2. fejezet - Bizonytalan bizalom

Harry hirtelen ült fel az ágyon. Valószínűleg valami rosszat álmodhatott, Voldemort közreműködésével, legalábbis a sebhelye ritmikus pulzálásából ítélve valami ilyesmi történhetett. Körbenézett a hálóteremben, de senki nem volt már ágyban rajta kívül, a nap éles sugarakban tört utat magának az ablakokon át.
- Elaludtam – morogta kelletlenül. Azon meg se lepődött, hogy Ron nem ébresztette fel – nyilván még mindig vérig volt sértve az előző esti, nonverbálisan rászórt sóbálvány-átok miatt. Pedig tényleg nem szándékosan csinálta, egyszer csak megtörtént. A tudatalattija pontosan tudta, hogy barátja jelenlétében semmi jó véget nem érhetett volna a kis Denemmel folytatott beszélgetés, így hát önkéntelenül megoldotta a problémát. És persze Ron nem az a fajta megbocsájtó típus...
Az viszont már érdekesebb téma volt, hogy a többiek miért nem szóltak neki, hogy vonszolja ki magát a paplan alól. Lehet, hogy már megint magára haragította valamivel a társait? Majd utánajár a reggelinél.

A klubhelyiségben szintén a kongó üresség fogadta, aztán rájött, hogy mégsincs egyedül. A fekete hajfürtök alól az ében tekintet ismét megperzselte.
- Jó reggelt - nyögte fáradtan és megpróbálta minél észrevehetetlenebb módon lüktető homlokára szorítani a kezét.
- Jó napot, inkább – csóválta meg a fejét a fiú. Ez a mozdulat annyira emlékeztette Harryt a későbbi önmagára, hogy automatikusan hátrált egy lépést.
- Hol vannak a többiek?
- Órán. Jobban vagy már, vagy még számíthatok egy újabb rohamra?
- Milyen roham?
Tom hitetlenkedve sóhajtott fel és óvatosan maga mellé fektette az ezidáig tanulmányozott, ősrégi kötetet.
- Reggel a „csatlósaid”, élükön azzal a sárvé...
Harry szúrós tekintetéből ítélve jobbnak látta módosítani mondandóját.
- … prefektuslánnyal meg egy másik vörössel fél órán keresztül próbáltak felverni. Ne mondd már, hogy nem emlékszel!
- Ez valahogy kimaradt.
- Kinyitottad a szemed, motyogtál valami „voldemortról” meg hogy „hagyjanak békén”, aztán visszaaludtál. Csak fél füllel hallottam, de azt mondták, már máskor is előfordult és hagyni kell, mert ez szerintük nagyon hasznos lehet.
Harry szemi elkerekedtek a döbbenettől.
- Mondtak még valamit?
- Nem tudom, nem avattak be. De mi az a voldemort?
Beugratós kérdés. Na most, Denemet ismerve a fiú vagy végig hazudott és ki akarta deríteni a jövőjét, vagy tényleg sejtelme sem volt még az egészről, ő pedig mehet a Szent Mungóba, ha kezdi elveszíteni az emlékezetét. A reggel történtekből semmi sem rémlett fel előtte.
- Az... semmi. Nem tudom, csak rosszat álmodhattam.
- Persze, én meg higgyem is el, mi? - vonta fel a fiú fél szemöldökét. - Álmodni csak ismert dolgokról lehet.
- Higgy, amit akarsz. Mennyi az idő?
- Mindjárt dél. Harry?
- Hm? - különös érzés volt a keresztnevét átlagos kiejtésben hallani ellensége szájából.
- Hányadika van?
- Asszem december tizenhat. Vagy nem is... tizenhét.
- Melyik év?
- 1997.
Most a gyereken volt a sor, hogy kétségbe essen.
- A fenébe! Az pontosan... hatvan év. Napra pontosan!
- Dumbledore-ral igyekszünk megoldani ezt. Csak még arra sem jöttünk rá, hogy hogy kerültél ide.
- Egy hetvenéves öregember lehetek már, még ha élek is – csüggedt el Tom.
- Hidd el, abszolút kicsattansz az energiától.
Denem hirtelen felkapta a fejét, Harry pedig gondolatban fejbe kólintotta magát egy gurkóval. Hogy lehet ennyire felelőtlen? Elszólta magát, de rendesen! Ezt már nem tudja kimagyarázni.
- Ismersz? - nézett rá a fiú csillogó szemekkel. Ebben a pillanatban talán bármire képes lett volna a legapróbb információért is.
- Nem igazán... - füllentett Harry, bár ez részben igaz is volt. Voldemortot senki nem ismerte eléggé.
- Azt nem tudod, hogy mi lehetett belőlem?
A kérdés enyhén sokkolta az idősebb griffendélest.
- Mindig is SVK-tanár akartam lenni – folytatta a gyerek szemrebbenés nélkül -, de látom, nem sikerült. Lehet, hogy mégis én lettem a mágiaügyi miniszter?
Ebben a pillanatban, a jelenlegi hataloméhes tekintetével akár be is sétálhatott volna egy halálfaló-gyűlésre, gondolta Harry.
- El kell, hogy keserítselek – válaszolt Tomnak. - Nekem most mennem kell, talán még beérek egy-két órára.
- Te jó Merlin, az utolsó nap van! Én a helyedben inkább elkísérném magamat Dumbledore-hoz, akkor legalább lenne mentségem a távollétemre.
- Te honnan szedsz ilyen kifejezéseket? És egyáltalán, azt hiszed, bárki is bevenné, hogy egész nap az igazgatónál ültem, veled? Meg persze Dumbledore sem igazolná!
- Milyen kishitű... A vak is látja, hogy te vagy az öreg kis kedvence, egy szavadba kerülne az egész.
- Még ha így lenne sem élhetnék vissza a helyzettel!
- Griffendélesek.
- Mardekárosok!
- Épp' ezen akarok változtatni.
Szorosan Harry nyomában lépett ki ő is a lépcsőházba.
- … és ezért arra gondoltam, hogy rábeszélem Dumbledore-t, hogy rakjon át a Griffendélbe. Először a Hollóhátra gondoltam, mivel a hugrabugosoknak borsó van az agyuk helyén és a hollóhátasok meg legalább okosak, de aztán eszembe jutott, hogy a Griffendél valamiért mégiscsak jobb lenne, mert itt legalább két nap után már el is felejtkeznek az emberről, és békén hagynak. És egyedül a griffendélesek olyan hanyagok, hogy széthagyják mindenfelé a könyveiket, és ez nekem nagyon jó, mert hát...
- Most tényleg, Tom. Jól vagy? Eddig szavad se lehetett hallani, most meg le sem lehet lőni.
- És az miért baj?
- Nem baj, csak azt hittem, nem szeretsz beszélni.
- Inkább csak nem tudok kivel. Ez lényeges különbség! Te vagy az első, aki hajlandó hozzám szólni. Az izomagyú haverjaidon kívül persze, akik halálra idegesítenek.
- Nem kéne így beszélned róluk. Eszedbe se jutott, hogy csak barátkozni akarnak veled?
- Velem senki nem akar barátkozni. Régen azt mondta egy fiú az árvaházban, mert tudod ott nőttem fel, hogy engem csak utálni lehet. Szerinte nem vagyok normális. Valamilyen szinten igaza is volt, persze ezt már soha nem fogja hallani tőlem.
Harrynek hirtelen rossz érzése támadt.
- Mi történt vele?
Denem arcát halvány pír borította el.
- Leesett a szikláról. Ba... leset volt.
- Mi?!
- Nem tudom! Ő és egy másik fiú, Steve Paul kivittek egy szakadékhoz és meg akartak verni. Aztán volt egy robbanás és a sziklafal leomlott alattuk! Csodálatos volt.
- Hogy mondhatsz ilyet? Ez borzalmas!
- Önvédelem volt – vont vállat a fiú. - Magamtól nem tudnék megölni senkit, de ha bántanak, az más. A varázslat megvéd.
- Még hogy senkit! - kelt ki magából Harry, de aztán gyorsan észhez tért. - Miért mondtad el ezt nekem?
- Fogalmam sincs. Valahogy... jó érzés volt megszabadulni tőle. Más nem értené meg.
- És miből gondolod, hogy én igen?
Tom most először szembefordult vele és ténylegesen a szemébe nézett. Az ónix és smaragd összekapcsolódott egy őszinte pillanatra, s önkéntelenül elárulták a válaszokat. A titkot, amelyet eddig egyiken sem tudtak: ők ketten összetartoztak. A lelkük, a sorsuk, a vágyaik. Minden közös volt bennük: csak egy egyszerű, boldog életet akartak, amelyben senki nem háborgathatja őket. És amelyben érnek is valamit, nem csak egy előre elrendelt sors bábjátékai.
- Érzem, hogy így van, Harry – mosolygott a kisfiú.
- Mármint mi?
- Tudod, én sok rossz dolgot csináltam már, de erről senkinek nem beszéltem. Most meg itt vagy te! Alig két napja ismerlek és máris szinte mindent tudsz rólam.
Közel sem annyit, amennyi elég lenne – gondolta a fiú, de csak annyit válaszolt:
- Siessünk.


Amikor elérték a kőszörnyet, Harry gondolkodás nélkül kimondta a jelszót.
- Tökös derelye.
A lépcső őre félreugrott az útjukból, ők pedig elindultak felfelé a kacskaringós feljárón.
Az igazgatói szoba ajtaja szélesre tárva csalogatta őket a belépésre.
- Gyertek csak beljebb! - szólt egy barátságos hang bentről.
Dumbledore épp valami zöld cukorkaféleséggel próbálta megetetni hűséges főnixét, az azonban semminemű hajlandóságot nem mutatott a dolog iránt.
- Áh, Harry, Tom! Már épp küldeni készültem értetek McGalagony professzort. Üljetek csak le, van egy-két megbeszélnivalónk, ha jól gondolom.
- Szeretnék órákra járni – tért a lényegre Tom rögtön, mielőtt még az „Öreg” más irányba terelhetné a társalgást.
- Számítottam erre – bólintott az igazgató. - És ha jól sejtem, nem a korábbi házadban szándékozol folytatni tanulmányaidat.
Harryben felmerült a gyanú, hogy a varázsló többet tud, mint amennyit feléjük mutat, de ez így is volt rendjén. Ha már Dumbledore sem tudna mindent, akkor tényleg közeledne a világ vége. Ami már így is egyre előrébb araszolt, amióta tudat alatt egy oldalra sorolta magát Denemmel.
- Griffendéles szeretnék lenni. Ők annyira kedvesek és aranyosak. Azt hiszem, mindig is oda kellett volna kerülnöm.
Nem gondolhatja komolyan, húzta el a száját Harry. Ezt a szöveget még ő sem venné be, nemhogy Dumbledore!
- Rendben van – bólintott egy csalafinta mosoly kíséretében az ősz férfi. - De van egy feltételem! Mindenben szót kell fogadnod Harrynek.
- Mi?! - kiáltott fel a két fiú egyszerre.
- Jól hallottátok. Ezt az egyetlen kikötést kell betartanod, Tom és ha gondolod, még a délután megkaphatod az új órarended. Habár csupán a szünidő után használhatod, de ha nagyon szeretnéd, még ma délután-
- Igen, nagyon!



Tommal madarat lehetett volna fogatni, persze csak átvitt értelemben.
- Csak hogy tudd, eszem ágában sincs teljesíteni a hülye parancsaidat. Úgyis csak kihasználnád a helyzeted, úgyhogy ne is várd, hogy a kutyád legyek!
- Eszembe se jutna – horkant fel Harry. - Mindenesetre: első szabály. Senkit nem átkozhatsz meg.
- Marha okos vagy, Harry, de tényleg! Szerinted hány átkot tudok végrehajtani másodikos létemre?!
- Téged ismerve többet, mint kellene.
- Persze és te mindent tudsz rólam. Még soha nem átkoztam meg senkit... szándékosan.
- Jó, akkor mostantól sehogy sem fogsz, különben mehetsz vissza a toronyba.
- Te ezt élvezed, ugye? - nézett rá szkeptikusan a gyerek.
- Hát, azt hiszem, igen. Pedig általában én vagyok a „Jó Fiú”.
Tom felnevetett és oldalba bökte.
- Szerintem rossznak jobb lennél.
- Gondolod? - vigyorgott Harry mindentudóan.
A magas, festettüveg-ablakon át káprázatos képet nyújtottak a sűrűn szálldogáló hópelyhek.
- Kimegyünk? - kérdezte Denem és vágyakozó pillantással a főbejárat irányába nézett.
- Második szabály: nem megyünk ki a kastélyból, ha én nem akarom.
- Zsarnok.
- Aki mondja.

A folyosó másik vége felől Hermione és Ron közeledtek feléjük.
- Harmadik szabály – súgta Harry a gyereknek. - Ne légy mogorva a barátaimmal. Hidd el, nagyon jól kijöhetnél velük.
- Feltéve, ha békén hagynak.

- Harry? - pislogott kérdőn Hermione a két fiúra. - Jól vagy?
- Aha. Tommal Dumbledore-nál voltunk.
- Tommal?! - krákogott Ron.
- Holnaptól ő is griffendéles lesz.
- Ühm, ez csodás – mosolygott barátnőjük erőltetett örömmel.
Az ifjú Weasley még motyogott valami „Jah, az” -t.
- Ron, beszélhetnénk? - kérdezte Harry szemrehányóan a másik fiút.
- Én elkísérem... Tomot? - ajánlotta fel megilletődve Hermione. - Már éhes lehetsz, reggel sem jöttél le enni velünk!
A lány gyengéden a gyerek vállára tette a kezét, aki megborzongott az érzéstől.
- Tényleg ennék valamit – válaszolt egyszerűen és elindult a nagyterem felé. - És akkor is ki fogok menni hókígyót gyúrni!
- Merlinre, ez egy kicsit sem változott! - fortyant fel Ron.
- Ahogy te sem, Ronald!
Hermione dühösen elbaktatott Denem után, magukra hagyva két barátját.

- Figyelj, nekem sincs semmi kedvem a kis Voldemortot pesztrálni, de hidd el, ez egy nagyszerű lehetőség!
- Mire?
- Hogy jobban kiismerjük az ellenséget.
- De Harry, tiszta hülye vagy! Valld csak be, máris kezded „megszeretni”.
Úgy ejtett ki minden szót, mintha mélyen undorodna tőlük.
- Ugyan, Ron, ezt nem gondolhatod komolyan! Hogy szerethetnék meg egy aljas gyilkost, aki miatt meghalt az egész családom?
- Nem tudom, de mostanában olyan furcsán viselkedsz. Hanyagolsz minket, inkább egész délután Dumbledore-nál vagy!
- Nagyon jól tudod, hogy nem szórakozni járok fel hozzá!
- Honnan tudhatnám?!
Harry magában elismerte, hogy kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy még Ronnal is összevesszen. Így hát csak ennyit mondott:
- Van egy tervünk és szeretném, ha segítenél.
- Hogy tudnék én... - Ron szeme felcsillant. - Valami hősies feladat?
- Olyasmi. El kell hitetnünk Denemmel, hogy megbízhat bennünk és nem tudhatja meg, hogy ki lesz ő valójában.
- Ez tetszik! - vigyorgott a vörös hajú fiú és máris gonoszabbnál-gonoszabb ötletek keringtek a fejében a bosszúhoz. - Leigázzuk Tudodkit...
- Azért nem kell eltúlozni. Ő még nem annyira gonosz, szóval-
- Harry! Az eszedbe sem jutott, hogy ha történne vele egy kis „baleset”, akkor a szüleid élhetnének?
- Ron, még egyszer mondom: meg ne próbáld! Egyelőre csak ne gúnyolódj vele, ez minden.
- De már most olyan idegesítő!
- Tudom. De muszáj kiderítenünk a titkait, úgyhogy szedd össze magad és menjünk ebédelni.
- Én már ettem – morgott barátja, de azért duzzogva követte.
Harry pedig elhatározta, hogy nem fog beleavatkozni. Ron nagyfiú már, bízott benne, hogy felfogja a tervüket és nem tesz keresztbe neki és Dumbledore-nak.


A nagyteremben már csak egy-két diák kószált, mivel péntek délután, az utolsó Roxfortban töltött napon a karácsonyi szünet előtt mindenki inkább a hálókörletébe ment csomagolni.
- Hol lehet Hermione? - hümmögött Ron, amikor tíz perc keresgélés után sem találták meg barátnőjüket. - Harry, ha Tudodki csinált Vele valamit, én esküszöm megölöm!
A következő pillanatban azonban felbukkant a mosolygó lány, ölében egy nagy tálca süteménnyel, mellette pedig Tom dühös tekintettel baktatott Harryék felé.
- Nem, nem lépek be semmiféle majomba! - morgott a gyerek, de azért közben a szájába tömött egy nagy adag szedres pitét Hermione készletéből.
- Képzeljétek! - Újságolta kicsattanó boldogsággal a boszorkány. - Tommy is nagy házimanó-rajongó! Most jövünk a konyháról.
- Attól, hogy nem rúgok beléjük, mint mások, még nem vagyok rajongó – jelentette ki durcásan. - Egyébként sem társulnék egy magadfajta...
Harry szigorú pillantást vetett rá, Ő pedig a kényelmes kis griffendéles fotelját féltve inkább módosította szavait.
- … lánnyal. Ja, és nem vagyok Tommy!
- Ne haragudj, de ez egy aranyos név és nagyon illik rád.
- De haragszom! Nem igaz, hogy engem nem hívhatnak mondjuk... Erazmusnak, vagy Narcissusnak! Nekem csak unalmas kis átlag Tom Denemnek kell lennem, ráadásul még kívülről sem vagyok nagy szám.
- Miket beszélsz – csóválta a fejét a lány. - Még az ötödikesek is elájultak tőled, amikor megláttak.
- Csak mert én voltam a nap fénypontja.
- Mit szólnátok, ha kimennénk hógolyózni? – vetette fel Ron és féltékeny pillantásokat lövellt a Hermione-Tom páros felé.
Denem csak vágyakozva Harryre pillantott, majd Hermionéra.
- Rendben, menjünk – adta meg magát a Kis Túlélő.


Dumbledore irodája ablakából tekintett le a Roxfort fehér hópaplanba burkolt udvarára. Diákok özönlöttek a szabadba, hogy kedvükre tombolhassanak az utolsó napon, a szállingózó hópihékben.
Négy diák mégis kitűnt a többi közül. Ők nem nevettek artikulátlan hangon, nem is tomboltak, örömüket lelték a közösen megformált hóemberben, amely egy hókígyót viselt a nyakában.
Az igazgató elmosolyodott, megfeketedett kézfejét az ablakpárkányra ejtette.
Perselus, jöjjön ide – szólt a fekete ruhás professzornak, aki eddig értetlenül állt az asztala mellett. - El tudna menni Voldemorthoz? Kíváncsi lennék, hogy érzi magát mostanában – kuncogott. Piton tudta, hogy nagyon jó oka van Dumbledore-nak, hogy ilyesmit kérjen tőle és nem a Sötét Nagyúr kedélyállapota miatt küldené a halál torkába.
- Amikor csak kívánja – bólintott és lehajtotta a fejét. Az ősz mágus teljesen magába fordult, Ő akár el is mehetne.
Az egyre csak mosolygott, miközben a három hatodéves griffendéles mozzanatait tanulmányozta. Pedig semmi különöset nem csináltak: mindössze egy kisfiút tanítottak a hóban hóangyalkát készíteni.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés