Piton ködös tekintettel figyelte az alagsor rezdüléseit, habár a festmények lakói ezen a részen soha nem mozogtak – mindegyik rendre egy-egy volt mardekáros varázslót ábrázolt, akiknek még a pislogás is nehezére esett.
Miután észrevette, hogy a lány az ő válaszára vár, gyorsan megköszörülte a torkát.
- Álljon fel – mondta fenyegetően.
Camelie értetlenül nézett rá, talán arra várt, hogy felsegítse, persze ezt ő még akkor sem tette volna meg, ha egyáltalán eszébe jut. Végül a hollóhátas ügyetlenül feltápászkodott, így egy vonalba került az arca a férfi mellkasával. Óvatosan felemelte a tekintetét, de a professzor szándékosan elfordult tőle.
- Menjen a hálókörletébe, és várja meg, amíg a háztársai felébrednek.
- De...
- Induljon – mondta ellenkezést nem tűrő hangon, és megvárta, amíg a megszeppent lány elsiet mellette.
Reménykedett benne, hogy aznap már nem lesz a hatodéves hollóhátasokkal órája, és kicsit megkönnyebbült, miután átgondolta az aktuális órarendjét.
"Nem, valóban nem lesz."

Azonban a megnyugtató érzés hamar elillant, amikor sikerült felfognia: a hetedik évfolyammal kezdi a napját. Vagyis, egy egész órán keresztül figyelheti, hogy Potternek mikor jut eszébe felrobbantani a pincét, csak hogy bizonyítsa hősiességét az idióta bandája előtt. Fogcsikorgatva indult a Nagyterem felé, hogy még a diákok érkezése előtt befejezhesse a reggelijét. Utálta, amikor evés közben a pimasz kölykök egyfolytában felé sandítgattak, és a késforgatási technikáját parodizálták.



Az első bájitaltan hamarabb elérkezett, mint gondolta. Az órájára nézett, és a szája önkéntelenül grimaszba rándult. Várt még pár percet, hogy a mardekárosok kedvükre kiszórakozhassák magukat: sokkal élvezetesebb volt úgy kezdeni az tanórákat, hogy Longbottom lila hajjal, rontással összekötözött lábakkal ténfergett be a terembe. Ezáltal levonhatott komolytalanságért pár pontot a féleszű kölyöktől, és magát is sikerült legalább meggyőznie, hogy nem ő a legszerencsétlenebb ember a világon.

Miután eleget váratta a diákságot, belülről hirtelen berántotta az ajtót.
- Befelé! - mennydörögte, és elégedettséggel töltötte el, hogy a megjelenésétől még a hetedévesekben is megfagy a vér.
Az íróasztalához viharzott, és felvont szemöldökkel figyelte, ahogy a mardekárosok lezser mozdulatokkal elfoglalják helyüket, a griffendélesek pedig undorodó arckifejezéssel meghúzódnak az utolsó padokban. Potter és Weasley a leghátsó sor sarkába fészkelték be magukat – ami nem egy rossz dolog, állapította meg Piton. Ha valami eszetlenséget csinálnak, legalább a többi semmirekellő felfogja a robbanást, és ő teljes biztonságban lesz.
A következő pillanatban azonban gondolatban elborzadt saját magától. Lassan már úgy is gondolkodik, mint a Sötét Nagyúr – ennél a résznél öntudatlanul tényleg megejtett egy vérfagyasztó grimaszt –, ezt pedig mindenképpen el akarta kerülni. Ő nem lelné örömét egy gyerek szenvedésében sem! Akár egy arrogáns, elkényeztetett kölyökről van szó, akár nem.
- Potter, Weasley, első pad! - mordult fel. A két jómadár kérdőn egymásra pillantott, majd összeszedték a felszerelésüket, és a kijelölt helyre bukdácsoltak.
Nos, semmi akadályát nem látta, hogy egy pálcaintéssel felvázolja a táblára az elkészítendő bájital receptjét.
- Van kérdés?
Hermione keze azonnal a magasba repült, Piton pedig alig észrevehetően megforgatta a szemét.
- Nocsak, Miss Granger sem tud mindent? - horkantott gúnyosan, azt azonban nem kérdezte meg, hogy a lány mit nem ért. Ki kíváncsi az okoskodására?! Hermione azonban nem hagyta annyiban.
- Tanár úr, a dekertánium-oldat a tankönyv szerint világoszöld színű, de a táblán... barna szerepel.
- Kíváncsian várom az Ön tankönyv szerint elkészített, zöld bájitalát, kisasszony – jegyezte meg epésen Piton. - Öt pont a Griffendéltől, amiért megkérdőjelezte a tanára hozzáértését.
A diákok szinte egyszerre mordultak fel, de ő egyetlen pillantásával elhallgattatta őket.

Azt hiszik, ő élvezi kioktatni az évfolyamelsőt?! Igazából, valamilyen szinten megkönnyebbülést nyújtott számára. Minden stréber lányról Lily jutott eszébe. Hogy is élvezhetné Granger kiselőadásait?! Ami régen mosolygásra késztette, az Ő halála után már csak összeszorította a szívét, de honnan is tudhatná a sok idióta... Gyűlölte ezt az érzést, különösen mások – kiváltképp az idegesítő kölykök – előtt átérezni.
- Nincs semmi dolgod, Potter? - rivallt az üstje fölött tétlenül ácsorgó fiúra.
„Kedvence” összerezzent.
- De igen, uram.
Valószínűleg már nem akarta azon az órán több ponttól megfosztani a házát – legalábbis megpróbálta minél kevesebbtől.
Piton magában – nagyjából ezredszer is - elkönyvelte, hogy a kölyök ugyanolyan semmirekellő, mint az apja volt, és Lily tehetségének még csak morzsáját sem örökölte.
… "De jobb is így" - gondolta -, "a szeme látványa már így is eléggé fájdalmas."

Valósággal szentségtörésnek érezte néha szidalmazni ezt a fiút! Mégis... az iránta érzett gyűlöletre szüksége volt. Mindkettejüknek.

---- *** ----

Másnap még fel sem fogta, mivel áll szemben, amikor beviharzott az ötödik órára. A hatodéves griffendélesek és hollóhátasok már mind rendre elfoglalták a helyüket, és izgatottan figyelték, ahogy leült az asztala mögé. Rövidesen azt vette észre, hogy középtájon egy kéz emelkedik a magasba. Sejthette volna, a Weasley-lány. Megrándult az arca. Az okos és a zöldszemű lányoknál csak a vörös hajúakat szerette – vagyis, utálta jobban, javította ki saját gondolatmenetét.
- Igen, Miss Weasley? - kérdezte unottan.
- Professzor úr, kijavította a dolgozatainkat? - kérdezte a lány határozottan. A csoport többi tagja lélegzetvisszafojtva várt a rettegett „denevér” válaszára.

Hát persze, a dolgozatköteg, amit előző nap ébredés utáni első felindulásában megsemmisített – ahelyett, hogy egy-két bűbájjal megszárította és megtisztította volna. Kénytelen volt az eredeti kifogásával előhozakodni.
- Arra a kupac szánalmas firkálmányra céloz? - vonta fel fél szemöldökét. - Ha jól emlékszem, világosan megmondtam, mik az elvárásaim, és milyen szempontok alapján csoportosítsák a két anyag tulajdonságait.
Fenyegetően felemelkedett székéből, ezáltal az diákok fölé magasodva folytatta gúnyos beszámolóját.
- Továbbá arra is felhívtam a figyelmüket, hogy mely kötetekben találnak támpontokat az összehasonlításhoz. Mindezek ellenére csupán két elfogadható érdemjegy született. Úgy gondolom, nem kell megmagyaráznom, miért kérek számon egy ötven centiméteres terjedelmű beszámolót maguktól, az előző zagyvaságaik helyett. Péntekre.


A diákok – főként a Griffendél tanulói - közül többen felhorkantak, heves köhögésnek álcázva reakcióikat. Ez azonban csak rontott a helyzeten, a teremben fülsüketítő lárma támadt.
- Csendet! - harsogta Piton. - Önsajnálat helyett inkább lássanak hozzá a mai feladatukhoz, amelyet a tankönyv nyolcvanharmadik oldalán találnak.
A zsivajból addigra már csak felháborodott pusmogás maradt, könyvlapozás jellegzetes moraja töltötte be a termet.

A „kölykök” már nevetségesen egyszerre értek a feladat elolvasásának végére és álltak fel, hogy a tárolószekrényből beszerezzék a hozzávalókat. Egyetlen lány maradt csak a helyén, a terem leghátsó sorában, a sarokban. Ábrándos tekintettel tanulmányozgatta a könyvet, mintha esze ágában sem lenne hozzákezdeni a feladathoz. Pitonban csak akkor tudatosult, kikkel van órája.
Úgy döntött, ha lehet, nem szól Wonderhez, legfeljebb óra végén elejt nála néhány gúnyos megjegyzést, ha nem sikerül időben elkészülnie.

Habár, nem mintha bárki másnak is sikerülhetne, ez a bájital tökéletes elkészítés mellett is két óra kevergetést igényelne, és csak plusz hozzávalók által lehetne hiánytalan a rendelkezésre álló negyven perc alatt. Eddigi pályafutása során még soha nem találkozott olyan diákkal, aki ilyen körülmények között el tudta volna készíteni, saját magának is csak hosszas próbálkozások után sikerült. Persze, ezt nem állt szándékában közölni a „lelkes” társasággal. Ami tananyag, az tananyag: ha nem tetszik, reklamáljanak a Minisztériumnál.


Tizenöt perccel később Piton fel-alá sétálgatott a teremben, unottan figyelte a diákok kotyvalékait. Egyik borzalmasabban festett, mint a másik, bár egy-két üstben már sárgult valamennyire a kezdetben fekete főzet. A sarokba pillantott, Camelie Wonder munkájára. A lány lehunyt szemmel állt egy üstnyi forrongó, szürke gőzt eregető anyag felett, mintha elbóbiskolt volna.
Tanára már épp – kárörvendő mosollyal az arcán – tett felé néhány lépést, amikor áldozatának felpattantak a szemei. Villámgyorsan, szinte reflexszerűen dobálta az alapanyagokat az üstjébe, nem is nézett a receptre. Pitonnak döbbenetében leesett az álla.
  "Mi a fene...?"

Akkora már a többi diák is a különös jelenség – nevezetesen Camelie Wonder és a szikrázó üstje – felé fordult. Azt hihették, a lány főzete pár percen belül felrobban, ugyanis igyekeztek minél távolabb húzódni a terem eleje, vagy a másik oldal felé.

Két perc sem telt el, évfolyamtársuk üstjéből arany csillagok robbantak ki és szálltak a plafon felé. A diákság csillogó tekintettel figyelte a ragyogó fényt, amely betöltötte a máskor nyomasztó hangulatú, sötét pincehelyiséget.

"Tökéletes" -  gondolta Piton elkerekedett szemekkel. "Eddig soha nem tűnt fel, hogy bármennyivel is különb lenne a többi, bosszantó kölyöknél!"

A lány fülig vörösödve nézett rá aranyló üstje mögül, majd felemelte a merőkanalát, és lemert egy adagot a bájitalából egy fiolába. Ezután büszkén sétált a tanári asztalhoz a mindenki másétól eltérő, tökéletes főzettel. A teremre néma csönd ereszkedett, a diákok folyamatosan váltogatták tekintetüket az évfolyamtársuk és a tanáruk között.


Camelie smaragd szemeivel ismét a holtsápadt bájitaltan professzorra pillantott. Várta a férfi reakcióit, de még csak egy gúnyos megjegyzést sem kapott. Eddig még soha nem tudott egy bájitalt sem tökéletesen elkészíteni, és most... Ahogy az idegen emlékek egyre inkább felébredtek benne, olyan dolgok jutottak eszébe, amelyekkel még sohasem találkozott. Folyamatosan hallotta a suttogást a fejében. Érezte, hogy a nő már nem egyszer készítette el a szérumot, és neki ezt a tapasztalatot sikerült felhasználnia valahogy. Annyira lehetetlennek tűnt az egész! Évekig bolondnak érezte magát a homályos képzelgések miatt, sőt, mostanában már kezdte túllépni a saját határait. Gyakran ébredt reggelente arra, hogy keservesen zokog, hogy keres valakit. És retteg... Egyre gyakrabban hallotta álmaiban a kisfiú nevetését, akit az apja a pálcájával szórakoztatott azon az estén. De mikor volt az az este? Miért olyan fontos, hogy nem hagyja nyugodni?
Minden áron tudni akarta a válaszokat, és mindeközben félt is tőlük.
Egyvalamiben biztos volt: hogy a lelke mélyén élő titkoknak egyik legjelentősebb kulcsa az abban a pillanatban rámeredő, ében szempár tulajdonosa.

Szótlanul visszaballagott a helyére, az üstjének fenekén kavargó, maradék bájitalt tanulmányozta. Az közben egyszínű sárgára fakult, de amint felnézett, láthatta: a tanári asztalon, az üvegcsében még mindig gyönyörű, aranyszínű a folyadék. Hogy megpróbálja elterelni saját hömpölygő gondolatait, annak okát kereste, amiért az anyag megváltozott. Talán a levegővel való érintkezés teszi, vagy a kevergetés hiánya? És vajon mire használta az a másik nő? Elmélkedését egy sötét árnyék zavarta meg, amely hirtelen jelent meg a látóterében.
- Wonder, maga itt marad óra után – közölte Piton egykedvűen.
Akkorra ismét minden szempár feléjük fordult.
- Igen, Uram...

Aznap őrült sebességgel repült az idő. Miközben a diákok fejvesztve kiiszkoltak a pinceteremből, Piton kettesben maradt az ujjait idegesen tördelő Camelie-vel.
- Hozza ide a tankönyvét – csattant fel a férfi. A lány az asztalához botorkált, és letette a kért tárgyat. Piton alaposan megvizsgálta az oldalakat, majd felvont szemöldökkel visszanyújtotta a könyvet a tulajdonosának.
- Várom a magyarázatát - mondta a férfi felvont szemöldökkel.
- Ne... nem tudom, mit mondhatnék. Egyszerűen... láttam a fejemben, hogy kell csinálni.
- Hogy a fejében mi van, azt nem tudhatom – vonta össze a szemöldökét a bájital tanár. - De van egy enyhe sejtésem, miszerint maga egy megrögzött hazudozó, kisasszony.
Camelie-t az ájulás kerülgette.
- Hogy mondhat ilyet? - A hangja elcsuklott, kis híján elsírta magát. - És mégis mit vár tőlem? Bármit mondok, maga úgysem hiszi el!
Piton már tényleg nem tudta mire vélni a lány viselkedését.
- Kisasszony – kezdte fenyegetően.
- Maga szerint én ezt élvezem? Azt hiszi, nem a kétségbeesés hajtott tegnap az ajtaja elé? Maga egy undok ember, tanár úr, de ki más segíthetne ebben? Dumbledore azt mondta, nekem kell rájönnöm. Olyan dolgokat látok, amiket nem lenne szabad!
Ezután már tényleg hullottak a könnyei.
A „tanár úr” soha addigi életében nem döbbent meg ennyire, még pontokat levonni is elfelejtett zavarában. Pedig sosem tűrte a sértegetést, most meg sem bírt szólalni.
- A története ha igaz, ha nem, felettébb különös, Miss Wonder – susogta veszélyt sejtetően. - Nem tudom, honnan szedte az előző reggel elhangzott meséjét, de azt tudnia kell: gyűlölöm a hazugságot. Azonban ha igazat beszél, egyetlen módot tudok, amivel segíthetnék magán.
Rövid hatásszünetet tartott, amíg a lány reménykedve felpillantott.
- Segítene, kérem? - könyörgött Camelie. - Ha bármit...
- Talán tehetek valamit – vonta fel szemöldökét a férfi. - Ehhez azonban bele kell néznem a fejébe.


A diáklány látványosan elsápadt, Piton pedig ekkorra már biztos volt benne, hogy sikerült elrettentenie. Mégis ki a fene akarná, hogy valaki a fejében turkáljon, és leleplezze a hazugságait? Ráadásul pont Ő legyen az a valaki...
Camelie azonban bólintott.
- Mit kell tennem? - kérdezte.
A férfi ajkai megremegtek. Hát mégis komolyan gondolja?! És mi lesz, ha a lány igazat mond? Ha tényleg látja... valakinek az emlékeit? Végül is, ez nem tartozik rá. Szól Dumbledore-nak, aki majd eldönti: maradhat-e Camelie Wonder a Roxfort tanulója, vagy átküldi a Szent Mungóba valamilyen terápiára – vagy ördögűzésre. Mert az egyetlen eset, ami rá tartozna, az... Az lehetetlen! Annak még a gondolata is abszurd, hogy bármi köze legyen Hozzá!
- Egyszerűen csak ne álljon ellen – mondta szórakozottan a férfi. - Hétkor jöjjön a dolgozószobámba. Ha bárki kérdezi, büntetőmunkát kapott, egy, a folyosón elkövetett szabálysértésért.
- Rendben – pislogott a diákja. Hosszú, vöröses szempillái egy őzike kisugárzását kölcsönözték neki.
- Ne bámuljon – horkant fel a férfi. Tényleg kezd megőrülni, ha már ilyesmikre gondol. - Menjen a dolgára!

A dolgozószobája felé vánszorogva Pitonban egymást kergették a kétes érzések. Egyrészt kétségbeesetten próbálta elhitetni magával, hogy az este már nyugodtan fog aludni – az ágyában -, miután kiderült, hogy Wonder egyszerűen bolond, és a kitalációi is csak a zavarodott elméjének szüleményei.
„... Repültem, a nővérem sikoltott...”
Tisztán látta maga előtt a jelenetet. A kis Lily kiröppent a hintából, olyan volt, mint egy angyal...

Ostobaság, korholta magát a következő percben. Ő már nincs többé... Ez a szemtelen fruska pedig még megfizet, amiért megpróbált reményt kelteni benne! Bár hogy honnan tudhatta meg Wonder az érzéseit, arra semmilyen magyarázatot nem talált. Igaz, a lány említette, hogy beszélt Dumbledore-ral, de nem feltételezte volna az ősz mágusról, hogy kikotyogta a legféltettebb titkát. Hacsak ez is nem egy új keletű „Nagy Terv” része, amit az igazgató kieszelt – és aminek ismét ő a szenvedő alanya.
El is határozta, hogy másnap első dolga lesz számon kérni az öreget.

A másik probléma pedig abban merült fel, hogy teljesen megfeledkezett Potter esti büntetőmunkájáról. A kölyköt szintén hétre hívta. Hogy hogy fogja a két Merlincsapását egyszerre elviselni, abba már bele se mert gondolni.