Magunkra utalva

Harry szótlanul lépkedett Voldemort után. Csak felületesen figyelt a körülötte elterülő, éjjeli fénybe öltözött utcára, és rábambult a másik hátára, de közben az elmúlt nap eseményein törte a fejét. Vajon most hibát követett el? Megváltoztatta a múltat, csupán azzal, hogy jelen volt, amikor Voldemort beszélt az apjával? Tudta, hogy a fiatal feketemágus tényleg megölte volna Denemet, hiszen Dumbledore is megmondta, hogy megtette… Létezhet még olyan jövő a számára, melybe visszatérhet? Vagy már semmi nem lesz ugyanolyan? Esetleg semmi nem változott, és Voldemort később majd ugyanúgy elkészíti a horcruxait, ő pedig most csak elodázta a pillanatot?

Vajon, ha mellette maradna, meg tudná akadályozni őt? Vissza tudná fogni Voldemortot a világuralomtól? Van egyáltalán még más választása?

Immár egyértelmű volt, hogy Voldemort végrehajtott egy varázslatot, ott az erdőben, amivel magához hívta őt, és nem véletlenül. Harry nem akart neki beszámolni a jövőjéről, ahogy telt az idő, egyre inkább nem. De meddig húzhatja ezt? Ha tényleg kellenek bizonyos információk, amik hazajuttathatják, akkor van értelme titkolózni? Főleg, ha ez Voldemortnak is rosszul esik? Egészen megdöbbentette, amikor a másik kitört. Nem gondolta, hogy a fiút ennyire bántja a dolog. És akkor eldöntötte, hogy nem fog mindent eltitkolni előtte. Voldemort ezegyszer megérdemelte, hogy tudjon pár dolgot… mert Harry tudta, a másiknak nem kis erőfeszítésébe került, hogy megnyíljon előtte, hogy elmondja, mennyire tart az apjával való találkozástól, hogy hagyja magát megölelni, amikor elbizonytalanodott. És Harry, bár kicsit még mindig nehezen emésztette meg, újra ráeszmélt, hogy a fiatal feketemágus még tényleg teljesen emberi. Még ugyanúgy vannak érzései, mint bárkinek. Még ember.

Nagyon is. Vér szökött az arcába, ahogy eszébe jutott a csók. Nem tudta, honnan vette hozzá a bátorságot. Persze, nem ez volt az első csókjuk, de akkor sem volt hozzászokva, hogy fiúkkal csinálja.

Amikor először történt közöttük… eleinte kicsit részeg volt, de ahogy magához tért a fiú szobájában, már nem érezte magát becsípve. Aztán meglátta maga fölé hajolni őt, és kicsit megijedt, valamiért egy pillanatra azt hitte, a másik meg akarja ölni, ám ahogy Voldemort ráesett, azonnal eltűnt belőle ez a gondolat. Közel voltak egymáshoz, és ő… elbódult. Nem lett volna szabad, de… valahol akarta. Meg akarta csókolni őt. És az volt a szerencséje, hogy még mindig tettethette magát részegnek – Voldemort nem is próbált tiltakozni. Azután meg csak annyit kellett mondania, hogy nem emlékszik semmire. Voldemort sosem fogja megtudni, hogy nagyon is emlékszik. Egy ideig azt hitte, örökre magában őrizheti majd ezt a bűnös-édes terhet, egy olyan egyszeri, titkos alkalom emlékét…

És mégis megismétlődött. Immáron nem foghatta a borra. Nem tudta, mire akarta fogni. Amikor pedig a másik ismét visszacsókolt, úgy érezte, nem is kell ráfogni semmire. Ha Voldemortnak ennyire természetes, hogy fiúval csókolózzon, kár is lenne szégyellni, márpedig neki természetes volt, hiszen korábban, a tisztáson is olyan közel hajolt hozzá, és előtte, a szobájában… És amúgy is szerette volna valamivel befogni a másik száját, ez tűnt hozzá a legésszerűbbnek. Kicsit szégyenkezett, amiért a hallgatásával ennyi fájdalmat okozott Voldemortnak, és sajnálta őt, hiszen egyértelműen lerítt róla, milyen nagy erőfeszítésébe került elfojtani a bánatát, amit az apja okozott, látszott, milyen nagyon fájt neki, amit Denem mondott… Így akarta őt megvigasztalni, és egyben elhallgattatni, hogy ne legyen akkora a saját bűntudata. Valahol szerencséje is volt, hogy Voldemort nem húzódott el – könnyen megtörténhetett volna, hogy a csókkal inkább még tovább szítja a fiú iránta érzett dühét, és támadásra ösztönzi. Ezzel szemben elég kellemesen egymásnak estek.

Akkor jutott eszébe, hogy mit is csinál, amikor megérezte azt a minden kétséget kizáróan merev tagot, ami a csípőjéhez ért. Ha valaki megtudná ezt a jövőben, valószínűleg nem hinne a fülének, és ez… akkor is szégyennel töltötte el, hogy nem akarta megbánni, ami történt. Voldemort… kívánta őt. Még most is beleborzongott az emlékbe. És emiatt még inkább szégyellte magát. Mert ő sem… nem volt közömbös iránta. És ez eléggé rémisztő volt. Azelőtt csak Ginnyvel kerültek hasonló helyzetbe, és ő nem is gondolta, hogy fiúval próbálja meg – ez már önmagában eléggé nehezen emészthető volt a számára. De, hogy még ezen felül Voldemorttal… A szülei gyilkosával… Az esküdt ellenségével… Undorodnia kellett volna, ahogy a jövőben is ezt tette volna, ha például a kígyóarcú Voldemort környékezi meg. De mégsem tudott viszolyogva visszagondolni arra a két csókra, és nem tudott teljes szívével undorodni magától, amiért akart folytatást. Rémisztő volt.

Kavargó gondolataiból nyikorgó hang zökkentette ki; beléptek az árvaház kapuján, majd az útitársa a kulcsok után kezdett kutatni az udvaron elhelyezett hordók egyike alatt. Harry elgondolkodva figyelte a jó öt percig térdelő fiú hátát az árnyékból, és közben összefonta maga előtt a karját, mert már elég hideg volt. Aztán Voldemort sziszegve felpattant.

 - Nincsenek meg a kulcsok – dühöngött a fiú a hajába túrva. Harry szeme elkerekedett.

 - De láttam, amikor odaraktad őket – mutatott a hordó alá, ám mielőtt a másik visszavághatott volna, az árvaház ajtaja kicsapódott, és mindketten hátraugrottak rémületükben.

 - Tom Denem, hogy képzelted, hogy… Te meg ki vagy?

A bejáratból erős, sárga fény szökött ki, amely megtört a küszöbön álló, dühös asszony alakján. Harry rögtön felismerte Mrs Cole-t, bár csak egyszer látta őt, egy merengőben, és az arca most árnyékba borult, de a hangjára emlékezett előző napról. A nő becsapta az ajtót, és lesétált hozzájuk, majd megállt, alig egy méterre tőle. Csak az utcalámpa fényének köszönhette, hogy valamennyire érzékelhette az asszony vonásait; úgy vette őt szemügyre, mint valami árucikket, majd felháborodva ciccegett, és éles pillantást vetett a hordó mellett álló fiúra.

 - Mondd csak, hol kóboroltál, te kis korcs? Nem azt mondtam, hogy térj vissza, mire besötétedik, ha elmész? És ő? Csak nem akartad felhozni? – kérdezte vészjóslóan megemelkedő hangon. Voldemort nyitotta a száját, hogy válaszoljon, ám a nő még azelőtt folytatta. – Tudod jól, hogy nincs helyünk rá, hogy mindenféle jöttmenteket befogadjunk. Így is szűkös pénzből élünk. Persze értem, ha ez téged nem érdekel, miért is érdekelne, de ugye emlékszel, mit mondtam, mi lesz, ha idegen kölyköket hozol fel magaddal?

 - Igen, emlékszem – vágta rá dacosan Voldemort, és még a sötét udvarban is jól látszott, ahogy vörös lángok gyulladnak a szemében. Az ő hangja is erőteljesebbnek hatott, mint általában, és Harry gyanította, hogy csak nehezen állja meg az ordítást. Amellett pedig fogalma sem volt, mi fog kisülni ebből. Vajon mit fog tenni az igazgatónő?

 - Akkor nyilván te sem járulsz hozzá, hogy feljöjjön, igaz? – bökött Harryre a nő, és a mozdulatot megtoldotta egy szúrós pillantással.

 - De, én ragaszkodom hozzá – hallatszott a határozott kijelentés, mire mindketten meglepve néztek az indulattól reszkető Voldemortra. – Nem fogom magára hagyni.

Harryt arculcsapásként érték a szavak. Valahogy olyan szokatlan volt ezt hallani a fiútól… ugyanakkor a gyomra kellemesen megremegett. Az, hogy a másik kitartott mellette, nagyon jó érzéssel töltötte el. Azonban a lelkében dagadozó kis léggömböcske azonnal kipukkant, mikor Mrs Cole válaszolt a fiúnak.

 - Akkor csomagolj! Felőlem, nem kell magára hagynod, mehetsz vele te is. Megbeszéltük, hogy a te utadat is kiadom, ha haza mersz hozni valakit, nem?

 - Nekem nem itt van az otthonom! – feleselt Voldemort, majd vicsorogva rámeredt a döbbent, dühös igazgatónőre. – És egy cseppet sem érdekel, ha kidob, sőt, örülök neki. Úgyis utálok itt lenni!

