára, mint a pálca, hiszen azt korábban is tervezték már beszerezni. Ez lenne hát a legmegfelelőbb este, amikor megtörténhetne.
Csak akkor jött rá, hogy tévedett, amikor le akarta venni Harryről az alsóját. Látta, hogy a fiú akarja őt, ahogy ő is a fiút, de mielőtt teljesen meztelenre vetkőztethette volna, Harry kővé dermedt, és megfogta a csuklóit.
|