3. fejezet - Lányokkal az élet

Harry az ablakpárkánynak támaszkodott és mélabúsan figyelte a hófehérbe boruló roxforti birtokot. Mindig is szerette ezt a békés tájat, amely életében először otthont adott neki, ami megvédte és elrejtette a veszély elől, ahol megtalálta – még ha csak kis mértékben is - a boldogságot. Ide tartozott! Az ezüstösen csillogó fenyőfák, a jegesre fagyott hegyoldalak közé.
Ebben a pillanatban nem is érzékelte a klubhelyiségben zajló eseményeket, így nem csoda hát, hogy egy percre megállt a szíve a hirtelen hideg érzéstől, amit egy vékony kis kéz okozott a vállán.
Tudta jól ki az... Hátra sem kellett fordulnia, hogy megismerje – az ujjak, amelyek mindig átölelték, ha már feladni készült a harcot, amelyek tulajdonosa az első pillantástól mélyen imádta őt, még mielőtt a nevét is tudhatta volna.
- Már megint bánt valami? - hallotta a lágy hangot a fülében.
- Nem, most nem – válaszolt ő is halkan és ujjait összefonta a vállán pihenőkkel. - Csak a havat néztem, de már nem érdekes.
- Akkor mi lenne érdekes?
- Ginny...
Szóhoz sem jutott, és a szemei elkerekedtek, ahogy megérezte barátnője testét szorosan a magáéhoz simulni.
- Szeretnéd, hogy itt maradjak veled a szünetben? - kérdezte a lány alig hallhatóan. Bizonyára nem szerette volna, hogy bárki is tudomást szerezzen ötletéről.
Harry lassan kifújta az eddig benntartott levegőt.
- Nem kérném, hogy a családod nélkül töltsd a karácsonyt. Menj csak haza nyugodtan, én megleszek.
Ginny csalódottan sütötte le a szemeit.
- Ó, rendben – mondta gyorsan. - A világért sem zavarnálak!
Olyan gyorsan botladozott el, ahogy a lába bírta, Harry pedig csak értetlenül bámult utána.

*~*

A szobájába érve újabb meglepetés érte: a kis Tom – kitudja, honnan tudta meg, melyik az ő ágya - az ő fekhelyén hasalt, maga előtt egy világossárga papírlappal. Harry gyanította, hogy az új órarendje lehet az.
- Milyen érzés? - kérdezte a gyerek azonnal a lényegre térve.
- Mi?
- Amit lent csináltál a vörössel – nézett maga elé makacs tekintettel a fiú.
Harrynek fogalma sem volt, mire gondolhatott Tom, az arcára kiülő kifejezést pedig egyszerűen nem tudta értelmezni. Az ágyához sétált és leült a fiú mellé.
- Ginnynek hívják. Ő egy barátom.
- Tetszik neked? - horkant fel a gyerek, amire Harry hátrahőkölt.
- Hát öhh.... Ő nagyon... csinos...
A kis Denem teljesen magába roskadt, majd egy pillanattal később kiterült a paplanon és a tenyerével eltakarta az arcát.
- Szereted? - köpte gúnyosan.
Egy ilyen kérdés a későbbi Sötét Nagyúrtól akaratlanul is gyanút ébresztett.
- Miért kérdezel ilyeneket? Barátok vagyunk, persze, hogy szeretem!
- Én nem bírom elviselni a lányokat – vont vállat a fiú. - Annyira gyengék és érzékenyek! Szánalmasak.
A kis túlélő szemei előtt hirtelen felrémlett a leendő Voldemort és Bellatrix Lestrange kapcsolata. Az a nő minden, csak nem gyenge és érzékeny! Bár a legutolsó kijelentéssel egyet kellett értenie.
- Azért van egy-két kivétel – mondta óvatosan. - Szerintem te is megismerhetsz még olyan lányokat, akikkel szívesen barátkoznál.
„Sajnos” - tette hozzá magában – a Black családban minden második ember a mellette pihegő gyerek csalósa lesz egyszer.
- Te sokkal jobb vagy, mint egy buta liba – morgott Tom és apró tenyerét végighúzta Harry hátán. - Azt hiszem, kedvellek.
Mindketten megdermedtek, ahogy a bőrük összeért, Harry fejébe pedig éles fájdalom hasított.
- Ne érj hozzám! - nyögte rekedten és a lehető legtávolabb húzódott a gyerektől, ameddig az ágy támlája engedte.
Tom nem kérdezett semmit, csak összekulcsolta karját felhúzott lábain. Épp, mint aki már megszokta az elutasítást.
- Sajnálom, csak nagyon fáj a fejem – magyarázkodott Harry gyorsan, a fiú elkeseredett arckifejezését látva.
- Nem kell ezt mondanod – húzta el a száját Tom,. - Ne aggódj, nem leszek a terhedre.
Ügyetlenül kikászálódott a párnák közül és gyors léptekkel elhagyta a szobát.
A lépcsőn lefelé baktató apró lábak hangja valamit megrendített Harry szívében. A ki Voldemortnak – még ha nem is akarta beismerni – tényleg volt szíve. Ki tudja, mi mindent kellett elszenvednie, amitől szörnyeteggé vált?

Másnap reggel Tom – mintha semmire sem emlékezne az előző estéből - csillogó szemekkel bámult a könyvkupacra, amit pár perccel azelőtt McGalagony szállíttatott fel a Griffendél klubhelyiségébe. A leendő tankönyvei! Már alig várta, hogy minden kíváncsiskodó diák hazautazzon a délután és végre csendes magányában áttanulmányozhassa, mennyit változott a tananyag néhány évtized alatt.
Azt azonban nem bírta megállni, hogy ne üsse föl a Sötét Varázslatok Kivédése II.-t. Ennek örült a leginkább: az ő idejében még a harmadévesnél fiatalabb diákok nem tanulhattak ilyesmit. Mégiscsak van valami jó abban, hogy átutazott több, mint fél évszázadot! A súlyosabb probléma viszont abban merült fel, hogy épp ezért rettenetesen le volt maradva az itteni másodikosoktól.

- Megoldjuk – mosolygott kedvesen Hermione. - Harry tud neked segíteni SVK-ból, és hm... átváltoztatástanból is. Ron majd megtanít neked mindent a kviddicsről, én meg mágiatörténelemből, bűbájtanból és bájitaltanból foglak korrepetálni.
- Azta', jóslástan-tankönyv – nevetett fel kárörvendően az ifjú Weasley. - Úgy látszik, a jó öreg Dumbledore téged sem kímél meg Trelawneytól!
- Az ki? - kérdezte Tom gyanakodva.
Harry előtt felrémlett, hogy bár sose hallana a fiú se arról a nőről, sem az átkozott jóslatairól. Akkor talán neki és a szüleinek boldog életük lehetne – már amennyire ez lehetséges egy hatalomra törő Voldemort mellett.
- A flúgos jóslástantanár - horkantott Ron, válaszul Tom kérdésére. - Még szerencse, hogy nekünk már nem kell szenvednünk vele, ugye, Harry?
- Hmm? Ja, aha – bólintott barátja, miközben feszülten figyelte az ablakból az egyre sötétedő égboltot.
- Amúgy sem vettétek sok hasznát – fonta keresztbe karjait maga előtt Hermione. - Az egésznek semmi értelme.
- Tudjuk – horkant fel Ron. - Bezzeg a rúnaismeret, az igen! Az csupa haszon.
- Azt sem tudod, milyen!
- Nem is igazán érdekel.
- Melyikőtök ért a legendás lények gondozásához? - kérdezte a kis Denem egy hatalmas, szürke, szőrös kötetet kémlelve.
Harry hirtelen felkapta a fejét.
- A jó büdös...
- Harry? - nézett fel Hermione és Ron egyszerre.
- Hermione, gyere velem – ragadta meg barátnője kezét a fiú. - Tom, fogadj szót Ronnak.
- Hát persze...

- Harry, mi baj? - nézett rá ijedten a lány, mikor kiértek a lépcsőházba.
- Hagrid! Ő ismerte Denemet, amikor idejárt. Tudod, hogy miatta rúgták ki!
A prefektuslány először értetlenül pislogott rá, aztán megértette, hogy mi is itt a probléma.
- Ó – mondta halkan.
- Beszélnünk kell vele. Sürgősen!
- De Harry, itt maradtok a szünetben, bőven lesz alkalmad rá. Addig is figyelj oda, hogy Tom ne kóboroljon!
- És ha összefutnak a folyosón? Vagy a nagyteremben?
- Harry! Nyugodj meg, több száz diák jár ide, még ha egymásba botlanának sem tűnne fel Hagridnak. Egyébként is, biztosra veszem, hogy Dumbledore már beszélt a tanárokkal.
- Nem tudom, én már nem tudok semmit.
Hermione gyengéden átölelte, majd biztatóan a szemébe nézett.
- Hé, minden rendben lesz! Egyszerűen csak... túl sok rajtad a nyomás. De mi itt vagyunk veled, mint mindig! Ezek a dolgok meg fognak oldódni.
- Nem tudom, mit akar Dumbledore. Azt mondta, ismerjem meg Denemet, de még semmire sem jutottam. Annyit tudtam meg, hogy szereti a havat, a zöld színt és...
- A szedres sütit – mosolygott a lány. - Próbáld meg kideríteni a félelmeit, a vágyait. Majd mi is kérdezgetjük Ronnal, hátha megtudunk valamit.
- Ja, tegnap már azt is bevallotta, hogy kiskorában hogy robbantott fel két másik fiút.
- Uhh, tényleg? - túrt a hajába Hermione zavartan. - Hát, legalább nem reménytelen a helyzet. Ha ezt elmondta, talán mást is el fog.
- Remélem. Minél hamarabb túl akarok lenni ezen az egészen, nekem valahogy egy Voldemort is bőven elég!

Visszatérve a klubhelyiségbe mindkettejüknek pislogniuk kellett párat: az eléjük táruló látványtól enyhe sokkot kaptak. Ron hatalmas beleéléssel magyarázta a kviddics szabályait a kis Tomnak, aki izgatottan tanulmányozta a mozgó képecskéket a „Kviddicsről kezdőknek” című könyvben.
- Nekem ez nem fog menni - sóhajtott szomorúan.
Ron, mint aki teljesen megfeledkezett a fiú kilétéről - ha kviddicsről volt szó, teljesen mindegy volt neki, hogy ki barát és ki ellenség, bárkivel szót tudott érteni, akivel azonos csapatnak szurkoltak – biztatóan hátba veregette Tomot, és megígérte, hogy mindent megtesz majd, hogy segítsen neki, akár még az egyik Chudley Csúzlik zászlóját is neki ajándékozza.

Sport kérdés megoldva, de mindezek mellett is reménytelennek tűnt az a feladat, amit Dumbledore a nyakukba akasztott: korrepetálni Tomot az új anyagból és meggyőzni, hogy a hatvan évvel ezelőtti tudását, amelyre olyannyira büszke, szinte teljes mértékben felejtse el, helyette tanulja meg az újat. A probléma leginkább abban merült fel, hogy Ron szinte csak a kviddicsben volt jártas, Hermionénak a prefektuskodáson kívül (mivel ő végezte Ron feladatait is) nem sok ideje maradt, főként, hogy már így is egyfolytában panaszkodott, hogy alig tudja megírni rendesen a házi feladatait, csupa rohanás az élete. Harry pedig... bár Dumbledore taktikát váltott és most már nem hívatta fel annyiszor magához, hogy Voldemort múltjában kotorásszanak – „Mi értelme lenne, miután itt a kis Tom?” -, viszont szinte óránként görcsbe rándult a teste és a sebhelye szét akart szakadni. Nem tett túl jót egyébként is meggyötört testének a Sötét Nagyúr közelsége, és a heget különösebben az sem zavarta, hogy nem az igazi teremtőjét jelzi, hanem annak csak halovány másolatát.
Végül is a nagy feladatot, Tom korrepetálását – mint mindig – Hermione oldotta meg.

- Sarah! - szólt a lány egy évfolyamtársuknak. A sötétszőke, felkontyolt hajú griffendéles ijedten kapta fel a fejét a prefektuslány hangjára.
- Igen?
- Jól tudom, hogy a húgod másodéves? – kérdezte Hermione mindenféle érzelmektől mentes hangon.
- Aha, miért? - nézett még mindig értetlenül a lány.
- Csak szeretnék beszélni vele.
Sarah valószínűleg elintézte magában a többi kérdését azzal, hogy virgonc testvére biztos megint valami csínyt követett el, és most megkapja a jól kiérdemelt büntetését.

- Hermione, biztos, hogy ez jó ötlet? - húzta el a száját Ron.
- Teljesen. A kisebb Ginsen-Niles-ről köztudott, hogy évfolyamelső. Csak nem voltam benne biztos, hogy tényleg másodikos.
- Hermione Granger nem biztos valamiben? - vonta fel a szemöldökét a fiú. - És ha nem vállalja Tom tanítását?
Ron előző este óta hívta a keresztnevén fiút.
- Nyugalom, Ronald!


Alig félóra múlva egy csapat kislány lépett be a portré-lyukon, köztük Sarah húgával. Már épp készült felvonulni barátnőivel a hálótermükbe a bőröndjéért, amikor a három jó barát lecsapott rá. Először azt hitte, csak szórakoznak vele a felsőbb évesek – mert hát maga Harry Potter, személyesen, a Hős, csak nem áll szóba akárkivel! Erre hozzá, egy mugliivadékhoz, kérelemmel fordul. Szinte érezte magán barátnői féltékeny pillantását.
- Persze, hogy vállalom! - örvendezett és jókedve még akkor sem múlott, amikor megpillantotta a makacsul tiltakozó, korabeli fiút.
- Mondtam, hogy egyedül is be tudom pótolni a lemaradásomat! Semmi szükségem idióta lányokra! - morgott Tom, de szándékosan egyikük sem vett róla tudomást.
A kislány bátran előrelépett, és mielőtt leendő „tanítványa” tiltakozhatott volna, megragadta a másik kezét.
- Szia, Natalie vagyok. Majd segítek, amiben csak tudok! Szólj nyugodtan!
- Tom De...
- Ő Tom Dearly – vágott a szavába Harry, mielőtt a fiú még túlságosan elszólhatta volna magát. Ki tudja, ki mit tud Voldemort előző életéről, és nem hiányzott a pánik.
- MI?! Én... - háborodott fel Tom. Nagyon jól tudta, hogy ettől a pillanattól mindenki ezen az idétlen néven fogja szólítani. Habár nem mintha az eredeti vezetéknevét jobban kedvelte volna, de az legalább nem rendelkezett olyan szánalmas, hozzá nem illő jelentéstartalommal, mint ez. Ráadásul ez a lány, akit rászabadítottak, mindennek tűnt csak éppen normálisnak nem.

A kislány megígérte, hogy a szünet után minden nap leül egy-két órára Tommal gyakorolni, neki ez egyáltalán nem tűnt megterhelőnek. Az pedig különösen ösztönözte a makacs fiú zsörtölődése ellenére is, hogy így közelebb érezhette magát a Nagy Harry Potterhez és a prefektusokhoz – egy csapásra a kis Natalieból a második osztály csillaga vált.

A hazautazás előhozta Harry minden félelmét, különösképpen, amikor rájött hogy a szünetben mindössze ketten maradnak a Griffendél klubhelyiségében: ő és Tom. A fiú abban a percben is valamelyik kanapén gubbaszthatott az egyik új könyvével, amíg ő a peronon búcsúzkodott barátaitól. Ginny látványosan jó messzire elkerülte, és csak bánatosan pillantott néha felé. Harrynek persze fogalma sem volt, miért kerüli a lány. Mindig is furcsán viselkedett, mostanában különösképpen. El sem tudta képzelni, mi baja lehet.


- Elmentek? - kérdezte Tom félvállról, miközben lapozott egyet egy vékony kis barna könyvben.
- El.
- Te miért nem mész haza a szüleidhez?
Harry megmerevedett. „Miért is? Talán mert megölted őket?” - gondolta magában, de végül is csak annyit mondott:
- A szüleim meghaltak, nincs senkim.
Tom szemrebbenés nélkül lapozott vissza egyet, és összevont szemöldökkel olvasta újra a fejezet címét: A pajzsátkokról, kezdőknek. Úgy tűnt, egyáltalán nem érdekli, amit Harry mondott, de aztán...
- Mi történt velük?
Az idősebb griffendéles összeszorította az öklét; épp ezt a beszélgetést próbálta elkerülni.
- Megölték őket. Hogy ki, az lényegtelen.
- Miért lenne? Gondolom, bosszút akarsz állni rajta.
Harry vetett rá egy oldalpillantást. Ó, de még mennyire, hogy akar!
- Nem igazán érdekel.
- Én is meg fogom büntetni az „apámat” - mondta közömbösen. - Az anyám miatta halt meg. Legalábbis, ha nem ő lenne az oka, már értem jött volna. Ha még él egyáltalán... De remélem, nem halt még meg.
- Miért? - kérdezte dühösen Harry. Már hallotta is a fülében, hogy "Azért, mert én akarom megölni!"
- Mert akkor nem tudnék mást hibáztatni, csak magamat.
A gyerek hangja most kivételesen teljesen őszintének tűnt, és a kis Túlélő, akinek egyetlen feladata, hogy saját kezével végezzen a kor leghatalmasabb sötét varázslójával, ettől a perctől tudatosan is elismerte, hogy az előtte ülő, kócos kisfiú nem egyenlő Voldemort Nagyúrral.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés