Dupla bájitaltanra menni máskor sem volt öröm, de ezekben a napokban
felért egy középkori kínvallatás ígéretével. Harry nemigen tudott elképzelni
kellemetlenebb   dolgot,   mint   másfél   óráig   összezárva   lenni   Pitonnal   és   a
mardekárosokkal, akiknek feltett szándékuk volt kegyetlenül megtorolni, hogy iskolabajnokká merészelte választatni magát. Az előző ilyen pénteki órát is
csak   úgy   sikerült   átvészelnie,   hogy   Hermione   szünet   nélkül   zümmögte   a
fülébe: "ne törődj velük, ne törődj velük, ne törődj velük", és semmi nem utalt
arra, hogy ez az óra kellemesebben telik majd.
Mikor Hermionéval megérkeztek Piton pinceterme elé, már ott találták a
mardekárosokat,   akik   mind   egy-egy   jókora   jelvényt   viseltek   a   talárjukon.
Harry először meghökkent, mert hirtelen azt hitte, MAJOM-jelvény van rajtuk
–   de   aztán   látta,   hogy   a   kitűzőkön   egy   hosszabb,   piros   betűs   szöveg   áll.
Könnyen   el   tudta   olvasni,   mert   a   betűk   fényesen   világítottak   az   alagsori
folyosó félhomályában:
Szurkolj CEDRIC DIGGORY-nak, a Roxfort IGAZI bajnokának!
– Hogy tetszik, Potter? – kérdezte fennhangon Malfoy. – És ez még nem
minden – nézd csak!
Azzal nekinyomta a jelvényt a mellkasának, mire arról eltűntek a piros
betűk, s helyettük egy zöld felirat jelent meg:
POTTER, A BÉNÁK BAJNOKA
A   mardekárosok   a   hasukat   fogták   a   nevetéstől.   Valamennyien   követték
Malfoy   példáját,   és   körös-körül   felizzottak   a   zöld   POTTER,   A   BÉNÁK
BAJNOKA feliratok. Harry érezte, hogy arcát és tarkóját elönti a forróság.
– Nagyon vicces! – vetette oda Hermione Pansy Parkinsonnak és a többi
mardekáros lánynak, akik még a fiúknál is harsányabban kacagtak. – Biztos
sokáig gondolkoztatok rajta.
Ron a falnál állt, Dean és Seamus mellett. Ő nem nevetett, de nem is állt ki
Harry mellett.
–   Akarsz   egyet,   Granger?   –   kérdezte   csúfondárosan   Malfoy,   és   egy
jelvényt nyújtott Hermione felé. – Szívesen adok, van egy csomó. Csak ne érj
hozzá a kezemhez, mert  most mostam meg, és nem akarom egy sárvérűvel
bemocskolni.
A harag, ami napok óta gyűlt Harryben, most egyszerre robbant ki belőle.
Gondolkodás   nélkül   előkapta   a   pálcáját.   A   körülöttük   állók   lökdösődve
hátrálni kezdtek.
– Harry! – szólt rá figyelmeztetően Hermione.
Malfoy is elővette pálcáját.
– Na, mi lesz, Potter? – suttogta izzó gyűlölettel. – Most nincs itt Mordon,
hogy megvédjen! Támadj, ha van hozzá merszed…!
Fél másodpercig egymás szemébe néztek, aztán – hajszálpontosan egy időben – meglendült a két pálca.
– Carbunculus! – kiáltotta Harry.
– Densaugeo! – ordította Malfoy.
Pálcáik hegyéből  egy-egy  rövid fénysugár röppent  ki. Az  átkok  félúton
összeütköztek, majd lepattantak egymásról, így mindkettő irányt változtatott –
Harryé   Monstro   arcába   csapódott,   Malfoyé   pedig   Hermionét   találta   el.
Monstro felordított, és megmarkolta az orrát, amely egyetlen hatalmas keléssé
dagadt, Hermione pedig a rémülettől nyöszörögve  szája elé kapta mindkét
kezét.
– Hermione! – kiáltott fel Ron, és egy ugrással a lány mellett termett.
Harry is arra fordult. Ronnak nagy nehezen sikerült lefejtenie Hermione
kezét   az   arcáról.   A   látvány   nem   volt   valami   szívderítő.   Hermione   felső
metszőfogai   –   melyek   eddig   sem   voltak   éppenséggel   kicsik   –   riasztó
tempóban nőni kezdtek. Szegény lány egyre inkább egy hódhoz hasonlított –
fogai   már   túlnőttek   alsó   ajkán,   és   lassan   az   álláig   értek.   Hermione
megtapogatta őket, és borzadva felsikoltott.
–   Mi   ez   a   nagy   lárma?   –   csendült   egy   vészjóslóan   nyájas   hang.   Piton
közeledett feléjük.
A mardekárosok versengve jelentkeztek. Piton felemelte hosszú sárga ujját,
és Malfoyra – mutatott.
– Halljuk.
– Potter megátkozott, tanár úr…
– Egyszerre átkoztuk meg egymást! – csattant fel Harry.
– …és Monstrót találta el… nézze meg, tanár úr…
Piton megvizsgálta Monstrót, akinek a feje most illőbb helyen lett volna
egy mérges gomba gyűjteményben, mint egy ember nyakán.
– Indulj a gyengélkedőre, Monstro! – szólt higgadtan.
– Malfoy pedig eltalálta Hermionét! – sietett jelenteni Ron. – Nézze meg!
Nagy nehezen rávette Hermionét, hogy mutassa meg a fogait Pitonnak – a
lány kétségbeesetten igyekezett takargatni őket, bár ez elég nehéz volt, mivel
fogai   már   a   gallérjáig   értek.   Pansy   Parkinson   és   a   többi   mardekáros   lány
görnyedeztek   az   elfojtott   nevetéstől,   és   Piton   háta   mögül   Hermionéra
mutogattak.
Piton közönyös arccal rápillantott a lányra, majd így szólt:
– Nem látok rajta semmi szokatlant. Hermione nyöszörögve felsírt, sarkon
fordult, és elrohant a folyosón.
Harrynek   és   Ronnak   az   volt   a   szerencséje,   hogy   egyszerre   kezdtek   el
kiabálni, s mivel a szűk folyosó erősen visszhangozott, Piton nem érthette
pontosan,   milyen   sértéseket   vágnak   a   fejéhez.   A   lényeget   azonban   így   is
felfogta.– Nos, lássuk! – szólt émelyítően mézesmázos hangon. – Ötven pont a
Griffendéltől,   Potter   és   Weasley   pedig   büntetőfeladatot   kap.   Most   pedig
indulás befelé, különben egy hétre való munkát találok ki nektek.
Harrynek csengett a füle a dühtől. Az égbekiáltó
igazságtalanság   annyira   felbőszítette,   hogy
legszívesebben ezer apró darabra átkozta volna szét
Pitont.
Elcsörtetett a tanár mellett, követte Ront a pinceterem végébe, és lecsapta
táskáját a leghátsó asztalra. Ron is remegett az indulattól – egy pillanatig úgy
tűnt,   mintha   újra   minden   a   régiben   lenne   kettejük   között,   de   aztán   Ron
megfordult,   és   Harryt   faképnél   hagyva   leült   Dean   és   Seamus   asztalához.
Közben  az első  sorban  ülő Malfoy  hátat fordított Pitonnak, és vigyorogva
megnyomta   jelvényét.   A   csoport   újra   gyönyörködhetett   a   POTTER,   A
BÉNÁK BAJNOKA feliratban.
Végre elkezdődött az óra. Harry leült, rámeredt
Pitonra, és különféle borzalmakról fantáziált, amik a tanárral történhetnének…
Piton fekete szemében gonosz fény csillant, ahogy körülhordozta tekintetét
a csoporton.
– Lássuk az ellenmérgeket! – fogott bele neondókájába. – Elég időtök volt
rá,   hogy   összeállítsátok   a   recepteteket.   A   mai   órán   mindenki   elkészíti   a
magáét, aztán kiválasztunk valakit, akin kipróbáljuk…
Piton tekintete a leghátsó pad felé vándorolt, s Harry nyomban kitalálta,
mire számíthat.  Piton őt fogja megmérgezni.  Elképzelte,  amint felkapja az
üstjét, előreszalad vele, és az egész forró löttyöt Piton zsíros hajára önti…
Álmodozásából   váratlan   zaj   térítette   magához:   valaki   kopogott   a
pincehelyiség ajtaján.
Colin Creevey volt az. Belépett a terembe, megeresztett egy vigyort Harry
felé, majd félszegen odasomfordált Piton asztalához.
– Tessék! – förmedt rá Piton.
– Tanár úr, azért küldtek, hogy vigyem fel Harry Pottert.
Piton   kampós   orra   felett   rámeredt   Colinra.   A   fiú   lelkes   arcáról   lassan
leolvadt a mosoly.
– Potternek jelenleg bájitaltanórája van – felelte ridegen Piton. – Az óra
után majd felmehet.
Colin elvörösödött, és pislogni kezdett.
– De… Mr. Bumfolt hivatja Harryt, tanár úr – szólt félénken. – A többi
bajnok is ott van… Azt hiszem, le akarják fényképezni őket…
Harry azt kívánta, bár lenyelte volna Colin a nyelvét az utolsó mondat
előtt.   Megkockáztatott   egy   oldalpillantást   Ron   felé,   de   barátja   konokul   a
mennyezetet tanulmányozta.– Jó, nem bánom, menjen – morogta bosszúsan Piton. – Potter, a holmidat
itt hagyod, és rögtön visszajössz, ha végeztél.
– Tanár úr – cincogta Colin – a holmiját is magával kell vinnie. Az összes
bajnok…
– Akkor vigye! – csattant fel türelmét vesztve Piton. – Fogd a holmidat,
Potter, és tűnj el a szemem elől!
Harry a vállára vetette a táskáját, felállt, és elindult az ajtó felé. Mikor
elhaladt   a   mardekárosok   asztalai   mellett,   egyszerre   tucatnyi   POTTER,   A
BÉNÁK BAJNOKA felirat villant az arcába.