Az osztály libasorban bevonult a hosszúkás, fatáblákkal burkolt falú
helyiségbe. A tanári berendezését alkotó szedett-vedett székek most mind
üresen álltak – egy mély fotel kivételével, amelyben Piton professzor üldögélt.
A bájitaltantanár az érkezők felé fordult, szeme gyanúsan csillogott, s szája
körül rosszindulatú mosoly bujkált.
– Ne csukd be az ajtót, Lupin – szólt, mikor a diákok nyomában Lupin
professzor is belépett a helyiségbe. – Ezt inkább nem nézem végig.
Azzal felállt, és suhogó fekete talárjában elvonult a diákok mellett. Az
ajtóban azonban megállt, és hátrafordult.
– Talán még nem figyelmeztettek rá, de ebben az osztályban van Neville
Longbottom. A helyedben semmilyen feladatot nem bíznék rá – hacsak nincs
ott Granger kisasszony, hogy súgjon neki.
Neville megsemmisülten lehorgasztotta a fejét. Harry dühös pillantást
vetett Pitonra – szóval már az sem elég neki, hogy a saját óráján piszkálhatja
Neville-t, más tanárok előtt is le akarja járatni.
Lupin professzor felvonta a szemöldökét.
– Pedig én épp Neville-t szeretném megkérni, hogy segítsen nekem a
szemléltetésben – mondta. – Biztos vagyok benne, hogy nagyon ügyes lesz.
Neville arca rózsaszínből lángvörösre váltott. Piton elhúzta a száját, majd
válasz helyett sarkon fordult, és becsapta maga mögött az ajtót.
– Akkor hát lássuk – szólt Lupin, s egy intéssel a helyiség túlsó vége felé
invitálta a diákokat. Ott nem volt más, csak egy régi szekrény, amiben a
tanárok a váltás talárjukat tartották. Mikor Lupin professzor odaállt mellé, a
szekrény hirtelen rázkódni kezdett.
– Aggodalomra semmi ok – szólt higgadtan Lupin, látva, hogy néhány diák
félősen hátrálni kezd – csak egy mumus van benne.
Az osztály nagy része azon a véleményen volt, hogy ez igenis ok az
aggodalomra. Neville holtra váltan pislogott a professzorra, Seamus Finnigan pedig a szekrényajtó zörgő gombjára meredt.
– A mumusok a sötét, zárt helyeket kedvelik – magyarázta Lupin. –
Előszeretettel rejtőznek el szekrényekben és ágyak alatt, de olyannal is
találkoztam már, amelyik egy állóórába vette be magát. A mi példányunk
tegnap költözött be ide. A tanárkollégák kérésemre megkímélték, így most
gyakorolhatunk rajta.
– Az első kérdés, amire választ keresünk: mi is a mumus valójában?
Hermione azonnal jelentkezett.
– Alakváltó lidérc – hadarta. – Ha találkozik valakivel, azt a külsőt veszi
fel, amivel a legjobban rá tud ijeszteni.
– Magam sem foglalhattam volna össze jobban – dicsérte meg Lupin, mire
Hermione büszkén kihúzta magát. – A szekrény mélyén lapuló mumus tehát
még nem öltött alakot. Előbb ki kell találnia, mivel rémiszthet meg minket.
Senki nem tudja, hogyan fest egy mumus, amikor egyedül van – de ha
kiengedem, nyomban azzá válik majd, amitől vagy akitől a legjobban
rettegünk.
Neville nyöszörögni kezdett a félelemtől, de Lupin nem törődött vele.
– Ez viszont az jelenti – folytatta –, hogy van egy nagy előnyünk a
mumussal szemben. Sejted, hogy mi az, Harry?
Harry kimondottan zavarónak találta, hogy Hermione égnek emelt karral
nyújtózkodik mellette, de azért megpróbálkozott a válasszal.
– Öh… talán az, hogy sokan vagyunk, és a mumus nem tudja majd, milyen
alakot öltsön?
– Pontosan – bólintott Lupin, mire Hermione csalódottan leeresztette a
kezét. – Ha mumussal van dolgunk, jobban tesszük, ha többedmagunkkal
szállunk szembe vele. Akkor ugyanis megzavarodik. Mivé váljon? Lefejezett
holttestté vagy húsevő csigává? Egyszer tanúja voltam egy esetnek, mikor a
mumus elkövette azt a hibát, hogy egyszerre két embert akart megrémiszteni.
A végén fejetlen csigává változott. Mondanom se kell, hogy minden volt, csak
félelmetes nem.
