A keze lágyan a hasamra siklik, és elkezd simogatni. Úgy ugrok meg, mintha mellbe talált volna egy átok.
 

- Ne merj hozzám érni! – üvöltök fel és eltaszítom magamtól.
 

- Akkor érints meg te – néz rám kéjesen. – Add a kezed!
 

A karom akaratomon kívül emelkedik meg, és csúszik a markába. Megfogadtam, hogy nem nézek többé a szemébe, de hiába. A hangja is épp elég, hogy ne emlékezzek még a nevemre sem. Óvatosan rákulcsolja az ujjaimat merev péniszére, és a kezeinket együtt kezdi el mozgatni rajta. A szemében ezernyi csillag ragyog, már semmi mást nem látok, csak a kis zöld köröket a pupillái körül.
 

Le sem kell néznem, érzem a tenyeremben, milyen tökéletes a férfiassága. Hatalmas, lüktető és forró. A karjával elengedi a kezem, mégsem tudom abbahagyni a simogatását. Teljesen a bűvkörébe kerültem. Egyre sűrűbben húzza be a hasát, vagy löki előre magát a markomba. Még soha nem láttam ilyen kívánatos embert. Látni akarom, ahogy elélvez!
 

Édesen nyöszörög, miközben folyamatos összerándulásokkal beteríti a kezem izgalmának gyümölcsével. Még mindig engem néz, le sem veszi rólam a szemét. Nem tudom megállni, hogy ne nyaljak végig az ujjaimon. Harry íze egyszerre sós, keserű, és édes. Olyan számomra, mint a mennyei nektár. Többet akarok.
 

Bárcsak más lenne, és nem az, aki: a legnagyobb ellenfelem, A Fiú, Akit Minden Áron El Kell Pusztítanom. Legszívesebben hanyatt dőlnék, és elmerülnék az önsajnálatban, de amint megérzem gyengéd érintését a hátamon, önkéntelenül megugrok.
 

- Miért akarsz megölni? – kérdi kíváncsian.
 

- Mintha nem tudnád…!
 

Mi a fene? Olvas a gondolataimban?
 

- Csak szeretném megérteni. Hatalmas vagy, senki nem állhatna az utadba.
 

Bosszantóan igaza van. Ha annak idején tovább folytattam volna a céljaim megvalósítását, ahelyett, hogy egy kölyköt hajkurászok, most teljesen más lenne a helyzet. Talán minden másként alakult volna, most sokkal erősebb lennék, talán már Dumbledore-t is legyőztem volna.
 

- Hagyd ezt abba, pláne, ha tényleg gyereket vársz…
 

A vérnyomásom a fülemben lüktet. Most tényleg bármit megadnék, hogy kibelezhessem!
 

- Fogd be, Potter! – ordítok rá. – Én nem várok… semmit, és nem is fogok! Férfi vagyok, az ég verjen meg, ráadásul a leghatalmasabb varázsló!
 

- A könyv szerint ezek nem zárják ki egymást. Nem kellene háborúznunk. Hívd vissza az embereidet, és én a tiéd leszek.
 

A Nagy Hős most komolyan felajánlotta magát nekem, csak hogy megóvja a társait?

- Amikor felkel a nap, védtelen leszel. Könnyűszerrel megölhetlek.
 

- A pálcám még megvan – nevet rám. Csodálatos az arca, amikor felfelé görbül a szája széle…
 

- Balszerencsédre az enyém is… valahol itt van.
 

Elárasztja a fejem a kacagásának hangja. Mi történik velem? Úgy nézek rá, mint a vén bolond a cukorkagyárra!
 

- Gyere, aludjunk egyet – húz magához, és lemondóan veszem tudomásul, hogy nincs erőm tiltakozni. Küld felém egy enyhébb rezgést, aminek hatására azonnal a vállára hanyatlik a fejem. Próbálok észnél maradni… de nem sikerül. Még soha nem aludtam olyan nyugodtan, mint az ő karjában.

~ A§á§o ~

Harry reggel a földön ébredt. Álmosan pislogott párat, és körbenézett a kör alakú helyiségben. Nem értette, miért hiányzik a helyiség falából egy jókora darab, bár valahol mélyen volt egy rossz sejtése. Az is derengett előtte valamennyire, hogy a társai kint harcoltak…

Te szent ég! A többiek az életüket kockáztatják, ő pedig itt heverészik! Meg kell találnia Voldemortot. Kitapogatta a szemüvegét és a pálcáját, áthúzott a fején egy talárt, amit a sajátjának gondolt, és kibotorkált a szobából. Csak a klubhelyiségben jutott odáig a nagy rohanásban, hogy az orrára csúsztassa a szemüvegét. Hatalmas kő gördült le a szívéről, amikor a látása kiélesedett.

A lépcsőkön lefelé is szokatlan csend fogadta. Szerencsére megállapíthatta, hogy az épület ezen része nem igazán sérült. Mivel jobb ötlete nem volt, elindult a Nagyterem felé, hogy megkeresse a barátait. Túlságosan aggasztotta a síri csend. Végigfutott a napfényben úszó bejárati csarnokon – legnagyobb megkönnyebbülésére itt már hallott apró neszeket. A Nagyterem ajtaja tárva nyitva állt, Harry óvatosan lépett át rajta.

Kénytelen volt megkapaszkodni, mert az elé táruló látványra még ő sem volt felkészülve: a két baloldali asztalsornál a halálfalók és gyerekeik ültek csüggedten, a jobb oldalon pedig a rendtagok, és a többi iskolatársa. A két csoport között láthatatlanul húzódott egy magas, átléphetetlen fal, amely menték a Kis Túlélő elindult.

Megjelenése többféle reakciót váltott ki az emberekből: a világos oldal képviselői megkönnyebbülten sóhajtottak (ilyen azért akadt a másik csapatban is), örömujjongásba, vagy éppen lelkes tapsolásba kezdtek, Voldemort hívei viszont leginkább sötéten, csendben méregették. Az egész teremben egyetlen igazán boldog ember tartózkodott: a tanári asztal közepénél, az aranyozott székben feszítő Dumbledore. Az ősz mágus felettébb jókedvűnek tűnt. Már-már gyanúsan is.
 

Ginny azonnal felpattant az asztal mellől, amint meglátta szerelmét.
 

- Harry! – kiabált felé hisztérikusan, mire Harry gyorsan csatlakozott hozzájuk, hogy ne ácsorogjon ott a tekintetek kereszttüzében. – Már azt hittem, megölt téged az a szemétláda.
 

- Kicsoda? – pislogott értetlenül a fiú.
 

- Hát Tudodki!
 

Hirtelen özönlöttek az agyába az előző éjszaka képei. Voldemort berobbantotta a falat, megtámadta Ginnyt, ő pedig olyan ideges volt, és… megigézte? Filmszerű kockákként villant fel előtte néhány kép, de a történtek azon része, amelyekre igazán kíváncsi lett volna, továbbra is rejtve maradtak előle.
 

- Mit keresnek itt a halálfalók?
 

- Ez egy hosszú történet – nyögte Ron egy tányér rántotta fölül. – Lucius Malfoy idehozta a koloránokat. Dumbledore ettől irtó dühös lett, és…
 

- Közbelépett – bólogatott hevesen Seamus Finnigan.
 

- Végül az öreg azt is elérte, hogy a halálfalók üljenek csak le, és várják türelemmel, hogy hogyan alakul a kettőtök harca – folytatta Ron, egy vicces grimasszal az arcán. – Azóta várunk. Persze, egy-kettőt kénytelenek voltak lekapcsolni közülük a tanárok, azok közül, akik nem voltak hajlandók beszüntetni a harcot.
 

Harry lelki szemei előtt azonnal megjelent Bellatrix Lestrange képe.

- Mi történt Vele? – kérdezte Hermione nyugtalanul.
 

- Ugye, megölted? – nézett rá reménykedve Ginny, és a karjába kapaszkodott.
 

Harry szégyenlősen elfordult. A másik asztaltól a halálfalók is hegyezték a fülüket, hogy végre megtudják, mi történt rettegett vezérükkel.
 

- Nem tudom. Nem emlékszem, hogy mi történt – nyögte rekedten.

A választ egy pillanatnyi csend követte, majd a termet rohamosan erősödő kiáltozások zaja töltötte meg, hogy rezgett tőle a levegő. A halálfalók követelték Dumbledore-tól, hogy engedje el őket, különben folytatják a harcot, a rendtagok pedig a sötét oldal csatlósait próbálták egy-egy elsuhanó átokkal rendre bírni – persze a kóbor fénycsóvák azonnal köddé váltak, miután becsapódtak a két felet elválasztó védőfalba.

Harry arra gondolt, hogy talán tényleg megölhette Voldemortot az éjszaka, ez meg is magyarázná, hogy miért van életben. Ha tényleg igaz, amire előző este rájött, akkor talán az új képességei segítségével sikerült legyőznie.
 

- Utánanézek – mondta végül elővont pálcával. Látszólag magabiztosan, ám valójában nagyon is idegesen indult a bejárati csarnok felé.
 

- Öhm, Harry? – billentette oldalra Ginny a fejét. – Mi ez a rongy rajtad?

~ A§á§o ~

Kényelmetlen ágyban ébredek. A kezem lelóg a széléről, a hátamat töri az elnyűtt matrac. Amikor kinyitom a szemem, hirtelen nem értek semmit. Vörös-arany baldachin? Oroszlánmintás paplan? Gyorsan végigpörgetem magamban a tegnap este történteket. Ezzel csak még jobban felidegesítem magam. Harry megalázott. És azt mondta, hogy… Na nem, nekem nem kell kölyök, pláne nem úgy, hogy én kínlódok meg vele.
 

A takaró szokatlanul nehéz, kíváncsian lepillantok. Nagini rajtam fekszik, ez már nem újdonság, de… Nincs egyedül! Mielőtt azonban mindkettőt lerugdoshatnám magamról, Nagini megérezheti az egyre növekvő feszültségemet, mert azonnal kinyitja a szemét.

- //Jó reggelt// - köszönt jókedvűen. Tőle ez sem mindennapi jelenség, mármint a kedélyes hangulat. Persze azonnal gyanakodni kezdek.

- //Mi történt itt?// - kérdem tőle, mire ő csak zavartan elfordul, lesiklik az ágyról, majd egyenesen a sarokba csusszan és körülölel egy furcsa kupacot.

- //Amíg te a Harryddel szórakoztál, ahelyett, hogy megölted volna végre…//
 

- //Nem szórakoztam!//
 

- //… addig én és Sliaghin…//
 

Sötéten nézek rá, de ez őt nem zavarja.
 

- //Mit csináltatok?//
 

Azt már inkább meg sem kérdezem, hogy a Fiú hová tűnt. Nagini sejtelmesen kiölti a nyelvét, és lassan arrébb csúszik.
 

- //Előbb nyugodj meg// - sziszegi kelletlenül. Áh, cseppet sem vagyok ideges! Ahelyett, hogy kint vezetném az embereimet, itt fekszek, és vitatkozok a máskor oly éles eszű kígyómmal, aki most úgy viselkedik, mint egy elsőbálos csitri.

- //Ne húzd az időt! Lehet, hogy nagy bajban vagyunk// - füstölgök tovább. Borzalmasan frusztrál ez a csend, sehol egy csatakiáltás, vagy halálhörgés…
 

Nagini lemondóan csusszan oldalra. Talán még a Kölyök tegnapi bejelentése – miszerint egy férfi is lehet várandós – sem sokkolt ennyire.
 

- //TOJÁSOK?// - pattanok ülő helyzetbe. - //UGYE EZEKET NEM TE CSINÁLTAD?//

Kicsi horcruxom védelmezően siklik vissza a fészekre.
 

- //Gondoltam, ha már neked is lesz gyereked…// - néz rám villámló tekintettel. Hát már senki nem áll az én oldalamon?
 

- //Nekem nem lesz gyerekem! Ne kezd te is!//
 

Elkezdek a pálcám után kutakodni, legnagyobb meglepetésemre elég hamar megtalálom. Csak ekkor jövök rá, hogy Harry döge még mindig rajtam heverészik. Egy hirtelen mozdulattal, takaróstól lelököm a földre – és igyekszem tudomást se venni Nagini rosszalló tekintetéről, vagy újdonsült „férjének” dühös fújtatásáról.

Igyekszem rájönni a varázsigére, amit akkortájt használtam, amikor még nőkkel is közösültem. Nem kockáztathattam meg egy utódot, aki majd a hatalmamra tör, ezért is ellenőriztem minden boszorkányt az aktus után. Hát… magamon még nem próbáltam.

- Ingravesca appareo! – suhintok egyet, mire a pálcámból aranyló fény robban ki. Ha elfeketedik, akkor megnyugodhatok. Ha fehér lesz… az nem történhet meg úgysem!
 

A gomolygó füst beteríti a szobát, tejfehér leplet von Nagini fészke köré. Lehunyom a szemem, nem merek lenézni. Na jó, jobb túlesni rajta!

Szinte felnevetek örömömben. Szürke fénysugarak ölelnek körül. Most még az elveimet feladva elszavalok egy „Mi Merlinünket” is.
 

Csodálatos, most már újult erővel ölhetem meg a Kölyköt.
 

Hm… Csak emlegetni kellett.

Még végig sem gondolom a terveimet, amikor az ajtón beront a Kis Túlélő. A pálcáját előreszegezi, és… De miért van rajta az én talárom? Remek, már megint meztelenül nézek vele szembe. Gyorsan magamra terítem a paplant, és egy intéssel átvarázsolom talárrá – a színével most nem is törődök, a vörös legalább jobban kiemeli a szemem színét.
 

Fél perc sem telik bele, és már én is támadó állásban állok vele szemben.
 

- Voldemort – néz rám Harry gyilkos tekintettel. Egyszer én is végigmérem.
 

- Harry…
 

Gyorsan körülnéz, hogy nem fenyegeti-e más veszély, bár Nagini jelenléte valamennyire zavarja. Csak abban reménykedhet, hogy a saját kígyója visszatartja, s nem is akarom felvilágosítani, hogy legkedvesebb lélekdarabomnak jelenleg nem áll szándékában megmozdulni sem.
 

Még pár pillanatig méregetjük egymást, aztán összeszorított szájjal küld felém egy nonverbális Stuport. Ügyes kölyök, nem is tudtam, hogy már hang nélkül is képes varázsolni. A szeme ugyanolyan fényesen csillog, mint az éjjel, miközben az ujjaimmal kényeztettem… Megrázom a fejem. Ilyesmire most nincs időm! Csak az utolsó pillanatban sikerül elhárítanom a felém száguldó átkot.
 

Na jó, ha harcolni akar, én nem állok ellen. Visszaküldök felé egy Cruciót – magam sem értem, miért nem a halálos átkot, amit más körülmények között gondolkodás nélkül igénybe vennék. Gyorsak a reflexei, viszonozza a szívességet egy újabb vörös fénycsóvával.
 

A két átok félúton összetalálkozik, és egy fénylő, fehér pontban egyesül. A pálcáink, már megint… Felfoghatná már Ő is, hogy nem vagyunk képesek kárt tenni egymásban. Ennyi erővel akár sakkozhatnánk is. Ráadásul, eléggé zavaró, hogy semmire sem emlékszik az éjszakáinkból. Talán, ha emlékeztetném…
 

Felrántom a pálcám, ezáltal a kapcsolat megszűnik – persze, miután sikeresen letépi a plafont – majd megperdülök. Mire Harry pislant egyet, már fent állunk a torony tetején, az egyik tartógerendán. A karommal átölelem a derekát, a fejem a vállára hajtom. Olyan merev, mint egy kőszobor, meg sem mer mozdulni. Jobb is ez így. Ha magyarázatot kérne, nem tudnék mit felelni neki. Magamat sem értem.
 

- Engedj el – suttogja elhaló hangon.
 

- Akkor meghalsz.
 

- Inkább meghalok.
 

Rendben, ő akarja! Kibontakozik a… nem, nem az ölelésemből, a karomból, és tesz hátra egy tétova lépést. A vastag, évezredes fa megreccsen alattunk, ráadásul a szél is erősen süvít idefent. Harry két karját széttárva próbálja megőrizni az egyensúlyát. Valószínűleg azon gondolkodik, hogy jut majd le innen. Mivel itt nem tud hoppanálni, csak rám számíthat. Illetve, ha átváltozna, és lerepülne, de arra elvileg napközben nem képes. A pálcáját úgy szorongatja a jobbjában, mintha az élete múlna rajta. Egy percig még el is játszok a gondolattal, hogy itt hagyom, és összeszedem az embereimet, majd megölöm Dumbledore-t. Utána visszajövök érte, éjjelenként egész elviselhető tud lenni. Persze, csak amikor befogja a száját, de majd arról is gondoskodom.

A gerenda újra megreccsen.
 

- Ha nem akarsz lezuhanni, Kölyök, gyere ide – utasítom szórakozottan. – Magam akarok végezni veled, és nem örülnék, ha kitörnéd a nyakad.

- Jobban bírom a magasságot, mint hinnéd – néz rám gyűlölettel. Egy aranyos kis ránc jelenik meg a szája szegletében. Legszívesebben megnyalnám… Fenébe, égek a vágytól!

Felé lebegek néhány centimétert, mire az ostoba rémültében hátraesik, alig tudom elkapni. Tovább vergődik, mint a csapdába szorult patkány, de én tartom mindkettőnket…
 

Egészen addig, amíg sikeresen bokán nem rúg.
 

A fájdalom egy végzetes másodpercre elvonja a figyelmem, és már csak akkor kapok észbe, amikor néhány ablak elsuhan mellettünk. Zuhanunk, én és a Fiú. Már az is eléggé abszurd, hogy én kilapuljak, de hogy ezt ráadásul a Kis Túlélővel összeölelkezve tegyem… na, azt nem! Meg kell nyugodnom, van rá még nagyjából nyolcvan méterem. A vállam sajog. Talán az előbb csapódhattam a torony falának, bár most ez a legkisebb gondom. Egyszerűen… fejjel lefelé nem tudok lebegni! Túlságosan legyengít a napfény, és a fejembe száll a vér.
 

Akkor viszont csak egyetlen megoldás létezik… elő kell hívnom az incubust magamból. Ez sem olyan egyszerű, mint egy dombtetőn állva, szilárd talajjal a talpam alatt. Itt valami drasztikus megoldás kell.
 

- :: Nézz rám!:: - küldöm az utasítást a Fiúnak a kettőnk közötti, titokzatos kapcsolaton keresztül.
 

Kétségbeesetten kapaszkodik belém, talán már el is fogadta a sorsát, és igyekszik engem is magával rántani. Amikor a tekintetünk összekapcsolódik, a világ megszűnik körülöttünk.

- ::A szemed…:: - gondolja. Talán nem is hisz benne, hogy hallom. - ::…gyönyörű::

- ::Nocsak:: - üzenem neki vissza. A pupillái kitágulnak, meredten néz rám.
 

- ::Megálltunk:: - mondja döbbenten, és még erősebben szorít. Igaza van, észre sem vettem, hogy már nem érzem a menetszél hidegét a bőrömön. - ::El fogsz engedni?::

- ::Nem terveztem::
 

- ::Lent folytatjuk?::
 

- ::Ahhoz előbb fel kell izgatnod::

Fogalma sem lehet, miről beszélek.
 

- Te incubus vagy – mondja csendesen. Az igazi hangja most sokkal rekedtebb. – És én is.
 

- Olyasmi – bólintok. Kezd zavarni, hogy fejjel lefelé lógunk. Igyekezhetne már.
 

- Mi… szeretkeztünk? – kérdi fülig vörösödve.
 

- Ezt a szót azért túlzásnak érzem.

Megpróbálok lehiggadni, hogy visszanyerhessem az alapvető képességeimet, ugyanakkor próbálom előcsalni a lényt is magamból. A kettő együtt sajnos nem sok eredményt produkál.

- Valami bennem… akar téged – motyogja. Nagy bánatomra, valami bennem pedig rá vágyik, de ezt neki nem kell megtudnia.
 

- Az az igazság, Harry… – kezdenék bele a tények részletes ismertetésébe, amikor félbeszakít.
 

- Inkább maradjunk a Potternél. Az ellenséget nem szokták a keresztnevén nevezni.
 

- Ezt elmagyarázhatnád Dumbledore-nak is – horkantok, de a tekintetem nem vagyok képes elfordítani róla. Az arca egyszerűen angyali, és bár undorodnom kellene tőle, különös késztetést érzek, hogy megérintsem.
 

- Emlékszem – mondja váratlanul. – Mindenre.
 

- Igazán?
 

- Te… terhes vagy tőlem? – pislog értetlenül.
 

Mérgemben majdnem elengedem. Meg is érdemelné!

- Ki kell ábrándítsalak, Potter – hangsúlyozom ki gúnyosan a nevét. – Tőlem nem leszel apa, erre megesküszöm! Nem is értem, hogy juthatott ilyesmi az eszedbe.
 

- Menjünk le – sóhajt csalódottan. – Fejezzük be ezt az egészet. Csak mi ketten.
 

- Már mondtam, mi az egyetlen lehetőségünk, ha le akarunk jutni.
 

- Miért nem… csinálod magadnak?
 

- Mert ha nem vennéd észre, hacsak nem engedlek el, nincs szabad kezem.
 

Lassan teljesen kivetkőzik magából, már a gyűlölet is eltűnt az arckifejezéséből. Csak rémült, szomorú és… sóvárgó a tekintete.
 

- Mit kell tennem? – kérdi ártatlanul. Erre mit felelhetnék?
 

- Akármit – mondom halkan.
 

Óvatosan megérinti a mellkasomat, s végigsimít rajta. Az ujja hegyével cirógatja a nyakam, és amikor felemeli a fejét, és megnyalja a fülem, elfelejtek még lélegezni is. Újra zuhanunk. Nem tudok koncentrálni, egyre közelebb érünk a földhöz.
 

Harry arcából csak egy homályos foltot látok, amely egyre közeledik felém. Mit csinálhat? Mindjárt leérünk. Én nem halhatok meg, amíg vannak horcruxaim, de ő… Egy olyan érzés jár át, ami eddig ismeretlen volt számomra, vagy legalábbis ilyen mértékben még sosem éreztem ezt. Aggódom, és félek. Féltem a Fiút.
 

Negyven méter… harminc… húsz…
 

Harry átfonja a karjával a hátam, a szeme alig pár centiméterre izzik az enyémtől, az orrunk összesúrlódik, és… az ajkai az enyémekhez simulnak. A tüdőmbe szorul a levegő… életem első, igazi csókja… Fekete hajtincsei az arcomat csiklandozzák, miközben olyan édesen csókol, hogy azt is elfelejtem, hogy mindjárt bekövetkezik a vége. Halott lesz… pedig csak most kezdődött köztünk minden. A nyelve óvatosan végigsimít a számon, és én beengedem… Merlinre, bármi történjen is. Lassan ízlelgeti az ajkaimat, gyengéden kényeztet, és a szemem önkéntelenül lecsukódik. Semmi más nem létezik már számomra, csak Ő.
 

- ::Nyisd ki a szemed:: - hallom földöntúli hangját a fejemben. Úgy engedelmeskedem neki, mintha Imperiust szórt volna rám.

A látóteremet izzó, arany fény tölti be, és a smaragd ragyogás, amely a szeméből sugárzik.

Repülünk. A szárnya hatalmas vitorlaként feszül a háta mögött. Úgy érzem, én magam is tartom kettőnket, átalakulhattam. A forróság bizserget belül, és érzem, hogy kínzó merevedés tör rám. A karomban tartott fiú nem az incubus… hanem maga Harry Potter. A Fiú, Aki Mostantól Mindent Túl Fog Élni. Erről gondoskodom. Pokolba az egész háborúval!
 

Hideg pelyhek hullnak a karomra, és én értetlenül nézek rá. De hát nincs is tél!
 

- Havazik? – kérdem tőle bizonytalanul.
 

- Én inkább azt mondanám – nyal le az arcomról merészen egy apró kristályt -, hogy már megint minden Dumbledore tervei szerint alakult.
 

- Micsoda? – pislogok, és leszedek pár szemet a hajából. Egyre sűrűbb pelyhekben szállingózik a különös anyag. A számba veszem az ujjam, és szinte azonnal elfancsalodok. – Citrompor – morgom gúnyosan.
 

- Na, és velünk mi legyen? Folytatjuk? – kérdi tüneményesen.
 

- Mármint mit?
 

- A harcot. Tudod, a „nem élhet”-et…
 

Én inkább valamiféle nemi életet folytatnék vele. A férfiasságom már kezd fájdalmasan lüktetni.
 

- Tudod, nehéz lenne elhinni az embereknek, hogy abbahagytuk. És én sem hagyhatom, hogy tovább gyilkolj.
 

- Köthetnénk egy megállapodást – ajánlom fel számítóan. Na lássuk, mennyi élvezetet képes kibírni a Varázsvilág Hőse, a drágalátos Békéje érdekében…

Folytatás (Epilógus)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés