3.Beszélgetések
Ignis Carte 2008.01.10. 15:55
"Otthonom pedig a Roxfort lett. Mindent megteszek azért, hogy megvédjem azt, ami a szívemnek kedves, legyen élő… vagy holt"
A sötét folyosók köszöntötték a két fekete hajú férfit. Szótlanul lépkedtek az igazgató irodája felé. A csendet csak a cipőjük kopogása törte meg. A tanár furcsán nézett a fiúra. Nem értette, mi történt vele. Miért ilyen nyugodt, határozott… és szófogadó? Megpillantotta a smaragdzöld íriszét, és meghökkent. A fiú szemei, mintha világítottak volna, olyan átható volt a tekintette. Az érzések, csak úgy csillogtak a szemébe. Mindent elárultak, de mégis megijeszthették az embert. Elszakította a tekintetét a fiúról, mert megérkeztek a céljukhoz.
- Tutti frutti – mondta a kőszörnynek a jelszót. Maga elé engedte diákját. Végre ott álltak az ajtó előtt, hogy a gyerek is megtudja a tervet.
- Menjen, Potter! – adta ki a parancsot.
Harry belépett az irodába. Mikor legutoljára itt volt, épp azon fáradozott, hogy szétverje ezt a helyet. Oly sok emléke kötődik ide. Minden évben, ebben az irodába folytak a legfontosabb beszélgetései az igazgatóval. De ez az ember, aki most itt áll előtte az igazgatója lenne? Egy jóságos, bölcs öregember lenne csupán?
- Jó estét igazgatóúr! – köszöntek egyszerre tanárával.
- Harry, köszönöm, hogy eljöttél Perselusszal – a megszólított csak biccentett, tudta mire érti Dumbledore a köszönömöt, és ez jó érzéssel töltötte el. – Szeretnék kérni tőled valamit – a kék és a zöld szempár találkozott. Mindketten meglepődtek, de elmosolyodtak. A mágia hullámzott a tekintetük között. Nyers, tiszta erő lángolt kettőjük között. A harmadik férfi is érezte ezt, és nem mert megmozdulni, vagy akár levegőt venni. Ilyet még nem tapasztalt soha életében. De a két férfi megtörte, ezt a láthatatlan jelenséget.
- És mi lenne az? Köze van ahhoz, hogy hol fogom tölteni a nyarat, mert gondolom a nem a Privet Drivenon? – tette fel a logikus kérdést.
- Igen a nyaradról lenne szó, de mielőtt, ezt megbeszélnék, beszélni akarok veled – Harry meghökkent kissé.
Miről akar beszélni velem? Lehet, hogy az utolsó beszélgetésünkről akar velem beszélni? Csak nem lehet olyan nagy baj, hisz nyugodt hangon mondta… igaz Voldemorttal is mindig teázásra készül. Azért, ezt megnézném. Leülnénk így négyen. Piton valami mérget keverne Voldy bának meg nekem. Dumbledore nyugodtan cseverészne az időjárásról. Én a tekintettemmel meg ölöm Voldyt. De szép is lenne – gondolta magában Harry, de a gondolatait visszahozta a jelenbe, ami inkább valószínű, mint az ’’idilli” teázás.
- Szeretnék bocsánatot kérni – a szobában erre a kijelentésre nem csak Harry, de Piton is meglepődött - Tudod… - a fekete hajú fiú nem hagyta, hogy befejezze. Ritkán vágott az igazgató szavába, de most muszáj volt neki. Már rég átgondolt mindent. A gyász, az idő melyet, ezzel töltött sok mindenre ráébresztette.
- Kérem ne, igazgató úr! Nincs miért bocsánatot kérnie. Tudja, sokat gondolkoztam – Miközben beszélt az ablakhoz sétált, és nézte a tájat, mely valami megfoghatatlan érzéssel töltötte el. Erőt adott neki ez a kép, ez a valós ábránd, hogy folytassa. - Siriuson, a családomon, az életemen… a sorsomon. Talán lehetne választásom, de Voldemort nem hagyja nekem. Megöl mindenkit, akit szeretek, és mindenkit, aki az útjában állt. Sirius halála nem a maga hibája, sem Pitoné, sem a Rendé vagy akár az enyém. Hanem mindenkié. Bellatrix megölte, én belekergettem, és még folytathatnám a sort, de megtörtént. Késő hibáztatni bárkit is, az nem hozza vissza őt. - Hirtelen szembefordult a két meglepődött férfival és a szemükbe nézett, de rendületlenül folytatta tovább. Annyiszor eltervezte, hogy mit fog mondani, ha egy ilyen lehetőséget kap, de most minden elillant, amit az eszébe vésett. Csak azt mondta, ami eszébe jutott. – Kaptam egy családot vele, de tévedtem. Hermione ráébresztet valamire, amit tudtam eddig is, csak nem vettem észre. Sirius csak a családom egyik tagja volt. Mióta beléptem a varázsvilágba, azóta van igazi családom. Testvéreim lettek. Hagrid, Ron, Hermione, Remus, a Weasley család, ha azt vesszük maga a Rend… és maga is igazgató úr. – a legutolsó szónál már mélyen Dumbledore szemébe nézett. Látta benne, hogy meghatotta a férfit. Az ezüst szerkezetek kattogása, a fáklyák áltál gyéren megvilágított szoba látványa valamit felébresztett Harryben. Odasétált Fakweshez, és megsimogatta vörös tollait. Suttogva, kedvesen beszélt hozzá.
- És persze te is a családomhoz tartozol, Fawkes – a főnix egy lágy trillával köszönte meg a kijelentést. Mindig megnyugtatta őt a dallam. Erőt adott neki, hogy merjen remélni. Most is segített neki.
- Otthonom a Roxfort lett. Mindent megteszek azért, hogy megvédjem ezt, hogy megvédjem azt, ami a szívemnek kedves, legyen élő, vagy holt – fejezte be végül.
Úgy érezte, elmondta azt, amit el kellett mondania. Nem akarta hordozni a szavakat, nem akarta kimondatlanul hagyni őket. Számára Dumbledore mindig is egy támasz volt, egy nagyapa, mely nevelte őt, még ha észre sem vette.
Csend telepedett a szobába. Piton méregette a fiút. Nem tudta mit is gondoljon róla. Ellentétek vívtak harcot a lelkében. A gyanakvás csatázott a józanésszel.
Harry leült a kanapéra, az igazgató mellé telepedett. Csak a bájital mester állt megkövülten, és figyelte a jelenetet, s próbálta feldogozni.
- Harry, fiam! Már a múltkor is elmondtam neked, hogy többet jelentesz számomra, mint egy egyszerű diák. Ezért szeretném kérni tőled, hogy mint oly sokszor, most is bízz bennem!
Harry tudta, most végre rátérnek arra, amire eredetileg akart az igazgató. Látta a mellette ülő idős férfi szemébe az aggodalmat, a szeretetet és büszkeséget. Olyan jól esett a szemébe nézni a gyűlölet lángja nélkül.
- Mondja, uram! Kezdek kíváncsi lenni – mondta kedvesen. Erre mind ketten elmosolyodtak.
- Nem fogok neked hazudni. Voldemort el akar kapni. Gondolom, ezzel nem mondok újat neked, de félek a varázslat, mely az otthonodat védi nem lesz elég erős. – Harry kérdő tekintetét látván megmagyarázta. – Túlságosan hiányzik a szeret belőle. Az anyai vér igaz erős, de Voldemort vére a tiéddel keveredve hatalmas erő, amellyel képes lebontani a pajzsokat. Úgy gondoltam, hogy jobb, ha egy rejtett helyre viszünk el téged – hangja határozottan csengett, mégis vegyült egy kis bizonytalansággal a következő mondatok miatt. - Persze, nem egyedül lennél ott, de senki nem tudhatja, hogy hol leszel. Egyedül az, aki veled lesz és én.
Harry végig nyugodtan ült a kanapén. Érdeklődve hallgatta a szokásos magyarázatokat. De egy gonosz kis bestia furakodott az agyába, méghozzá a balsejtelem az eddig néma férfival kapcsolatban. Remélte, hogy nem lesz igaza. Csak nem teszik meg vele. De, ahogy az igazgató szemébe belenézett tudta, hogy tévedett. Dumbledore végre kimondta, azt a nevet, amit jobb lett volna még elfelejteni is.
- Perselusszal leszel – a két férfi várta a gyerek reakcióját. Az üvöltözést, a döntésük kétségbevonását, hisztériát, bármi mást, de nem, azt, amit kaptak tőle. Ott ült megkövülten, mint egy fa.
Megtették velem. Csak nem fog megölni… vagyis Dumbledore szeme előtt biztos nem, mert biztos, hogy figyelni fog. De miért vele kell lennem. Mondjuk Remussal, vagy Mordonnal. Még az is jobb lenne. Mindegy. Kibírom. Talán még javamra is fordíthatom, ezt az egészet…
Egy terv kezdett kirajzolódni a fejében.
- Rendben van – mondta végül. Ezzel megdöbbentve a két férfit. Ez a válasz nem tartozott az elképzeltek közé. A fiút magában szórakoztatta a viselkedése miatti meghökkenés.
- Rendben van? – kérdezett vissza Piton. Most szólalt meg először mióta itt voltak. Eddig nem érezte szükségét. Jól elvolt a saját gondolataival.
- Igen, rendben van. De egy feltétellel leszek hajlandó magával tölteni a nyarat.
- Nem értem, miért hiszi, hogy feltételeket szabhat. – Az igazgató nem szólt közbe. Ez a kettőjük játszmája. Hagyta, hagy játsszák le.
- Meg tudom keseríteni az eltöltött időt… - hagyta, hogy szavai a levegőben lógjanak.
- Azt meghiszem – motyogta a két férfi, ijesztően egyszerre.
- Halljuk a feltételt és talán beleegyezek – adta meg magát Perselus. Nem akart belegondolni, hogy miket kell átélni a kölyökkel, ha idegesíteni akarja őt.
- Csak magunk leszünk ott? Maga és én, ugye?
- Igen, Harry, csak ti ketten.
- Tanítson.
- Mi? Ennek mi köze a feltételhez. Eddig is tanítottam. – Harry, ezt hallva elhúzta a száját, de inkább nem mondott rá semmit.
- Nem, nemcsak bájitaltanra gondoltam. Bűbájokra, SVK-ra, mindre, amivel egyszer majd harcolhatok, amivel védekezhetek és védhetek… és okklumenciára is, de rendesen. – a szavait következő látvány felejthetetlen marad örökre számára.
A rettenthetetlen, kegyetlen bájital mester, a pincék sötét ura ott állt előtte tátott szájjal és döbbenet tekintettel. Ha nem gondolta volna komolyan szavait biztos, követte volna az igazgató példáját, és kacagni kezd. De az elhangzott szavaknak túl nagy súlyuk volt. Piton első döbbentéből összeszedve magát hidegen nézett a kölyökre, mint az áldozatára éhes keselyű.
- Tanulhatsz, ha betartod a szabályaimat.
- És mik lennének azok?
- Végtelenül egyszerű. Azt teszi, amit mondok – gonosz mosoly húzódott az arcára, ahogy, ezt kimondta.
- Akkor ne magázzon.
- Ezt megoldható. Megegyeztünk?
- Megegyeztünk – ezzel megállapodtak. De tudták ez túlságosan is egyszerű volt. Nem lesz problémamentes az előttük álló nyár.
- Igazgató Úr, lehetne pár kérdésem?
- Persze.
- Legalább levelet írhatok a barátaimnak?
- Persze, de vigyázz mit írsz nekik. A leveleket elkaphatják, hisz te is tudod.
- Értem. Rendben, és mikor indulunk?
- Most azonnal.
- Harry, kérlek, viselkedj! Az életed a tét, és nem akarom kockáztatni.
- Értem, uram!
- Megtennéd, hogy lemész McGalagony professzorhoz és átadnád neki, ezt a levelet?
- Megyek – mondta Harry naivan, mintha nem tudná, hogy csak meg akarják beszélni a dolgokat.
Mikor a két férfi egyedül maradt, nem tudták ki szólaljon meg hamarabb. Elgondolkoztatta őket a fiú.
- Még mindig nem változott a véleményed róla?
- Nem. Miért játssza meg magát előtted? – tényleg így gondolta. Nem hitte el, hogy ennyire félre ismerhet valakit. Hisz kém volt. Nem lőhet ekkora bakot. Főleg nem ezzel az elkényeztetett, önző kölyökkel.
- Nem játssza meg magát. Talán a nyár elég lesz rá, hogy rá jöjj erre. – Kopogtatás felhangzása belefojtotta a választ a bájitalt mesterbe.
- Ideje indulnotok. A kandallón keresztül a falusi kocsmába fogtok érkezni. Üres lesz, elintéztem. Vigyázzatok magatokra, és egymásra – azzal elengedte őket.
A szíve tele volt aggodalommal és kétséggel. Csak remélte, hogy ez a két, egymásra annyira hasonlító ember ki fogja bírni egymás mellett.
|