Camelie falfehéren, reszkető végtagokkal állt meg a sötét faajtó előtt. Mindenképpen higgadtan akart belépni és szembenézni a sorsával, de jelen állapotában ez lehetetlennek tűnt. Vékony ujjaival megkapaszkodott a kopogtatóban, mélyen beszívta a levegőt, azonban ezután meg sem mert mozdulni. Talán még pislogni is elfelejtett.
- A helyedben én nem szeretnék bemenni oda – hallott egy szórakozott hangot a háta mögül. A szíve kihagyott egy ütemet, és olyan gyorsan ugrott el az ajtótól, mintha megégett volna.
- Piton professzor... hívott – makogott a lány közben elkerekedett szemekkel bámult az érkezőre.
- Érdekes, eddig még mindig egyedül jártam büntetőmunkára – csóválta a fejét a fiú. - Úgy tűnik, már túl szoros Piton beosztása.
Félős volt, hogy Camelie menten elájul, az arca pedig égővörösből hirtelen falfehérre változott.
- Öhm... valami baj van? - nézett rá Harry aggódva. Nagyon remélte, hogy semmi olyasmit nem mondott, ami a lányból ilyen reakciót válthatott ki.
Mielőtt iskolatársa válaszolhatott volna, kivágódott az ajtó mellettük, és Piton zsíros, fekete hajjal keretezett arca jelent meg a nyílásban.
- Potter, Wonder, megtudhatnám, miért ácsorogtok a dolgozószobám előtt, amikor már rég bent lenne a helyetek?! - förmedt rájuk. - Indulás befelé!
Harrynek egy mély sóhajtás kíséretében már majdnem sikerült beslisszolnia tanára mellett a sötét helyiségbe, azonban a férfi hangja megállította.
- Potter, kísérd be Wondert, mielőtt elájul itt nekem!
Harry engedelmesen – remélve, hogy ezáltal hamarabb szabadulhat, a lányhoz lépett. Camelie még mindig reszketett, mint a nyárfalevél, amikor pedig Harry átkarolta a derekát, mintha megdermedt volna. Piton felvont szemöldökkel figyelte, ahogy összeesik. Ő az egészet elkönyvelte annyival, hogy a buta liba az ájulás határára jutott már a „Szent Kölyök” látványától is. Harry minden erejével próbálta felsegíteni, de mivel alig volt nagyobb a lánynál, kétségessé vált, hogy meg tudja-e tartani mindkettejüket.
- Igyekezz már, kölyök – adta ki a szigorú utasítást a professzor, a Kis Túlélő pedig megpróbált engedelmeskedni – addig sem kellett üstöt pucolnia.
Végül is Camelie pár másodperccel később kinyitotta a szemét, és talpra küzdötte magát, mintha misem történt volna.
- Ne haragudj – nézett bűnbánóan az őt támogató fiúra, majd Piton felé pillantott. A férfi türelmetlenül kopogtatta az ajtókeretet.
- Méltóztatnának még ma befáradni, vagy az egész délutánomat szándékukban áll elvesztegetni?! - förmedt rájuk a sötét ruhás férfi, majd miután mindketten beiszkoltak a helyiségbe, bevágta maguk mögött az ajtót.
- Potter, te tudod a dolgod – intett Piton a sarokban tornyosuló, ragacsos üstök és ezüsttőrök felé. - Wonder, maga üljön le, és szedje össze magát. Előre figyelmeztetem: most még elmehet.
- Én is elmehetek? - kapta fel a fejét Harry, ám a férfi villámló tekintetét látva inkább behúzta a nyakát.
Camelie folyamatosan a griffendéles felé pislantott, amiből Pitonnak már nagyon kezdett elege lenni.
- Miss Wonder, ha csak Pottert akarja bámulni, akár segíthet is neki. Tudtommal azonban másért jött ide!
A lány zavartam összerándult.
- Kérem, kezdjük – motyogta zavartan. - Mit kell tennem?
- Csak koncentráljon! Ha valóban olyan emlékeket lát, amelyeket nem személyesen élt át, az elsősorban az iskolára is tartozik.
- És ha tényleg ilyeneket látok? - kérdezte megszeppenten Camelie.
- Abban az esetben reménykedhet, hogy nem küldik a Szent Mungóba. - A férfi arcára egy olyan kifejezés ült ki, mintha egy kárörvendő vigyort próbálna elfojtani. Egy kecses mozdulattal felemelte pálcáját az asztallapról, és gyengéden jobb kezének ujjai közé vette.
- Hálás lennék, Potter, ha nem hallgatózásra pazarolnád az erőd a büntetőfeladatot végrehajtása helyett – csattant fel hirtelen, mire Harry becsukta a száját és nekilátott a nyúlékony, vörösesbarna anyag lesúrolásához.
- Kezdjük, tanár úr – hunyta le szemeit Camelie.
- Nézzen rám – morgott Piton, ám hamar megbánta utasítását. A lány szemei a félhomályban valóságos smaragdszínűek voltak, szinte világítottak. A professzor összezárta tenyerét pálcája körül. - Legilimens! - mondta végül, miután valamelyest összeszedte gondolatait.

A lány megfeszült a székben. Filmkocka szerű képeket látott a fejében, amelyeken épp házi feladatot írt, vagy órákra járt. Lepergett előtte néhány a gyerekkoráról is, a családjáról, előző iskolai barátairól.
Piton gúnyosan elkönyvelte magában, hogy a lányban nincs semmi figyelemre méltó, de még megpróbált a biztonság kedvéért mélyebbre hatolni.

És megtalálta! Több percnyi keresgélés után egy erős falba ütközött. Csak fehér, rezgő foltokat látott: tudta, ha bármi érdekeset találhat a lány agyában, az csakis emögött lehet. Megpróbált alaposabban szétnézni: elég mélyen járt, ahol már csak képzett legilimentor tud tájékozódni. Egy apró emléket pillantott meg, így hát arra összpontosított. Apró képekből állt, Pottert látta a dolgozószobája ajtaja előtt, érezte a lány rettegését, az izgalmát, amikor a griffendéles megérintette. Az emléknek egy zöld villanás vetett véget, amely elhomályosította az összes többi képet is. Egy átláthatatlan fal emelkedett előtte. Csodálkozva vette észre, hogy az akadályon, amely megállította, apró rés keletkezett: vékony foszlányok szivárogtak át rajta. Még soha nem látott azelőtt ilyesmit.

Egy kisebbet gyorsan célba vett. Azonnal érezte a félelmet, az aggódást. Az emlék lassan kitisztult, és sokkal élesebbé vált, mint amilyennek lennie kellett volna. Úgy érezte, mintha egy merengőből figyelné az eseményeket. Látta a világossárga falú szobácskát, a boltívet, amelyen kétségbeesetten futott át...
Lily!

Piton úgy érezte, menten megfullad. A hirtelen sokktól elfelejtett beljebb hatolni, az emlék halványulni kezdett. Ne, még ne, üvöltötte magában, és szemeit résnyire préselve próbált összepontosítani.

Lily húsz éves körüli lehetett, gyönyörű volt. Világoskék talárt viselt, és egy fekete bőröndöt húzott maga után. Valami mégis különös volt rajta... Amikor rájött, a felismerés mellbe vágta a betolakodót. Élete szerelme sírt: szemei vörösek voltak, könnyei csendesen, vékony csíkokat hagyva maguk után araszoltak lefelé hófehér arcán. Az emlékben egy másik férfi is megjelent, aminek következtében Pitont elfogta a hányinger.

- Hol van Harry? - hallotta a boszorkány kétségbeesett hangját.
James Potter széles bájmosollyal az arcán közeledett feleségéhez.
- Ugyan, ne aggódj már annyit! Semmi baja. A szobában van, épp játszik az új seprűjével.
Lily borzasztó dühösnek tűnt, James pedig csak tovább vigyorgott.

A professzor érzékelte, hogy valami nincs rendben. Bár kíváncsi volt – a fájdalom és undor ellenére is – a folytatásra, megszakította a kapcsolatot. Camelie üres tekintettel bámult maga elé.
- Wonder? - nézett a férfi türelmetlenül diákjára. Még el sem merte elhinni, amit látott.
A lány úgy ült vele szemben, mintha már nem is élne. Piton abban sem volt biztos, hogy egyáltalán lélegzik. Rá nem jellemző módon felpattant a székből.
- Potter! - harsant fel, mire a rájuk értetlenül bámuló fiú majdnem hanyatt esett. - Jöjjön ide!
- Ki ez a lány... uram? - kérdezte bizonytalanul. Már felkészült rá, hogy nem fog választ kapni.
- Én is épp erre szeretnék rájönni – mordult fel a tanár. - Beszéljen hozzá!
Harry bizonytalanul meredt Piton pálcát tartó kezére.
- De... miről beszéljek? És... maga mit fog csinálni?
- Ő Miss Wonder, hollóhát, hatodév. Ugyanazt teszem, amit a múlt évben te is tapasztalhattál: behatolok az elméjébe. Sietnünk kell.
Mielőtt Harry tiltakozhatott volna, előreszegezte a pálcáját.
- Beszélj hozzá! Mindegy, miről - utasította a fiút.
Harry ügyetlenül elkezdte kitárgyalni, hogy mi a jó a kviddicsben, Piton pedig egy pálcaintésre befurakodott a lány gondolatai közé. Gyorsan végigfutott a felszínes képeken, amelyek Camelie Wonder kiskoráról, és iskolás éveiről szóltak. Aztán egyszer csak váltott a kép: az egyik percben még a diákját látta, aki ötévesen, nevetgélve biciklizik az utcán, a következőben pedig: két kislány kergetőzött egy hatalmas ház kertjében a gyümölcsfák alatt. Ragyogó, tavaszi nap volt, az egyik térdig érő, zöld szoknyát és blúzt viselt, a másik pedig... a férfi csodálkozva méregette a hat-hétéves Lilyt, aki egy faággal kergette nővérét. Hogy a fenébe került ez Wonder alapvető emlékei közé?! Nem, mintha bárhol máshol a lány fejében természetes lenne találkoznia ilyesmivel, de ez azért mégiscsak hátborzongató volt! Úgy döntött, enged a kísértésnek, és alaposabban megvizsgálja a képek mögött rejlő eseményeket.

- Én vadgyok a welms-i boszorkány! - kiabálta selypítve a kis Lily, elől ugyanis kinövőfélben álltak a fogai. - Moszt meghalsz, Tunney!
Petunia visítva nevetett.
- Én a csodamezei petúniatündér vagyok, nem „Tunney”! – sikkantott, és szembefordult a lánnyal. - Liliomtündér, térj magadhoz! Téged megátkozott a gonosz Glinda!
- De hát ő jó boszorkány volt! - tiltakozott Lily.
- Nem igaz, ő rossz volt!
Az idősebb lány egy követ dobott húga felé, aki ijedtében hátrahőkölt. A kő azonban még azelőtt porrá vált, mielőtt a faágnak ütközött volna. A két gyerek önfeledten nevetett a mutatványon.
- Nahát, ezt meg hogy csináltad? - nézett húgára értetlenül „Tunney”, de a mosoly még nem tűnt el az arcáról. - Csináld még egyszer!
Ekkor kicsapódott a teraszajtó és egy magas, vörös hajú nő rontott ki rajta: a lányok édesanyja.
- Hát ti meg mit csináltok? Meg ne lássam még egyszer! Nyomás befelé! Még csak az hiányzik, hogy a szomszédok...

A jelenet ismét egy zöld villanással ért véget. Piton gyorsan végignézett még pár gondolatot Camelie Wonder életéből, és mikor eléggé stabilnak vélte diákja állapotát – vagyis már csak Potter értelmetlen kviddicsbeszámolóit hallotta a lány fejében – intett egyet a pálcájával, és elrugaszkodott diákja gondolataitól.

- Mára végeztünk – vetette oda a két értetlenül őt bámuló gyereknek, és pálcáját az asztalra fektette, pontos párhuzamban az asztal szélével. - Menjetek a hálókörleteitekbe.
A diákok – látva, hogy tanárukból semmit nem tudnak kiszedni – az ajtó felé indultak.
- Holnap ugyanebben az időpontban várom mindkettejüket – szólt még utánuk.


- Ha már így alakult... Harry Potter vagyok – mutatkozott be a griffendéles fiú, felfelé menet a márványlépcsőn. Kicsit szégyellte magát, amiért hat éve egy iskolába járt a lánnyal, és mégsem emlékezett, hogy valaha is látta volna.
- Camelie Wonder – biccentett a másik, le sem véve a szemeit társáról.
- Mit akarhat tőled Piton? Ne haragudj, de... nem lehetsz a kedvence, ha képes büntetőmunka helyett az agyadban turkálni. Ilyet még velem se szokott csinálni – hacsak nem utasítják rá.
- Úgy veszem észre, az egyetlen vágya bebizonyítani, hogy bolond vagyok – sóhajtott a lány. - Én... én kértem a segítségét.
Harrynek kezdett olyan érzése lenni, mintha Luna Lovegoodal beszélgetne. Ki az az épeszű ember, aki Pitontól kér segítséget?
- Hát ha ennyire komoly a helyzet, miért nem beszélsz erről Dumbledore-ral? Ő biztosan szívesen...
- Dumbledore csak annyit mondott, hogy erre magamnak kell rájönnöm, aztán a sötétségről meg a világosságról áradozott.
Harry felnevetett.
- Ő már csak ilyen, ennek is biztosan van valami rejtett jelentése – mondta és megcsóválta a fejét. Az igazgatónak szokása volt - és szerinte a hobbija is - kétértelmű tanácsokat gyártani. - Tudok segíteni valamiben?
- Azt hiszem, nem – mosolygott Camelie. - Ha többet mondanék, akkor már te sem hinnél nekem.

Egy perc alatt megváltozott minden. Harrynek fogalma sem volt, mi történik: pár szempillantásnyi idő alatt az addig látszólag jókedvű lány zokogva borult a nyakába.
- Ca...melie? - kérdezte bizonytalanul.
- Ez zöld fényt látok mindig. Egy zöld fényt, és téged...


Piton dühösen csörtetett fel este fél kilenckor Dumbledore irodájába.
- Igazgató úr, valamit meg kell beszélnünk – mondta dühösen a hálósipkás, arany csillag-mintás talárba bújt öregembernek.
- Áh, Perselus – derült fel az igazgató arca. - Valami baj történt, hogy ilyen szokatlan időpontban keresel fel engem?
- Egy diákról szeretnék beszélni Önnel – szavalta sötéten a bájitaltanár, és összefonta karjait mellkasa alatt.
- Csak nem Wonder kisasszony az a rejtélyes diák? - nézett gyanakvóan az öreg félhold alakú szemüvege fölött Pitonra.
- Maga tudja, ugye? Miért látja az a lány Lily emlékeit?!
Kezdett kijönni a béketűréséből, azonban ezt nem akarta kimutatni felettesének. Egyszerűen csak gyűlölte, amikor nem értett valamit, és a jelen helyzetben jócskán akadt az ilyesféle dolgokból.
- Az a lány? Nem Perselus, nevezzük csak nevén a dolgokat: Camelie Wonder nem csak egy lány, számodra különösképpen.
- Miket beszél? - kapta fel a fejét a fiatalabb férfi. - Maga szerint miért olyan különleges ez a... diák?
- Jól sejtem, hogy máris belenéztél az elméjébe? - kérdezte somolyogva az igazgató. Pitonnak még csak bólintania sem kellett, Dumbledore látszólag tökéletesen tisztában volt a helyzettel. - Sejtettem, hogy neked ez a történtek után is komoly fejtörést fog okozni, Perselus. Amely bármely egyszerű embernek nyilvánvaló, abban te mindig a feneketlen mélységet keresed, az elfedett igazságot.
- Beavatna végre, hogy az egyik diákom miért látja az én... – köhintett – Lily emlékeit?
- Hát még mindig nem jöttél rá – csóválta a fejét lemondóan az ősz mágus. - Miss Wonder nem egyszerűen látja Mrs. Potter életképeit (ennél a résznél Piton undorodva felhorkant. Gyűlölte, ha az ő egyetlen... volt barátját ezen a néven emlegették).
Dumbledore egy rövid hatásszünetet tartott.
- Ő maga Lily Evans, újjászületve egy új testben. Nem kizárt, hogy okkal tért vissza közénk, éppen ezért...
A bájitalok mestere úgy érezte, kicsúszik a lába alól a talaj.



- Hé, semmi baj - nyugtatgatta Harry a karjai közt remegő lányt. Annak mintha folyamatosan rohamai lettek volna. - Az az átkozott Piton!
A fiúnak meggyőződése volt, hogy a „gonosz denevér” ténykedése zaklatta fel így a lányt.
- Harry – suttogta Camelie elcsukló hangon. - Ne haragudj...
- Ühm.. nem tudom, miért kellene. Elmeséled, mi baj van?
A lány válaszként belemarkolt a nyakkendőjébe.
Harry komolyan elgondolkodott, hogy került-e már bárkivel ilyen hirtelen ilyen közeli kapcsolatba, de senki nem jutott eszébe.
- Különös dolgokat látok – mondta végül Camelie és elengedte a griffendélest. - Olyanokat, amiket nem értek. Úgy éreztem, hogy Piton professzor tudna nekem segíteni, de... talán tévedtem.
- Na és... miket látsz? Mármint rajtam és a „zöld fényen” kívül - kérdezte a fiú, miközben tovább indultak a lépcsőn. - A jövőt, vagy-
Magáról és a titokzatos, zöld villanásról neki is volt egy-két rossz emlék a fejében, de kizártnak tartotta, hogy ezek megegyezzenek a lány által leírtakkal.
- Egy nő emlékeit, de azt nem tudom, hogy kiét.
Harry tanácstalanul, egyben együtt érzően tette kezét a hollóhátas lány vállára.
- Nos, nekem például sokáig sejtelmem se volt, hogy tudok kígyóul – mesélte szórakozottan. - De, ha a körülményektől eltekintünk, egész hasznos képesség.
Camelie az érintéstől ismét megdermedt.
- Ez különös – susogta. - Ha hozzámérsz, mindig felvillan egy kép. Mintha...
Egy másodpercen belül Harry visszahúzta a kezét és kíváncsian figyelte, ahogy a lány tekintete elsötétül.
- Öhm, Camelie?
Most az ő kezét ragadták meg. Camelie pirulva, simogatta a Kis Túlélő tenyerét, és a két smaragd tekintet összefonódott.
- Most érzem... az a nő szeretett téged.
Egy újabb borzongás futott végig a testén, szemhéjai lassan lecsukódtak. Homlokát Harry vállára hajtotta, majd földöntúli hangon szólalt meg:
- Lilynek hívták...
Szemei felpattantak, és elhátrált a sápadt fiútól.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2011.07.08. 21:04 ariana weldon Szia!  Remek fejezet lett, annyira izgalmas történet :D Már nagyon várom a folytatást :) Bár be kell valljam, sosem voltam nagy Piton rajongó, ezzel a történettel megkedveltem A Lily - Piton párosítást :D Szóval, csak így tovább, és hamar hozd az új részt! :) Válasz: Huh, köszi, örülök hogy tetszett :D Sajnos ebből a párosból nagyon nehéz történetet írni, mivel Lilyről alig tudunk valamit, de azért majd igyekszem :) Már készül a folytatás ^~^ Még egyszer köszi :) Meli