Mrs Cole egy pillanatig a ziháló fiúra meredt, majd mereven bólintott, mint aki nem is várt más választ.

 - Akkor indíts, szedd össze a holmidat, és ne is lássalak többet!

Voldemort megvárta, míg a nő visszament a házba, majd hozzá lépett.

 - Tom, nem kell… - kezdte volna Harry megrökönyödve, de a fiú ránézett, és nem jött ki több hang a torkán.

 - Te mondtad, hogy nincs rajtam kívül semmid – mondta rekedten Voldemort, majd hanyagul vállat vont, ám a következő percben bátortalanul leszegte a fejét. – Valójában már nekem sincs semmim rajtad kívül. Nem veszíthetlek el csak ezért.

Harry csendes csodálkozással baktatott Voldemort után, aki belépett az árvaházba, és nem törődve az erre kószáló gyerekek mustrálásával, egyenesen a lépcső felé igyekezett. Harry próbált lépést tartani vele, már csak azért is, mert őt még jobban megbámulták. Közben eszébe jutott, hogy idefelé jövet nem is vette észre az épület kivilágított ablakait, és hogy az árváknak most valójában kiránduláson kellene lenniük. Elgondolkodott, vajon miért jöttek vissza ilyen hamar, de végül csak megrántotta a vállát.

A legfelső emeleten már teljesen egyedül voltak, mert a legtöbben most vacsoráztak, úgyhogy Harry újra zavartalanul bámulhatta a másik hátát. Ismét az elmúlt napon töprengett. Délután még Morfinnál voltak, mostanra meg… hajléktalanok lettek. Fogalma sem volt, hová fognak menni ezek után, vagy egyáltalán, mihez kezdenek. Persze a jövőben erre nem lett volna gondja; egyszerűen bementek volna a Gringottsba, és kivettek volna némi összeget a széfjéből, amiből bőven egy hónapig kifizethették volna a Foltozott Üst béli szállás árát. Tomnak azonban nem volt széfje, és az apjától is visszautasította a felajánlott pénzt – igaz, abban a helyzetben Harry is azt tette volna.

A fiú egy indulatos mozdulattal csapta ki a szoba ajtaját, majd azonnal a szekrényéhez lépett, és a mélyéről előkotorta a ládáját. Harry kinyitotta a száját, majd becsukta, amikor a másik olyan erővel hajította az egyik megviselt könyvét a bőröndbe, hogy az kipattant a kaotikusan rendeződött ruhahalmokról, és az ő lábai elé esett. Lehajolt érte, és a feje összekoccant Voldemortéval, aki egyetlen lépéssel termett ott, hogy dühösen visszaparancsolja a művet a helyére.

Megdermedtek, és a könyvre néztek. Harry ujjai Voldemort ujjai alá szorultak, mert mindketten egy helyen ragadták meg a kötetet. Mégis, számára volt benne valami megnyugtató, valami kellemes. Felegyenesedtek, majd bátortalanul felpillantott a fiúra. Az szótlanul nézett vissza rá, az arca kifejezéstelen, de a szokottnál jóval sápadtabb volt.

 - Nem kell ezt tenned – szólalt meg halkan, szinte könyörögve, mire Voldemort felhúzta a szemöldökét. – Nem akarom, hogy miattam ne legyen hol aludnod. Én majd keresek magamnak valami munkát, aztán… nem tudom…

Zavartan elhallgatott, és kihúzta a kezét a fiúé alól. A tekintete a szobát pásztázta, de közben azon gondolkodott, vajon hová is menjen segítségért, ha a fiú belátja, mennyire igaza van. Talán küldenie kellene Dumbledore professzornak egy levelet – hiszen még egészen biztosan életben volt.

Nem. Összeszorult a torka. Nem, neki mégsem, nem fogja tudni tartani a száját, valaki más kell… És nem is volt biztos benne, hogy nyugodt tudna maradni az igazgató közelében, azok után, hogy látta őt holtan a csillagvizsgáló torony tövében feküdni.

 - Mintha ezt már megbeszéltük volna – dobta az ágyra a könyvet Voldemort, mire összerezzent, és kirángatta magát a torokszorító szomorúságból. A másik karba tette a kezét, és éles pillantással nézett végig rajta. – Mondtam, hogy veled megyek. Én gyűlölöm ezt a helyet, és veled… szívesen vagyok együtt.

Harry döbbenten pislogott az ifjú Voldemortra. Annak sápadt arcába kissé visszatért a szín, a két orcáján talán valamivel erősebben is, mint máshol. A fiú száján halvány mosoly tűnt fel, majd az ajkába harapott, aztán felszisszent. Harry még alig tette túl magát a csodálkozáson, mikor észrevette, hogy Voldemort száján egy kis csepp vörös folyadék terül el. A fiú remegő kézzel letörölte, majd sóhajtott.

