– Megdöbbentő… felfoghatatlan… Kész csoda, hogy élve megúszták…
elképesztő… Hőstettet hajtott végre, Piton.
– Köszönöm, miniszter úr.
– Merlin-díj, ezüst fokozat… Mit ezüst, arany fokozat, ha el tudom intézni!
– Hálásan köszönöm, miniszter úr.
– Csúnya sebet szerzett… Felteszem, Black műve.
– Nos, nem, miniszter úr, ezt Potter, Weasley és Granger tették velem.
– Micsoda!?
– Az első perctől fogva egyértelmű volt, hogy Black megbabonázta őket.
Viselkedésükből ítélve a konfúziós átkot alkalmazta rajtuk. A gyerekek
ugyanis azt a téveszmét hangoztatták, hogy Black esetleg ártatlan lehet. Nem
voltak beszámíthatók. Mindazonáltal a felelőtlen magánakciójuk miatt a
gazember kis híján kicsúszott a markunkból… A gyerekek nyilván azt hitték,
hogy maguk is el tudnak bánni Blackkel. Megjegyzem, az elbizakodottságuk annak köszönhető, hogy a tanév során nem egy kihágást követhettek el
büntetlenül… Potternek pedig, ugyebár, az igazgató úr kezdettől fogva
különleges státust biztosított…
– Hát igen… Tudja, hogy van ez, Piton… Valamennyien hajlunk rá, hogy
elnézőbbek legyünk, ha Harry Potterről van szó.
– Hát persze… de vajon jót tesz-e neki, ha mindig kivételezettként kezelik?
Én a magam részéről igyekszem ugyanúgy bánni vele, mint a többi
tanítványommal. Más diákot legalábbis felfüggesztenének, ha ilyen
veszélynek tenné ki a társait. Gondoljon csak bele, miniszter úr: megsértett
minden elképzelhető szabályt – azokat is, amelyeket kimondottan az ő
biztonsága érdekében vezettünk be – tiltott időben tiltott helyen tartózkodott,
ráadásul egy vérfarkas és egy elitélt gyilkos társaságában… Megjegyzem, erős
a gyanúm, hogy korábban engedély nélkül lejárt Roxmorts faluba is…
– Nehéz ügy, Piton, nehéz ügy… Sok botorságot művelt a fiú, ez
kétségtelen…
Harry csukott szemmel, mozdulatlanul fülelt. Még mindig kába volt,
Caramel és Piton szavai egyenként verekedték át magukat a dobhártyáján, s
lusta patakként csörgedeztek az agyában. Végtagjai mintha ólomból lettek
volna, de még a szemhéját se bírta felemelni… Legszívesebben ott feküdt
volna a kényelmes ágyon az idők végezetéig…
– Nem tudom mire vélni a dementorok szokatlan viselkedését… Maga meg
tudja magyarázni, hogy miért vonultak vissza, Piton?
– Nem, miniszter úr. Mikor magamhoz tértem, már elindultak a kijelölt
őrhelyük felé.
– Elképesztő. Black, Harry és a lány mégis…
– Mikor rájuk találtam, mindhárman ájultan feküdtek. Először is
megkötöztem Blacket, azután odavarázsoltam három hordágyat, és felhoztam
őket a kastélyba.
A beszélgetésben szünet állt be. Harry feje lassan tisztulni kezdett, s ezzel
egy időben mardosó érzés támadt a gyomra mélyén…
Kinyitotta a szemét.
Kissé homályosan látott – bizonyára levették a szemüvegét. Az nyilvánvaló
volt, hogy a gyengélkedőben van – a terem végében álló alak pedig
egyértelműen Madam Pomfrey volt. A javasasszony a legutolsó ágy mellett
tevékenykedett. Harry hunyorogva odasandított, s egy tűzvörös foltban
felismerte Ron haját.
Óvatosan megfordította fejét a párnán. A holdfény megvilágította a
szomszédos ágyat, amelyben Hermione feküdt. A lánynak nyitva volt a szeme,
s arca feszült figyelmet tükrözött. Mikor észrevette, hogy Harry magához tért,
gyorsan az ajkára szorította ujját, majd az ajtó felé mutatott. Az félig nyitva volt – ezért hallatszott be a folyosón álldogáló Caramel és Piton beszélgetése.
Madam Pomfrey most otthagyta Ront, és Harry ágyához sietett. A fiú
megfordult, és a javasasszonyra nézett. Madam Pomfrey falazótégla méretű
csokoládétömböt tartott a kezében.
– Látom, felébredtünk – állapította meg. Letette a csokoládét Harry
éjjeliszekrényére, és nekilátott, hogy egy kis kalapáccsal falatnyi darabokra
törje.
– Hogy van Ron? – kérdezte kórusban Harry és Hermione.
– Túléli – felelte kurtán a javasasszony. – Ami pedig titeket illet… Itt
maradtok megfigyelésre, amíg… Potter, ezt meg hogy képzeled!?
Harry felült az ágyban, orrára biggyesztette szemüvegét, és felkapta
varázspálcáját.
Beszélnem kell az igazgató úrral – jelentette ki.
– Nyugodj meg, Potter – csitította Madam Pomfrey. – Elfogták Blacket.
Biztos helyen van. A dementorok perceken belül végrehajtják rajta a csókot…
– MICSODA?
Harry kiugrott az ágyból, s Hermione követte a példáját. A kiáltás azonban
a folyosóra is kihallatszott, Cornelius Caramel és Piton besiettek a kórterembe.
– Harry, Harry, mi a baj? – rémüldözött Caramel. – Neked az ágyban a
helyed… Kaptál már csokoládét?
– Miniszter úr – hadarta Harry. – Sirius Black ártatlan! Peter Pettigrew nem
halt meg! Találkoztunk vele ma este! Nem engedheti, hogy a dementorok
bántsák Siriust, ő…
Caramel azonban csak mosolygott, és a fejét csóválta.
– Képzelődsz, Harry. Borzalmas dolgokon mentél keresztül, ki kell
pihenned magad. Feküdj le szépen, és bízd ránk a dolgot. Tudjuk, hogy mit
kell tennünk…
– NEM TUDJÁK! – kiabálta Harry. – NEM SIRIUS A BŰNÖS!
Hermione odasietett Harry mellé, és esdeklő arccal nézett Caramelre.
– Miniszter úr, kérem, hallgasson meg minket – szólt. – Én is láttam
Pettigrew-t. Ron patkánya volt, mert hogy animágus… Mármint Pettigrew…
– Látja, miniszter úr? – csóválta a fejét Piton. – Mindkettőnek téveszméi
vannak. Black alapos munkát végzett…
– NINCSENEK TÉVESZMÉINK! – tajtékzott Harry.
– Miniszter úr! Professzor! – csattant fel Madam Pomfrey. –
Nyomatékosan kérem, hogy azonnal távozzanak! Már épp eléggé felizgatták a
betegeimet!
– Csak szeretném elmondani, hogy mi történt valójában! – harsogta
dühösen Harry. – Miért nem bírnak végighallgatni!?
Madam Pomfrey villámgyors mozdulattal jókora csokoládékockát dugott Harry szájába, majd páciense döbbenetét kihasználva visszatuszkolta őt az
ágyra.
– Miniszter úr, ezek a gyerekek ápolást igényelnek. Nagyon kérem,
távozzanak…
Ekkor újra kinyílt az ajtó, és belépett rajta Dumbledore. Harry szuszogva
lenyelte a csokoládét, és újra felült az ágyban.
– Dumbledore professzor, Sirius Black…
– Ez nem lehet igaz! – sápítozott Madam Pomfrey. – Az isten szerelmére,
ez nem társalgó, hanem kórterem! Igazgató úr, ragaszkodom hozzá, hogy…
– Ne haragudjon, Poppy – vágott a szavába Dumbledore –, de beszélnem
kell Harryvel és Granger kisasszonnyal. Sirius Blacktől jövök…
– Gondolom, magának is ugyanazt a dajkamesét adta elő, amit a gyerekek
agyába ültetett – sziszegte Piton. – A patkányról meg az állítólagos Pettigrew-
ról…
– Valóban erről szól Black története – felelte higgadtan Dumbledore, és
félhold alakú szemüvegén át fürkésző pillantást vetett Pitonra.
– És az én bizonyítékaim nem számítanak? – fortyant fel Piton. – Nem
láttam Peter Pettigrew-t se a Szellemszálláson, se a parkban!
– Azért nem látta, mert nem volt magánál, tanár úr! – szólt közbe elszántan
Hermione. – És mire megérkezett, már…
– Granger kisasszony, FOGJA BE A SZÁJÁT!
– No de, Piton – méltatlankodott Caramel. – Az ifjú hölgy beteg, ne
beszéljen vele ilyen hangon…
– Szeretnék szót váltani Harryvel és Hermionéval – mondta ellentmondást
nem tűrő hangon Dumbledore. – Cornelius, Perselus, Poppy, kérem,
hagyjanak magunkra…
– Igazgató úr! – fortyant fel Madam Pomfrey. – A betegeimnek ápolásra és
nyugalomra van szükségük…
– Sajnálom, de ez nem várhat – felelte Dumbledore. – Nem vitatkozom.
Madam Pomfrey sértődötten felszegte a fejét. Elcsörtetett a kórterem túlsó
végéből nyíló szobája felé, és becsapta maga mögött az ajtót. Caramel elővette
mellénye zsebéből súlyos aranyóráját, és rápillantott.
– Ha minden igaz, a dementorok már itt vannak – szólt. – Megyek,
fogadom őket. Odafent találkozunk, Albus.
A miniszter az ajtóhoz lépett, kinyitotta, és Pitonra nézett. A bájitaltantanár
azonban nem mozdult.
– Remélem, egy szót se hisz el Black meséjéből – suttogta, és Dumbledore
arcába meredt.
– Szeretnék beszélni Harryvel és Hermionéval – ismételte az igazgató.
Piton egy lépést tett felé.– Sirius Black már tizenhat éves korában megmutatta, hogy mennyit ér
neki egy ember élete – hadarta fojtott hangon. – Talán már elfelejtette,
Dumbledore? Elfelejtette, hogy Black meg akart ölni engem?
– Mindenre pontosan emlékszem, Perselus – felelte csendesen az igazgató.
Piton sarkon fordult, és kimasírozott Caramel mellett az ajtón. Dumbledore
és a gyerekek végre magukra maradtak.
|