– Az alkalmazandó bűbáj egyszerű, de elvégzése komoly összpontosítást
igényel. Tudnivaló, hogy a mumust egyvalamivel lehet elpusztítani, és az a
nevetés. Rá kell vennünk tehát, hogy olyan alakot öltsön, amit nevetségesnek
találunk.
– Először pálca nélkül gyakoroljuk a varázsigét. Kérem, mondjátok
utánam: Comikulissimus!
– Comikulissimus! – ismételték a diákok.
– Helyes – bólintott Lupin. – Kitűnő. De most jön csak a neheze. A
varázsszó ugyanis önmagában nem elég. És itt lépsz be te a képbe, Neville.
A szekrény újra megremegett, bár közel sem olyan hevesen, mint Neville. Szegény fiú úgy indult el a professzor felé, mintha a vesztőhelyre menne.
– Először is – fordult hozzá Lupin –, mi az a dolog, amitől a legjobban
félsz a világon?
Neville-nek mozgott a szája, de nem jött ki hang a torkán.
– Ne haragudj, de ezt nem értettem – mosolygott Lupin. Neville
kétségbeesetten körülnézett, mintha segítségért könyörögne, azután alig
hallhatóan ezt suttogta: – Piton professzor.
Szinte mindenki kuncogni kezdett. Még Neville is megeresztett egy
szégyellős vigyort. Lupin azonban elgondolkodva ráncolta a homlokát.
– Piton professzor… hmmm… Neville, ha jól tudom, te a nagymamádnál
laksz.
– Öh… igen – felelte feszengve Neville. – De… azt se szeretném, ha a
mumus úgy nézne ki, mint ő.
– Nem, nem, félreértettél. – Most már Lupin is mosolygott. – Meg tudnád
mondani nekünk, milyen ruhát szokott hordani a nagymamád?
Neville meglepődött a kérdésen, de engedelmesen felelt rá:
– Hát… mindig ugyanazt a süveget hordja. Elég magas, és egy kitömött
keselyű van a tetején. Hosszú ruhát szokott viselni… általában zöldet. És néha
egy rókaprémet a nyakában.
– Táskája nincs? – kérdezte Lupin.
– De, egy nagy piros – felelte Neville.
– Helyes – bólintott Lupin. – Most pedig képzeld magad elé a nagymamád
öltözékét… Sikerült?
– Igen – felelte Neville. Kíváncsisága lassan felülkerekedett félelmén.
– A mumus, mikor kijön a szekrényből és meglát téged, Piton professzor
alakját fogja ölteni – magyarázta Lupin. – Akkor te emeld fel a pálcádat – így
–, mondd ki a varázsigét, s azután koncentrálj erősen a nagymamád ruháira.
Ha minden jól megy, Mumus-Piton professzor kénytelen lesz keselyűvel
díszített süveget és zöld ruhát ölteni, piros táskával kiegészítve.
Az osztály harsogó nevetéssel jutalmazta az abszurd képzetet. A szekrény
vészesen rázkódott.
– Ha Neville-nek sikerül a varázslat, a mumus sorban megpróbálkozik
valamennyiünkkel – folytatta Lupin. – Arra kérlek benneteket,
gondolkozzatok el, hogy mi az, amitől a legjobban féltek, s hogy mivel
lehetne azt nevetségessé tenni…
A teremben csend lett. Harry összeráncolta a homlokát… Vajon ő mitől
retteg legjobban a világon?
Az első gondolata Voldemort volt – az ereje teljében levő Voldemort.
Mielőtt azonban elkezdhette volna tervezgetni a Mumus-Voldemort eltorzítását, egy iszonyú kép tolakodott be az agyába…
Egy oszlásnak indult, zöldesen csillogó kéz és egy fekete köpeny… egy
láthatatlan szájból feltörő elnyújtott, hörgő hang… s aztán a torokszorító,
szívbe markoló hideg…
Harry megborzongott, azután lopva körülnézett, hogy észrevette-e valaki.
A legtöbb társa behunyta a szemét. Ron valamiféle lábakról motyogott, amiket
le kell vágni. Harry sejtette, hogy mire gondol – Ron rettegett a pókoktól.
– Mindenki felkészült? – kérdezte Lupin.
Harry összerezzent ijedtében. Nem, ő egyáltalán nem készült fel. Hogy
lehetne egy dementort nevetségessé tenni? Nem akart azonban több időt kérni,
mert a többiek mind bólogattak, és elkezdték feltűrni talárjuk ujját.
– Mi most távolabb húzódunk, Neville – szólt Lupin. – Átadjuk neked a
terepet. Ha végeztél, én majd szólítom a következőt… Gyertek, húzódjunk
hátrébb, hogy ne zavarjuk Neville-t…
A diákok a falhoz hátráltak, s Neville egyedül maradt a szekrény előtt.
Sápadt volt, és egy kiesit remegett a kezében a pálca, de nem futamodott meg.
– Háromig számolok, Neville – mondta Lupin, és pálcájával megcélozta a
szekrényajtó zárját. – Egy… kettő… három, most!
A varázspálca hegyéből sistergő szikracsomó röppent a zár felé. A
szekrény feltárult, és kilépett belőle Piton professzor a maga kampós orrú,
fenyegető valójában.
Neville felemelt pálcával, némán hápogva hátrálni kezdett. Piton villogó
szemmel meredt rá, és lassan elindult felé.
– C-c-comikulissimus! – visította Neville.
Ostorcsattanás-szerű hang hallatszott, és a következő pillanatban Piton ott
állt hosszú, csipkeszegélyes ruhában, kezében egy cseresznyepiros női
táskával. A fején díszelgő csúcsos süveg tetején molyrágta keselyű trónolt.
A terem visszhangzott a nevetéstől, a mumus tanácstalanul megállt, s
Lupin professzor elkiáltotta magát:
– Parvati! Te jössz!
Parvati eltökélt arccal előrelépett, magára vonva Piton figyelmét. Újabb
csattanás hallatszott, s a professzor helyén egy vérfoltos, bepólyált múmia tűnt
fel. Nehézkes, merev léptekkel elindult Parvati felé, két karja lassan
felemelkedett…
– Comikulissimus! – kiáltotta Parvati.
A múmia lábáról letekeredett a pólya, a szörnyalak megbotlott benne, hasra
esett, és elgurult a feje.
– Seamus! – harsogta Lupin.
A fiú egy ugrással Parvati előtt termett. Csatt! A múmia eltűnt, s helyette
beesett, zöldes arcú, földig érő, fekete hajú nőalak jelent meg – egy sikítószellem. Hatalmasra tátotta a száját, s a termet földöntúli hang töltötte be
– hosszú, panaszos sikoly, amitől a jelenlévők összes haja az égnek állt…
– Comikulissimus! – ordította Seamus.
A sikítószellem rekedten felnyögött, és a torkához kapta a kezét – elment a
hangja.
Csatt! A kísértet farkát kergető patkánnyá változott, abból – esett! –
tekergő-vonagló csörgőkígyó lett, abból pedig – csatt! – egy csupasz, véres
szemgolyó.
– Megzavarodott! – kiáltotta Lupin. – Ez jó jel! Dean!
Dean előresietett.
Csatt! A szemgolyó helyét egy levágott kéz vette át, ami nyomban a
tenyerére fordult, és rák módjára mászni kezdett.
– Comikulissimus! – rikkantotta Dean. A kéz belenyúlt egy egérfogóba. –
Kitűnő! Te jössz, Ron! Ron elindult a kéz felé. Csatt!
Többen felsikoltottak. Két méter magas, szőrös óriáspók közeledett Ron
felé, csáprágóját fenyegetően csattogtatva. Harry egy pillanatig azt hitte, hogy
Ront megbénította a félelem. Azután…
– Comikulissimus! – bődült fel Ron, s a póknak azon nyomban eltűnt az
összes lába. Már csak gurulni tudott, Lavender Brown sikoltva ugrott félre az
útjából, s a csonka szörnyeteg végül Harry lába előtt kötött ki. Harry felemelte
a pálcáját…
– Itt vagyok! – kiáltotta hittelen Lupin professzor, és előresietett.
Csatt!
A lábait vesztett pók köddé vált. Egy másodpercig úgy tűnt, mintha a
mumus felszívódott volna, azután egy sápadt fényű, lebegő gömb jelent meg
Lupin előtt a levegőben. A professzor hanyagul felemelte a pálcáját, és
kimondta a varázsszót.
– Comikulissimus!
Csatt!
– Gyerünk, Neville, végezz vele! – rendelkezett Lupin, miután a mumus
csótány képében a padlóra pottyant. Csatt! Piton visszatért, de Neville most
már nem ijedt meg tőle.
– Comikulissimus! – kiáltotta, s amint Piton felöltötte a nagymamajelmezt,
nagyot kacagott. A mumus abban a szempillantásban felrobbant, ezer apró
füstgolyóvá vált, és szertefoszlott.
Az osztály lelkes tapsban tört ki.
|