 - Nem akarok vitatkozni – mondta türelmetlenül, és otthagyta őt, folytatva az imént megkezdett pakolást, immár kultúráltabban, úgyhogy ezentúl semmi nem szökött meg a méretes ládából. Harry elkeseredetten nézte végig a műveletet. Nem volt biztos benne, hogy ennek tényleg így kellene-e történnie, de az agya egyszerűen nem tudott ellenérveket gyártani, amiket bedobhatott volna, hogy meggyőzze a fiatal mágust. És azzal is tisztában volt, miért.

Félt volna a fiú nélkül, egyedül. Önszántából Voldemort mellett akart maradni. Biztosra vette, hogy a jövőben ezt is mindenki hitetlenkedve hallaná. De ő már nem is érezte magát kellemetlenül miatta. Együtt töltött idejük alatt megkedvelte Voldemortot, és ezerszer inkább maradt volna mellette, minthogy felkeresse Dumbledore-t, ahogy logikusabb esetben történnie kellene.

Mikor a fiatal mágus végzett, pár percig szótlanul ácsorogtak a szobában. Kintről beszűrődött az árvák zsivaja, és a nevelők néhány elkeseredett parancsa, hogy ágyban tudják végre a gyerkőcöket. Harry beletörődve sóhajtott, és felpislogott Voldemortra. Aztán gyanakodva összeszűkítette a szemét, mivel a másik karba tett kézzel, vigyorogva figyelte.

 - Mit gondolsz, megtiszteljük még egyszer, utoljára azt az ereszt egy mászással?

Harry felnyögött, és önkéntelenül az ablakra nézett.

 - Ha el akarsz búcsúzni az ereszedtől, nem tartóztatlak – mondta egy bizonytalan mosollyal, mire Voldemort szája széle megrándult. – De én inkább csak nézem, jó?

 - Nem, szerintem az eresz téged is látni akar még – győzködte, és magabiztosan bólintott hozzá, mindezt olyan komoly arccal, hogy Harry kénytelen volt hinni neki – míg rá nem jött, hogy tulajdonképpen miről beszélgetnek. Rekeszizma megremegett, majd felnevetett, és ismét megcsóválta a fejét. Az semmi, ha megkedveli Voldemortot, de hogy rábírja őt egy kis poénkodásra, az azért már teljesítmény volt.

 - Rendben, de csakis szegény eresz miatt, nem miattad. És továbbra is te mész elsőnek!

Voldemort elégedetten vigyorgott rá, majd megfogta a ládáját, és egyszerűen kihajította a félig kinyitott ablakon. Harry elfojtott egy kiáltást, és odasietett, mert biztos volt benne, hogy most kevéske ingóságuk is elveszett.

 - Bolond vagy? Minek dobtad ki a ládádat?

Kihajolt az ablakon, és felkészült rá, hogy csak egy kupac törmeléket lát majd odalent, néhány papírlappal, és anyagfoszlányokkal, ám annál jobban elképedt, mikor a távoli a járdán megpillantotta a bőröndöt, felállítva, sértetlenül… Voldemort kuncogására visszahúzta a fejét a szobába, és csodálkozva nézett rá.

 - Ezért az arckifejezésért már megérte – mondta a fiú olyan felszabadultan, hogy Harry kezdte azt hinni, az elmúlt nap meg sem történt, vagy a másik, amíg ő pislogott egyet, végrehajtott magán egy felejtés átkot. – A ládámon elsős korom óta bűbájt tartok, főleg itt, az árvaházban, mert még véletlenül sem akarom, hogy valamelyik kis ostoba eltulajdonítsa a könyveimet, vagy ami még rosszabb, a meleg ruháimat. Gondolhattad volna, hogy máskülönben én sem teszek ilyet.

Harry rosszallóan felmordult, de közben megkönnyebbülten nézett újra kifelé. Talán Voldemort túltette magát az apján.

 - Szóval… - köszörülte meg a torkát, és meghajolt a fiú felé, aki felvonta szemöldökét. – Parancsoljon előre, Nagyuram. Induljunk!

 - Nagyuram? – visszahangozta gyanakodva Voldemort, mire ő közönyösen vállat vont, és megállta elpirulás nélkül. – Hm… ez tetszik. Ezentúl csak így hívhatsz!

 - Fogd be – morogta, majd félreállt, hogy az ablakhoz engedje az elégedetten nevető fiút.

 -oOHOo-

Harry megtámaszkodott a lámpaoszlopban a járda szélén, és zihálva megtörölte a homlokát, amiről csorgott a verejték. Voldemort megállt mellette, és türelmetlenül sóhajtott.

 - Gyere, nehogy a Foltozott Üst előtt aludj el nekem – morogta a fiú, és a fejével a velük szemben álló épületre bökött a sarkon. Egy könyves-és egy lemezbolt között ott húzódott meg a fekete ajtócska, amit Harry már messziről megismert. Az volt a bejárat a varázsvilágba, az igazi otthonába.

 - Jól van… jövök – nyögte kifulladva, majd a képességeit megerőltetve, egy éles tekintetet vetett a fiatal mágusra. – Nem vagyok hozzá… hozzászokva, hogy ilyen tempóban nyargaljak át városokat.

Voldemort erre láthatóan szívesen reagált volna, de végül csak vállat vont, és előre sietett a bőröndjével. Harry kapkodó lélegzettel loholt utána. Kivételesen tényleg igaza volt a fiúnak, nem akarta itt beadni a kulcsot, ha már ilyen közel kerültek a mágusok világához. Azt ugyan még nem döntötték el, hová mennek, abban megegyeztek, hogy nem maradnak „idekint”, és pár éjszakát a fogadóban töltenek, míg eldöntik, merre tovább.

Harry egy utolsó lépéssel felküzdötte magát a lépcsőn, és még azelőtt beslisszolt az ivó ajtaján, mielőtt az becsukódott volna Voldemort alakja mögött. Aztán megtámaszkodott az ajtó melletti falnál, és amíg próbálta visszanyerni a lélekjelenlétét, körbenézett. Igazán különös élmény volt látni a helyiséget, ami most is pont olyan sötét, olyan poros és füstös volt, mint a jövőben, most is sokan ültek csoportokban az asztaloknál, részeg varázslók feküdtek a pultra, és a hátsó ajtón át néha felbukkant néhány falusi lakos, akik valószínűleg az utolsó bevásárlásaikat intézték. Tom is ott törölgette a poharakat, és töltögette az italokat a vendégeinek a pult mögött, és már most is csak pár szál haj libegett a feje tetején, foga ellenben három virított elöl, ahogy mosolygott.

Semmi nem változott, és ez azért enyhén megdöbbentette. Persze, nem várt akkora másságot a varázsvilágban, mint a mugliknál, akik jelentősen haladtak a korral pár évtized alatt, de hogy teljesen ugyanolyan legyen minden, mint a jövőben is… Zavaró volt, és egy röpke pillanatra a remény kis szikrája lobbant fel benne, hogy ezzel megtört a varázs, és újra otthon van.

De persze nem. A kocsmáros odabiccentett Voldemortnak, aki a pulthoz húzta a ládáját, aztán biccentett, és beszéltek pár halk szót egymás között. A sustorgás egy pontján az idősebb Tom felkapta a fejét, és az ajtó felé nézett, jól megmustrálva őt, mire zavartan topogott párat, majd újra a fiatal feketemágushoz fordult és bólintott. Voldemort elégedetten kihúzta magát, és ezúttal ő kezdte keresni tekintetével, majd mikor a pillantásuk összekapcsolódott, intett neki, és elindult egy üres asztal felé. Harry óvatosan átpasszírozta magát a zsúfolt asztalok és székek között, majd nem titkolt megkönnyebbüléssel zuttyant le a sarokba.

 - Ma este itt alhatunk ingyen – csúszott a boxban szorosan a jobb oldalához Voldemort, karba tett kézzel hátradőlt, és elernyedt a kopott huzatú padon. – A kocsmáros engedélyezte, de holnaptól már fizetnünk kell, szóval mindenképpen pénzt kell keresnünk.

 - Annál is inkább, mivel nekem még pálcám sincs – sóhajtott Harry szomorúan, és észbe kapott. – Tényleg, a tied még nálam van. Tessék!

Kifejezetten rossz érzés volt, amikor a hosszú, vékony ujjak finoman kihúzták az övéi közül a varázseszközt, hiszen így újra védtelenné vált. Ugyan azt nem hitte, hogy Voldemort bántani fogja, vagy hagyja, hogy bárki bántsa őt, mivel a ma esti húzással jelentősen nőtt a belé vetett bizalma, de sosem lehet tudni, hogy alakulnak a dolgok, és mégiscsak jobban érezte volna magát, ha van nála bármiféle fegyver, amivel megvédheti magát, ha netán rájuk támadnának.

 - Tényleg – morogta kelletlenül a fiú is, majd elgondolkodó kifejezéssel fordult újra felé. – Az Abszol úton biztos van olyan üzlet, ahol elkél a segítségünk, ha nem is egymás mellett… Árurakodóként, vagy a raktárban is teljesen megfelelne… De abban nem vagyok biztos, hogy eleget fizetnének nekünk, hiszen lerí rólunk, hogy még iskolába járunk.

Pár percig hallgattak, mivel a kocsmáros kedveskedett nekik egy-egy pohár vajsörrel, amit mindketten mosolyogva megköszöntek. Voldemort elvette a poharát, maga elé meredt, talán a saját felvetésére kereste a választ, közben az ajkai a fémkupa szélével játszadoztak. Harrynek hirtelen túlságosan melege lett, zavartan megköszörülte a torkát, és vállat vont.

 - Akkor majd keresünk olyan helyet, ahol nem nézik a korunkat. – Majd mielőtt megakadályozhatta volna, kicsúszott a száján. – Például a Borgin és Burkesben.

Voldemort félrenyelte az italát, és visszafojtott köhögéssel dőlt előre. Nyilván nem akarta az egész ivó tudomására hozni, hogy fulladásos állapotba került, úgyhogy Harry, ijedtsége miatt jobb ötlet híján, erősen hátba csapta. A fiú azonnal levegő után kapott, majd remegő kézzel megtörölte a száját, és döbbent pillantást vetett rá.

 - Bocsi – húzta be a nyakát Harry szabadkozva, mire Voldemort gyorsan körbelesett, ki látta őket (bár senki nem törődött velük), majd hitetlenkedve megcsóválta a fejét.

 - Nem… - A fiú megköszörülte a torkát, mivel a szokásosnál sokkal rekedtebb volt. – Nem gondoltam volna, hogy tőled hallom ezt a javaslatot. És még <i>én</i> tartottam tőle, hogy nem akarsz majd odamerészkedni!

 - Hát, nem a kedvenc üzletem – jegyezte meg gúnyos vigyorral a szája sarkában, és nem kevesebb megkönnyebbüléssel. – De sajnos tényleg nem bízhatunk a… „tisztább” helyekben, csak a Zsebpiszok közben.

Harry inkább a vendégeket kezdte mustrálni, mivel megint vészesen emelkedett a pulzusa, most attól az elismeréstől csillogó, sötét, vörös lángú pillantástól, amit a másik vetett rá. Valószínűleg nem feltételezte volna róla, talán azt sem, hogy ismeri a boltot. Mi tagadás, szívesen a nyelvébe harapott volna, de már nem visszakozhatott. Emellett Voldemort szerint is igaza volt. Más lehetőségük nem maradt. A baj csak az volt, hogy Harry nem az általános okból tartott tőle, hogy Borginnál dolgozzanak.

Igazán attól félt, hogy az ifjú Voldemort esetleg vérszemet kap egy horcruxhoz. Már nem emlékezett rá pontosan, Dumbledore mit mondott, mikor készült az első lélektároló, de abban egészen biztos volt, hogy összefüggésbe lehetett hozni Voldemort első gyilkosságával, az apja megölésével… ám most nincs első, így talán a fiatal feketemágus meggondolta magát, vagy…

Vagy csak ő reménykedik túlságosan.

 - Akkor holnap kora reggel indulunk – szólt Voldemort nem sokkal később, majd a szája elé emelte a kezét, és ásított. – Maradt még annyi pénzem, hogy most vegyünk egy vacsorát, és holnap egy reggelit, de itt ki is fújt, ezért délig mindenképpen ki kell könyörögnünk valahol egy kis előleget. Ha nem sikerül, nem tudom, mit fogunk enni… de nem lesz gond. Majd én beszélek, csak hagyj rám mindent. Értek az emberek meggyőzéséhez, úgyhogy pont ezért előbb neked próbálunk állást keresni. Ha véletlenül befognának engem, és magadra maradnál…

 - Kösz – morogta oda Harry elkedvetlenedve. – Jó erőben vagyok, és a segítőkészségemet is kihangsúlyozhatom, hogy elnyerjem az emberek bizalmát. Menne egyedül is… de csináljuk úgy, ahogy te akarod. Az a biztosabb.

 - Kösz, hogy elismered… Potter – vigyorgott rá Voldemort, mire őt leverte a víz, és gyorsan másfelé nézett, mert az a sötét tekintet túl intenzíven fürkészte. – Tényleg Potter vagy? Vagy csak kitaláltad?

 - Ha azt mondanám, hogy csak kitaláltam, hinnél nekem? – kérdezte a szomszédos asztalnál ülő férfit szemlélve, idegesen simogatta a kiürült poharát, és a világért sem nézett volna a másikra.

 - Valószínűleg nem – hallotta a beismerő választ Voldemort felől. – De ha azt mondanád, megesküszöl, hogy csak kitaláltad, akkor igen.

Harry, feladva a másfelé nézelődés taktikáját, csodálkozva fordult Voldemort felé, és azonnal tudta, hogy a fiú komolyan gondolta, amit mondott. Mégsem csapott le a lehetőségre. Egyrészt azért, mert elgondolkodott rajta, hogy másnap mégis milyen névvel mutatkozna majd a boltban, ha nem az eredeti nevével (nem volt annyi ereje, hogy kifundálja, melyik család vezetéknevét lenne érdemes magára venni), másrészt valószínűleg Voldemorttal együtt kell majd nyár végén visszatérnie a Roxfortba (bár egyelőre nem terveztek semmit, de sejtette, hogy ez fog történni), és ott egykettőre kiderülhet, hogy nem az, akinek mondta magát… Különben is, egy név… az még nem a világ. Miért hazudjon róla Voldemortnak? Ha később pedig mégis kiderülne, hogy Potter a neve, csak szégyellné magát.

 - Nem fogok megesküdni – sóhajtott szomorúan, majd bocsánatkérő pillantást vetett a másik elsötétülő arca felé. – Sajnálom… tudom, hogy kíváncsi vagy. Tudnod kell, hogy nem azért titkolózom előtted, mert nem bízom benned. A ma történtek után benned bízom a legjobban. Komolyan. De… Emlékszel Hermionére? Meséltem neked róla, a múltkor… Harmadévesek voltunk, amikor kapott egy időnyerőt a minisztériumtól, hogy több órára járhasson. Éltanuló volt, megkapta az időnyerőt, és egy egész tanéven keresztül használta. És egy alkalommal… engem is visszavitt pár órával korábbra, és közben kioktatott, hogy a múltat nem szabad megváltoztatni, mert beláthatatlan tragédiák történhetnének. Érted? A múltat semmi esetre sem szabadna… és félek, hogy túl sokat tettem már, amit nem kellett volna. Nem akarom, hogy… véletlenül olyan elszólást tegyek, aminek hatására… mondjuk, nem is születek meg! Mihez kezdek akkor?

Voldemort nem őt nézte; a pohara alján lévő maradék vajsört lötybölte, az arca kifejezéstelennek tűnt, és teljes figyelmét a kupának szentelte. Harry sóhajtott.

 - Amúgy… igen, Potter vagyok – felelt a korábbi kérdésre. Voldemort erre váratlanul felé fordult, megdermedt a mozdulat közben, a kezében egészen megdőlt a serlege, és ha több ital lett volna a poharában, most a saját ölébe csöpögtette volna. Harry elfordult, mert nem bírta állni az éles, fürkésző tekintetet. – Az apám James Potter volt, az anyámat Lily Evansnek hívták. Anya mugliivadék volt, úgyhogy igazából félvér vagyok, de engem nem igazán izgat.

 - Félvér? – hallotta meg a halk hangot, mire önkéntelenül is újra a másik felé fordult. Voldemort immár nem gyanakvóan nézett rá, éjszín szemében inkább kíváncsiság csillogott, arcán töprengő kifejezés ült. – Mint én.

 - Aha – bólogatott Harry, és kipréselt magából egy mosolyt. – És szerintem ez nem jelent semmit. Az, hogy ki volt az apád… ne hagyd, hogy megbélyegezzen! Nem kell, hogy szégyelld. Nem tehetsz róla, hogy ő nemzett, és te is tudod, mennyivel különb vagy nála. Különb vagy sok-sok embernél. Mindenki tudja, milyen erős és intelligens vagy… nem kell tartanod tőle, hogy lenéznek, amiért az apád nem varázsló. Na jó, a Mardekárban biztos fontosabb, de… te már szerintem eleget bizonyítottad, hogy varázslóbb vagy, mint a legtöbb osztálytársad.

Beszéd közben Harry kicsit elpirult, főleg, mikor meglátta Voldemort csodálkozástól megnyúlt, bizonytalan mosolyú arcát. Nem tudta, ezzel sokat mondott-e, vagy sem. Nem tudhatta biztosan, mi lesz az a szó, ami végzetes változásokat hoz, és mi az, ami nem nyom a latban. Csak a saját megérzésére támaszkodhatott, és ő úgy érezte, kicsit fényeznie kell Voldemortot. Nem mintha a fiú nem lenne így is elég beképzelt (emlékezett minden egyes megnyilvánulására a merengőben és a valóságban is), de a mai események, az apjával való rossz viszonya, és a fiúban megbúvó fájdalom miatt úgy gondolta, a másiknak szüksége van egy kis vigaszra. Különben meg… az is lehetséges volt, hogy így is annyit változtatott a jövőn, hogy már teljesen mindegy volt, mit mond el, és mit nem.

 - Szóval mindenki tudja? – kérdezte kíváncsian közelebb hajolva Voldemort. – Ki mindenki? Híres leszek? Mit fogok csinálni a jövőben?

 - Mindenki – bólintott Harry, és megint inkább a termet leste, hátha hallja őket valaki, de persze azóta se figyeltek rájuk, ahogy a sötét sarokban ücsörögtek. A keze megfeszült az üres kupán. – Minden boszorkány és varázsló. Híres leszel… de sajnálom, nem mondhatom meg, mit fogsz csinálni. Félő, hogy az… túl sok információ lenne.

 - Akkor nem a tanárod leszek – jelentette ki magabiztosan a fiú, és Harry tarkóján lefolyt egy izzadságcsepp. Kezdte bánni, hogy belement ebbe a beszélgetésbe. – Valami minisztériumi személy? Törvényt fogok hozni valamiről? Nem hiszem, hogy egy szürke kis aktakukac leszek, az nem illene hozzám. Vagy más területen tevékenykedem? Mert vannak ötleteim már most is, de…

 - Kérlek, Voldemort – vágta félbe az egyre bizakodóbb szóáradatot, mire a másik azonnal elhallgatott, és az arcáról eltűnt a fanatikus lelkesedés, a szemében kihunyt a vörös tűz, és mintha viasszá vált volna a bőre. Kifejezéstelenül meredt vissza rá. – Sajnálom, tényleg, de erre… nem felelhetek. Nem tehetem.

 - Hm – reagált a fiú. – Értem.

És ahogy rápillantott, tudta, hogy tényleg érti, de azt is érezte, hogy egyáltalán nincs ínyére, hogy nem kaphat választ a kérdéseire. Emiatt pedig kezdte kissé szégyellni magát, és bűnbánóan leszegte a fejét. Határozottan nem esett jól neki, hogy Voldemort kedvetlenné vált.

 - Akkor gyere… holnap nehéz napunk lesz, én is eléggé elfáradtam, sajog mindenem. Vegyük meg a vacsoránkat, és menjünk aludni!

Odamentek a pulthoz, és előadták Tomnak a kérésüket, majd visszaballagtak. Harry kicsit megkönnyebbült, hogy nem kell tovább folytatnia ezt a társalgást, még nem volt biztos benne, hogyan is kéne adagolni a tényeket. Szótlanul hajoltak a borsóleves fölé, dacára az étel rossz hírének; hamar befalták, mert mindketten nagyon éhesek voltak, aztán elindultak a lépcső felé. A vendégek már megritkultak azóta, és elcsendesültek. Segített Voldemortnak felcipelni az emeletre a nehéz utazóládát, és odamentek a tizenegyes számot viselő szobához, melyben Harry már lakott egyszer pár hétig, miután lufivá puffasztotta Marge nénit, és elmenekült Dursleyéktől. Közben azon töprengett, hogyan tudta a fiú átvonszolni a fél városon a poggyászát.

A szoba most is úgy nézett ki, mint amikor Harry megszállt benne, ám ahogy becsukták az ajtót maguk mögött, és odamentek az ágyhoz, mindketten elbizonytalanodtak. Nagyon is jól emlékezett a fekhelyére abból a két hétből, de az csak most tudatosult benne, hogy kettejüknek külön-külön kellene ágy – ezzel szemben itt csak egy volt, és az is keskenyebbnek tűnt, mint Voldemort árvaházi matraca.

 - Te… te akarsz az ágyban aludni? – kérdezte meg tétován Harry az elcsigázottnak látszó fiút, aki erre ráemelte álmos szemét. Amilyen állapotban volt, már tudta, hogy meg sem kellett volna kérdeznie. Nem bírta volna elviselni, hogy Voldemort feküdjön a földre, amikor egyértelműen szüksége volt az ágy puhaságára és kényelmére. Ő maga egyszerűen csak elfáradt, de bárhol jó volt neki, ha közben fekhet. – Rendben, akkor én majd alszom a padlón, itt… ezen a felén… de ne felejtsd el, nehogy keresztül ess rajtam éjjel, ha felkelsz!

 - Aludhatsz te az ágyban – dörmögte Voldemort, mire Harry felkapta a fejét. Már el is kezdte söpörgetni a port az ágy melletti deszkákról. A fiatal feketemágus toporogva szorongatta a bőrönd fülét, és bizonytalanul nézett rá. – Én elvagyok a földön. Hamarosan állva is elaludnék.

 - De pont azért – erősködött Harry, és elmosolyodott. – Kettőnk közül nem te vagy a bármit bárkiért feláldozó identitású egyén. Emlékszel… griffendéles vagyok. Lovagias, meg minden. Nem hagynám, hogy lent aludj. Megérdemled.

Voldemort hitetlenkedve rázta a fejét, majd egy ásítás meggyőzte, hogy ne vitatkozzon. Odahúzta a ládát az ágy végébe, azonnal lehuppant, és befészkelte magát a takaró alá.

 - Akkor legalább vedd ki az egyik köpenyemet, vagy valami – javasolta morogva, félálomban a fiú, és lecsukódtak a szemei. Harry ácsorgott még egy darabig mellette, aztán úgy döntött, megfogadja a tanácsot, és leteregetett pár ruhadarabot a földre. Aztán elfújta a fali gyertyatartóban égő két gyertyát, és letelepedett a hevenyészett kis fekhelyre. Nem akasztotta le a válláról a köpenyt, azzal takarózott, és közben azon törte a fejét, miért akarta Voldemort, hogy ő aludjon a paplan alatt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés