–  Megdöbbentő…  felfoghatatlan…  Kész  csoda,  hogy élve  megúszták…
elképesztő… Hőstettet hajtott végre, Piton.
– Köszönöm, miniszter úr.
– Merlin-díj, ezüst fokozat… Mit ezüst, arany fokozat, ha el tudom intézni!
– Hálásan köszönöm, miniszter úr.
– Csúnya sebet szerzett… Felteszem, Black műve.
– Nos, nem, miniszter úr, ezt Potter, Weasley és Granger tették velem.
– Micsoda!?
– Az első perctől fogva egyértelmű volt, hogy Black megbabonázta őket.
Viselkedésükből   ítélve   a   konfúziós   átkot   alkalmazta   rajtuk.   A   gyerekek
ugyanis azt a téveszmét hangoztatták, hogy Black esetleg ártatlan lehet. Nem
voltak   beszámíthatók.   Mindazonáltal   a   felelőtlen   magánakciójuk   miatt   a
gazember kis híján kicsúszott a markunkból… A gyerekek nyilván azt hitték,
hogy maguk is el tudnak bánni Blackkel. Megjegyzem, az elbizakodottságuk annak   köszönhető,   hogy   a   tanév   során   nem   egy   kihágást   követhettek   el
büntetlenül…   Potternek   pedig,   ugyebár,   az   igazgató   úr   kezdettől   fogva
különleges státust biztosított…
– Hát igen… Tudja, hogy van ez, Piton… Valamennyien hajlunk rá, hogy
elnézőbbek legyünk, ha Harry Potterről van szó.
– Hát persze… de vajon jót tesz-e neki, ha mindig kivételezettként kezelik?
Én   a   magam   részéről   igyekszem   ugyanúgy   bánni   vele,   mint   a   többi
tanítványommal.   Más   diákot   legalábbis   felfüggesztenének,   ha   ilyen
veszélynek tenné ki a társait. Gondoljon csak bele, miniszter úr: megsértett
minden   elképzelhető   szabályt   –   azokat   is,   amelyeket   kimondottan   az   ő
biztonsága érdekében vezettünk be – tiltott időben tiltott helyen tartózkodott,
ráadásul egy vérfarkas és egy elitélt gyilkos társaságában… Megjegyzem, erős
a gyanúm, hogy korábban engedély nélkül lejárt Roxmorts faluba is…
–   Nehéz   ügy,   Piton,   nehéz   ügy…   Sok   botorságot   művelt   a   fiú,   ez
kétségtelen…
Harry   csukott   szemmel,   mozdulatlanul   fülelt.   Még   mindig   kába   volt,
Caramel és Piton szavai egyenként verekedték át magukat a dobhártyáján, s
lusta   patakként   csörgedeztek   az   agyában.   Végtagjai   mintha   ólomból   lettek
volna, de még a szemhéját se bírta felemelni… Legszívesebben ott feküdt
volna a kényelmes ágyon az idők végezetéig…
– Nem tudom mire vélni a dementorok szokatlan viselkedését… Maga meg
tudja magyarázni, hogy miért vonultak vissza, Piton?
– Nem, miniszter úr. Mikor magamhoz tértem, már elindultak a kijelölt
őrhelyük felé.
– Elképesztő. Black, Harry és a lány mégis…
–   Mikor   rájuk   találtam,   mindhárman   ájultan   feküdtek.   Először   is
megkötöztem Blacket, azután odavarázsoltam három hordágyat, és felhoztam
őket a kastélyba.
A beszélgetésben szünet állt be. Harry feje lassan tisztulni kezdett, s ezzel
egy időben mardosó érzés támadt a gyomra mélyén…
Kinyitotta a szemét.
Kissé homályosan látott – bizonyára levették a szemüvegét. Az nyilvánvaló
volt,   hogy   a   gyengélkedőben   van   –   a   terem   végében   álló   alak   pedig
egyértelműen Madam Pomfrey volt. A javasasszony a legutolsó ágy mellett
tevékenykedett.   Harry   hunyorogva   odasandított,   s   egy   tűzvörös   foltban
felismerte Ron haját.
Óvatosan   megfordította   fejét   a   párnán.   A   holdfény   megvilágította   a
szomszédos ágyat, amelyben Hermione feküdt. A lánynak nyitva volt a szeme,
s arca feszült figyelmet tükrözött. Mikor észrevette, hogy Harry magához tért,
gyorsan az ajkára szorította ujját, majd az ajtó felé mutatott. Az félig nyitva volt – ezért hallatszott be a folyosón álldogáló Caramel és Piton beszélgetése.
Madam   Pomfrey   most   otthagyta   Ront,   és   Harry   ágyához   sietett.   A   fiú
megfordult, és a javasasszonyra nézett. Madam Pomfrey falazótégla méretű
csokoládétömböt tartott a kezében.
–   Látom,   felébredtünk   –   állapította   meg.   Letette   a   csokoládét   Harry
éjjeliszekrényére, és nekilátott, hogy egy kis kalapáccsal falatnyi darabokra
törje.
– Hogy van Ron? – kérdezte kórusban Harry és Hermione.
– Túléli – felelte kurtán a javasasszony. – Ami pedig titeket illet… Itt
maradtok megfigyelésre, amíg… Potter, ezt meg hogy képzeled!?
Harry   felült   az   ágyban,   orrára   biggyesztette   szemüvegét,   és   felkapta
varázspálcáját.
Beszélnem kell az igazgató úrral – jelentette ki.
– Nyugodj meg, Potter – csitította Madam Pomfrey. – Elfogták Blacket.
Biztos helyen van. A dementorok perceken belül végrehajtják rajta a csókot…
– MICSODA?
Harry kiugrott az ágyból, s Hermione követte a példáját. A kiáltás azonban
a folyosóra is kihallatszott, Cornelius Caramel és Piton besiettek a kórterembe.
– Harry, Harry, mi a baj? – rémüldözött Caramel. – Neked az ágyban a
helyed… Kaptál már csokoládét?
– Miniszter úr – hadarta Harry. – Sirius Black ártatlan! Peter Pettigrew nem
halt meg! Találkoztunk  vele ma  este!  Nem engedheti,  hogy a  dementorok
bántsák Siriust, ő…
Caramel azonban csak mosolygott, és a fejét csóválta.
–   Képzelődsz,   Harry.   Borzalmas   dolgokon   mentél   keresztül,   ki   kell
pihenned magad. Feküdj le szépen, és bízd ránk a dolgot. Tudjuk, hogy mit
kell tennünk…
– NEM TUDJÁK! – kiabálta Harry. – NEM SIRIUS A BŰNÖS!
Hermione odasietett Harry mellé, és esdeklő arccal nézett Caramelre.
–   Miniszter   úr,   kérem,   hallgasson   meg   minket   –   szólt.   –   Én   is   láttam
Pettigrew-t. Ron patkánya volt, mert hogy animágus… Mármint Pettigrew…
– Látja, miniszter úr? – csóválta a fejét Piton. – Mindkettőnek téveszméi
vannak. Black alapos munkát végzett…
– NINCSENEK TÉVESZMÉINK! – tajtékzott Harry.
–   Miniszter   úr!   Professzor!   –   csattant   fel   Madam   Pomfrey.   –
Nyomatékosan kérem, hogy azonnal távozzanak! Már épp eléggé felizgatták a
betegeimet!
–   Csak   szeretném   elmondani,   hogy   mi   történt   valójában!   –   harsogta
dühösen Harry. – Miért nem bírnak végighallgatni!?
Madam Pomfrey villámgyors mozdulattal jókora csokoládékockát dugott Harry szájába,  majd  páciense  döbbenetét   kihasználva  visszatuszkolta  őt az
ágyra.
–   Miniszter   úr,   ezek   a   gyerekek   ápolást   igényelnek.   Nagyon   kérem,
távozzanak…
Ekkor újra kinyílt az ajtó, és belépett rajta Dumbledore. Harry szuszogva
lenyelte a csokoládét, és újra felült az ágyban.
– Dumbledore professzor, Sirius Black…
– Ez nem lehet igaz! – sápítozott Madam Pomfrey. – Az isten szerelmére,
ez nem társalgó, hanem kórterem! Igazgató úr, ragaszkodom hozzá, hogy…
– Ne haragudjon, Poppy – vágott a szavába Dumbledore –, de beszélnem
kell Harryvel és Granger kisasszonnyal. Sirius Blacktől jövök…
– Gondolom, magának is ugyanazt a dajkamesét adta elő, amit a gyerekek
agyába ültetett – sziszegte Piton. – A patkányról meg az állítólagos Pettigrew-
ról…
– Valóban erről szól Black története – felelte higgadtan Dumbledore, és
félhold alakú szemüvegén át fürkésző pillantást vetett Pitonra.
– És az én bizonyítékaim nem számítanak? – fortyant fel Piton. – Nem
láttam Peter Pettigrew-t se a Szellemszálláson, se a parkban!
– Azért nem látta, mert nem volt magánál, tanár úr! – szólt közbe elszántan
Hermione. – És mire megérkezett, már…
– Granger kisasszony, FOGJA BE A SZÁJÁT!
–   No   de,   Piton   –   méltatlankodott   Caramel.   –   Az   ifjú   hölgy   beteg,   ne
beszéljen vele ilyen hangon…
– Szeretnék szót váltani Harryvel és Hermionéval – mondta ellentmondást
nem   tűrő   hangon   Dumbledore.   –   Cornelius,   Perselus,   Poppy,   kérem,
hagyjanak magunkra…
– Igazgató úr! – fortyant fel Madam Pomfrey. – A betegeimnek ápolásra és
nyugalomra van szükségük…
– Sajnálom, de ez nem várhat – felelte Dumbledore. – Nem vitatkozom.
Madam Pomfrey sértődötten felszegte a fejét. Elcsörtetett a kórterem túlsó
végéből nyíló szobája felé, és becsapta maga mögött az ajtót. Caramel elővette
mellénye zsebéből súlyos aranyóráját, és rápillantott.
–   Ha   minden   igaz,   a   dementorok   már   itt   vannak   –   szólt.   –   Megyek,
fogadom őket. Odafent találkozunk, Albus.
A miniszter az ajtóhoz lépett, kinyitotta, és Pitonra nézett. A bájitaltantanár
azonban nem mozdult.
– Remélem, egy szót se hisz el Black meséjéből – suttogta, és Dumbledore
arcába meredt.
– Szeretnék beszélni Harryvel és Hermionéval – ismételte az igazgató.
Piton egy lépést tett felé.– Sirius Black már tizenhat éves korában megmutatta, hogy mennyit ér
neki   egy   ember   élete   –   hadarta   fojtott   hangon.   –   Talán   már   elfelejtette,
Dumbledore? Elfelejtette, hogy Black meg akart ölni engem?
– Mindenre pontosan emlékszem, Perselus – felelte csendesen az igazgató.
Piton sarkon fordult, és kimasírozott Caramel mellett az ajtón. Dumbledore
és a gyerekek végre magukra maradtak.