II. fejezet

Kérdezz-nem felelek

Harry kénytelen volt felemelni a sápadt fiút, és futólag elcsodálkozott rajta, hogy milyen könnyű a másik – a táskája például sokkal nehezebbnek tűnt nála. Úgy látszott, a fiatal Voldemort elaludt, vagy elájult, de ez nem zavarta, legalább volt ideje gondolkodni.

Egészen biztos volt benne, hogy este még a fiúk hálókörletében feküdt le. Ron mondta is, hogy alig várja, hogy kikerüljenek az iskolából, akkor nem kell majd éjfélig átváltoztatástant magolnia. Harry is elfáradt, de több okból sem kommentálta a megjegyzést. Az egyik az volt, hogy nem zavarta a tanulás, hiszen mindent meg akart tenni, hogy év végén sikerüljenek a RAVASZ vizsgái, a másik pedig, hogy még ennél tovább is tanult volna, ha ez lett volna az ára, hogy örökre a Roxfortban maradhasson.

Tehát lefeküdt, olyan gondolatokkal a fejében, hogy hamarosan el kell mennie innen, és vajon mi lesz a vizsgákon, mi lesz Voldemorttal…

Erre mi történik? Arra riad, hogy fázik, és nem más fekszik vele szemben a fűben, mint a fiatal Voldemort! Le merte volna fogadni, hogy csak hallucinál, de sajnos nem. Aztán meg elcsodálkozott, hogy a másik nem ismerte fel. Akkor kezdte sejteni, hogy talán visszakerült a múltba – de hogy hogyan, vagy miért, arról fogalma sem volt. Más ötlete nemigen akadt.

Azt hamar megállapította, hogy a másik fiú nincs túl jó bőrben, még saját magához képest is nagyon sápadt volt, és egyértelműen a rosszullét kerülgette. Egy percig sem hitte el, hogy teljesen ártatlan ebben a különös eseményben, viszont az tényleg furcsa volt, hogy – ha elvileg ő volt, aki visszahozta a múltba – miért nem ismerte fel. De egyáltalán, miért tett volna ilyet? A felnőtt Voldemorttól már ésszerűbbnek tűnt egy ilyen húzás, de ha meg ő csinálta, akkor valamit elronthatott. Talán csak azt akarta, hogy Harry egyéves koráig menjenek vissza, vagy hogy Harry kerüljön a fiatal énje elé, hogy az megölje őt… de hát, ilyen nem történt. Voldemort nem ismerte fel.

Gyanús volt ez az egész.

Nem értette, miért fogta el az aggodalom, látva a teljesen legyengült fiút. Senki másnak nem jutna eszébe azt az embert félteni, akiről tudja, hogy a jövőben megöli a szüleit, és még sok másik embert. Kicsit csalódott is saját magában, de részben meg beletörődött. Igaza volt Hermionének, a megmentési kényszere már tényleg beteges mértéket öltött. Aztán az is az eszébe jutott, hogy ha a fiú helyezte át őt ide a jövőből, akkor minden bizonnyal neki is kell majd visszajuttatnia. Ha meg ebből a szemszögből elemezte a problémát, kifejezetten jó ötletnek tűnt felajánlania a segítségét – mit tett volna, ha Voldemort például belehal ebbe a valamibe, ami elkapta? Vagy legalábbis súlyosbodik az állapota?

Beharapta a száját, és ránézett a csukott szemű fiúra, aki sápadtan feküdt a vállán. A szituáció kicsit kényelmetlenné vált, és megborzongott tőle. Éppen a karjában tartotta az ájult Voldemortot! Ez egyben volt rémisztő és igen furcsa. Az egész helyzet teljesen őrült volt. De ami a legjobban bosszantotta a történtek közül, hogy egy szál alsón kívül semmit nem viselt… És eldöntötte, hogy ezentúl csak pizsamában fog aludni.

Nagyon remélte, hogy az ifjú géniusz vissza tudja majd juttatni a saját idejébe – ő maga nem értett az ilyesfajta varázslatokhoz, ráadásul a segítségei is korlátozottak voltak; nem volt kéznél se Hermione, se a roxforti könyvtár. Gyakorlatilag csak a karjában fekvő fiúra számíthatott, ha valaha haza akart jutni.

Mire a város határába ért, már sajgott a válla, időközben Voldemort mintha több kilót is felszedett volna; a térdei is lüktettek az erőltetéstől, az oldala pedig enyhén szúrt. Nyögve leültette a másikat a földre, és megpaskolta a hideg arcot.

A szemhéjak lassan felnyíltak, és egy éjfekete színű szempár mélyedt bele az ő pillantásába. Zavartan távolabb húzódott.

 - Megérkeztünk – bökött a város felé, és gyorsan feltápászkodott. Segített a kicsit kába Voldemortnak talpra állni, és az most szerencsére nem utasította vissza. – Tudsz jönni?

Egy éles, vörösen lobbanó tekintet volt a válasz, és ő megint érezte, hogy az arcába szökik a vér. Voldemort kihúzta magát, talán, hogy határozottabbnak tűnjön, és Harry kelletlenül állapította meg, milyen alacsony a másikhoz képest.

A fiú a derekába karolt, és Harryt zavarta ez a bensőséges érintés, valahogy sokkal jobban, mint mikor Voldemort aléltan szuszogott a nyakába. De nem lökhette el, hiába ugrott össze a gyomra a másik közelségétől, mert nem mondhatta volna meg, miért nem akarja megérinteni (és ostobán is jött volna ki, hiszen ő volt, aki a segítségét ajánlotta), de aztán sikerült elterelnie a figyelmét, és egy másik probléma jutott az eszébe: hamarosan lakott területre érnek, és emberekkel találkoznak, ő meg azóta sem visel semmit egy alsónadrágon kívül. Behunyta a szemét egy pillanatra, és próbálta elhitetni magával, hogy ha Voldemort előtt nem jött zavarba olyan nagyon a ruhátlansága miatt, akkor pár idegen muglitól nem fog kiakadni, de valójában tartott a reakcióktól.

Igaz, a reflektorfényt megszokhatta már, őt még felöltözve is megbámulták… de az mégsem volt ilyen kínos, inkább csak bosszantó. Bárcsak lenne pálcája! Akkor egy intéssel elintézhetné az ügyet. Ám nem merte másodszor is elkérni Voldemorttól, előzőleg sem aratott osztatlan sikert, pedig tényleg csak a bájital miatt vitte el!

Mikor Voldemort megállt, Harry önkéntelenül emelte fel a fejét, és úgy döntött, már úgyis mindegy, szembenéz az emberek rosszallásával.

Egy kövekkel kirakott utcában voltak. A házak teteje a reggeli nap narancsos fényébe öltözött, azonban ehhez képest az utca szinte teljesen sötét maradt, ahogy a szűkösen épített háztömbök egymást árnyékolták. A távolban egy teherkocsi állt, és világos ruhába bújt, aprónak tűnő emberkék valamiféle nagy ládákat vittek be egy házba. Rajtuk kívül azonban egy lélek sem volt sehol. Hála Merlinnek!

Harry gyomra mégis összeszorult, ahogy felnézett az előttük magasodó, kopott házra, és a távolabbi kis udvarra, melyet fekete vaskerítés védett. Ugyanaz az árvaház volt, mint Dumbledore merengőjében. Ugyanolyan koszos fal, pergő vakolat, poros udvar… gombóc ugrott a torkába. Valahogy sokkal másabb volt a valóságban látni, mint annak idején az emlékben.

Ránézett az útitársára. A fiatal, nemes vonású fiú bizonytalannak tűnt, a szája összepréselődött, a szeme kissé összeszűkült, és az épületet fixírozta. Aztán felé fordult, és sápadt arcán kelletlen fintor terült el.

 - Fel kellene másznunk – avatta be Harryt a problémába, ő meg egy pillanatra majdnem felnevetett. Mikor azonban a másik arcát látva rájött, hogy a leendő Sötét Nagyúr ezt teljesen komolyan gondolta, hitetlenkedve rázta a fejét. Felnézett az ablakokra, követve a fiú pillantását, és még jobban összeszorult a torka. Képtelenség feljutni a legfelső emeletre… legfeljebb az ereszen, de azt még ő sem képzeli, hogy…

Elfojtott egy kiáltást, mikor a fiú határozottan az ereszhez tolta. Immár nyoma sem volt benne a fáradtságnak, vagy rosszullétnek.

 - Most csak viccelsz, ugye? – kezdte kétségbeesetten. – Én nem tudok mászni, és te sem vagy jól…

Egy újból fellángoló pillantás belefojtotta a szót. Lehet, hogy nem kellene többször a másik gyengeségére utalnia, hiszen emlékezett még rá, milyennek ismerte meg a fiút Dumbledore merengőjéből, tudta, miként vélekedik erről a kérdésről. Viszont ez egy hamvában holt ötlet volt.

 - A kapun nem mehetünk be, mert csengetnünk kellene, és én engedély nélkül jöttem el tegnap – magyarázta hűvösen a fiú. – Persze, ha te szívesebben maradnál idekint, akkor nem muszáj jönnöd.

Harry mélyet sóhajtott, és nem nézett az ifjú feketemágusra. Tudta, hogy a másiknak igaza van, nem szeretett volna idelent ácsorogni, és megvárni, míg felébred a város, mert még a végén bevinnék a Towerbe, amiért a félmeztelenségével megzavarta a városlakók nyugalmát. Azt sem akarta, hogy Voldemort büntetést kapjon miatta, hiszen ha a fiút emiatt lefoglalják valami házimunkával, vagy hasonlóval, akkor sosem jut ideje rá, hogy segítsen rajta… de akkor is.

Megint sóhajtott, majd kicsit remegő kézzel az ereszhez lépett. Mellmagasságban megkapaszkodott benne, és a lábát az egyik tartópántra helyezte. Ahogy fellendült, a cső vészesen megingott alatta.

 - Támaszkodj a falnak, akkor nem billeg – javasolta Voldemort, majd egy rántás tudatta Harryvel, hogy a fiú ott áll mögötte. Voldemort lélegzete a gerince alját súrolta, és ettől borzongás futott végig rajta. Igyekezett nem szégyent hozni a griffendélességére, de minden lépésnél az eszébe ötlött, hogy itt kész, nem megy tovább. Aztán amikor a másik utolérte őt, az tovább ösztökélte – nem tetszett neki ez a helyzet. A fiú szorosan mögötte állt, az eresz lengett és billegett, hiába kapaszkodott a falba fél kézzel… és ez különben is Voldemort volt.

Amikor meglátta maga előtt a legfelső ablakot, mérhetetlen megkönnyebbülés futott végig rajta. Biztos fogást keresett a csövön, majd felkészült az ugrásra, közben azért imádkozott, hogy érje el az ablak szélét… legalább. Azonban nem számolt vele, hogy Voldemort türelmetlenkedik majd. Amikor megfeszítette magát, a fiú keze villámgyorsan mögé siklott, a fenekére tapasztotta a tenyerét, és egy erőteljes mozdulattal feltolta. Harry jól beverte a fejét az ablakkeretbe, aztán meg a könyökét és a térdét a kemény padlóba. Egy pillanatra kiszorult a tüdejéből a levegő, de alig volt ideje feleszmélni, mert egy másik test csapódott az övére.

Voldemort is feljajdult, talán ő sem így képzelte el a landolást, de Harryt most cseppet sem érdekelte. A szülei gyilkosa csak ne fetrengjen rajta! Ezért hát ledobta a másikat a hátáról, és azzal a lendülettel fel is tápászkodott. Elsőnek megigazította magán egyetlen ruhadarabját, és lopva végigsöpörte az ülepét, mert olyan érzése volt, mintha Voldemort keze még mindig rajta lenne – persze, nem, hiszen Voldemort sápadtan feküdt a földön, és lihegett a megerőltetéstől… de mégis, mintha otthagyta volna az ujjai lenyomatát a bőrén, és ez nagyon zavarta.

Miután meggyőződött róla, hogy valóban csak képzelődik, enyhe bűntudata támadt a fekvő fiút látva. A másik egyáltalán nem nézett ki jól, és ő még rá is tett egy lapáttal. Ám mielőtt sajnálkozva hozzáléphetett volna, hogy felsegítse, a fiatal Voldemort váratlanul, az állapotához képest igencsak fürgén felpattant. Akkor aztán lekapta róla a tekintetét, és a szobát kezdte mustrálni.

Ott volt még a vasrácsos ágy, rendbe rakott ágyneművel, a szekrény, ami évekkel ezelőtt egy pálcaintésre lángra kapott, ám történtek változások is: az éjjeliszekrény mellett egy kisebb aszta állt, előtte az esetleges látogatók számára kikészített székkel. Ez nyilván Voldemort íróasztalának feladatát látta el, bár most teljesen üres volt, a pergamenek és tinták még az ágy előtti ládában várakozhattak, hogy a helyükre kerüljenek. És a túlsó sarokban helyet kapott egy fürdőrészleg is. Csupán egy paraván választotta el a szoba többi részétől, de mögötte csempézett fal, mosdó, afelett tükör, a sarokban tusoló és toalett rejtőzött. Harry nem emlékezett rá, hogy korábban is itt volt-e, de erősen gyanakodott, hogy Voldemort maga hozta össze a szobácskát, és kénytelen volt csodálattal adózni neki, amiért a minisztérium nem neszelte meg az otthoni varázslását.

 - Mintha le lennél nyűgözve – jegyezte meg egy gúnyos hang, mire megrezzenve ránézett az ágyra rogyott fiúra. A fekete szemek, mélyükön a vörös lángokkal, vesébe látó tekintettel nézték. Voldemort ajkain lenéző mosoly játszott. – Tetszik szerény hajlékom?

Harry vállat vont, és foghegyről jegyezte meg:

 - Valamivel nagyobb szoba, mint a lépcső alatti gardrób, amiben laktam a nagynénémnél. És nekem nem volt külön fürdőm, meg szekrényem se, csak pókjaim, akik a zoknimon laktak, és minden reggel úgy kellett elüldöznöm őket.

Fogalma sem volt, mi mondatta ezt el vele, de Voldemort arckifejezéséért már megérte. Kis híján elnevette magát azon a bamba nézésen. A másik fiú azonban hamar összeszedte magát.

 - Hazudsz – mondta teljes meggyőződéssel. – Miért zártak volna egy szekrénybe? És egyébként is… zoknik?

Harry arcába vér szökött attól a vérlázító vigyortól.

 - Csodálkozol, hogy vannak ruháim? – kérdezte közönyösséget színlelve – ami egyébként nem sikerült valami meggyőzőre. Voldemort felvonta vékony szemöldökét.

 - Még kérded? – És jelentőségteljesen végigmérte. Harry kénytelen volt megcáfolni saját, korábbi elmélkedését, miszerint nem hozza nagyon zavarba, hogy alsóban mutatkozik Voldemort előtt. – Szóval, miért zártak szekrénybe?

Harry fáradtan sóhajtott.

 - Majd, ha kipihented magad, elmondom.

Voldemort összepréselte az ajkait, jelezve, hogy cseppet sem elégedett a válasszal, azonban most nem ellenkezett. Felmászott a párnához, és a takaró alá vackolta magát. Harryt különös érzés töltötte el, ahogy a helyezkedő fiút nézte.

 - Addig kiszolgálhatom magam a ruhatáradból? – kérdezte, mielőtt a másik elaludt volna. Voldemort elvigyorodott.

 - Szerintem jó így. – Harry kínlódva felnevetett. – Nyugodtan. Fürödhetsz is, ha akarsz. Csak ne menj ki a szobából. Mérges lennék, ha megszöknél.

Az utolsó mondatot már csak motyogta, és a következő pillanatban nagyon lassan lélegzett. Harry nézte egy darabig, majd kihasználta a lehetőséget, és letusolt.

 -oOHOo-

Késő este volt, az árvaházban egyetlen nesz sem hallatszott. Harry ott ült az ágy mellett, a sötétben, a kemény széken, és valahányszor Voldemort leficeregte magáról a takarót, mindig megigazította rajta, de közben oda sem figyelt rá, mit csinál, a gondolataiba merült.

Voldemort egészen emberien viselkedett. Talán még egyetlen horcruxot sem készített, még senki nem ölt meg… és ebbe különös érzés volt belegondolni. Ott virrasztott egy leendő gyilkos ágya mellett, aki több ezer ember haláláért lesz felelős, többek között a szülei haláláért is. Nem tudta elfelejteni, hogy milyen volt a férfi, mikor visszanyerte a testét a temetőben, hogy milyen volt szembenézni vele a minisztériumban… és, hogy milyen volt Dumbledore emlékeiben. A hatalomvágyó, kegyetlen fiú… a világ legerősebb feketemágusa… most itt aludt, szuszogva, magzatpózba gömbölyödve, és magához ölelte a kispárnát. Szinte hihetetlen volt.

Viszont ez még mindig Voldemort volt. A fiú, aki majd megkeseríti az életét… és Harrynek egyetlen kis pillanatig megfordult a fejében, hogy talán, ha most végezne vele, akkor minden ártatlant megmenthetne. Ám ez a pillanat azonnal el is szállt – nem tudta volna bántani a másikat, aki most olyan átlagosan szundított mellette. Az arca kisimult, az ajkait sem préselte össze… Harrynek egy kicsit meg is lágyult a szíve, ahogy nézte, aztán szörnyülködve a kezébe temette az arcát. Micsoda gondolatok!

Azzal azonban így is tisztában volt, hogy semmit nem mondhat magáról a másiknak. Ha Voldemort vérszemet kap… az könnyen az élete végét jelentheti. El kell játszania, hogy nem ismeri a fiút, és bár azt már elárulta, hogy a valami módon közük van egymáshoz, attól még kitalálhat pár hazugságot… De nem vallhatja be, hogy Potternek hívják, hogy ő lesz az, aki majd megtöri a hatalmát… Dumbledore is mindig azt mondta, hogy a múltat nem lehet megváltoztatni, csak a jövőt lehet befolyásolni. Persze, most a jövőn sem alakíthat, mert az számára a múlt lesz… aj, bárcsak ne lenne ilyen tanácstalan! Bárcsak ne szorulna Voldemort segítségére! Ha a fiú már most is olyan fantasztikus legilimentor, mint amilyen az idős alteregója, nehéz lesz hazudni neki. Hogy is lehetne? Ő ebben mindig nagyon rossz volt.

Hermione tudná, mit tegyen. Ő nem lenne bajban, valószínűleg ezerszám jutnának az eszébe ötletek, hogyan fordítsa meg a varázslatot, amit a fiú kilencvenkilenc százalék, hogy elvégzett. A lány el tudna szakadni másoktól, és a saját éles eszével jönne rá a megoldásra.

De ő, Harry sosem volt túl okos. Annyira nem, mint a barátja. Ráadásul se a pálcája, se a saját ruhái nem voltak meg, és nem is tudta, ki mással vehetné fel a kapcsolatot, és hogyan. Remélte, nagyon remélte, hogy a fiatal feketemágus segíteni fog neki, mielőtt túl sok dologra derülne fény.

 -oOHOo-

Egy hét elteltével rájött, hogy nehezebb lesz az egész, mint eleinte hitte.

Voldemort még sokáig tűnt betegesnek, sokat aludt, és nem volt túl szórakoztató társaság, de kóros fáradtsága ellenére az esze vágott, mint a borotva, és neki minden erejét be kellett vetnie, hogy a fiú ne jöhessen rá semmire a jövőről.

Érkezése után két pihentető nappal Voldemort, miután lelopakodott a konyhába, és csent maguknak ételt, készségesen nekiült egy gyanús kinézetű könyvnek, amit a korábbról már megismert táskájából szedett elő. Harry rögtön megértette, miért volt olyan nehéz a hátizsák, de nem derült jobb kedvre tőle. Biztos volt benne, hogy a kötet lopott, és nem kellett sokat töprengenie, honnan származhatott.

 - És mondd csak, melyik évben jártál most a Roxfortba? – kérdezte akkor ártatlanul Voldemort, és lapozott egyet a könyvben.

Harry elsápadt. Nem gondolta, hogy Voldemort tudja, mi történt vele. Honnan tudta meg váratlanul, hogy nem ugyanabban az évben járnak a Roxfortba? Igaz, elszólta magát ott a réten… De a fiú gondolhatta volna érte egyszerűen hibbantnak is…

De aztán eszébe jutott, hogy Voldemort maga varázsolt valamit, és ennek a valaminek talán köze lehetett a jövőhöz… Ez egyre valószínűbbnek tűnt. „Látni szerettem volna egy rokonomat.” Hazugság volt. Nem egy rokonát akarta látni… Másképp nem deríthette ki, csak ezért lehetett tisztában vele, honnan jött valójában. Rögtön feszengeni kezdett – Voldemort végig tudott mindent, ő meg játszotta a hülyét, és most lebukott. Elvörösödött, és úgy tett, mintha nagyon érdekelné a sötét varázslatok kivédése tankönyv, amit unaloműző gyanánt kért kölcsön a fiútól.

 - Fontos ez?

Voldemort ránézett a kopott mű fölött, fekete szeme hidegen csillogott.

 - Ha azt akarod, hogy visszaküldjelek, jó, ha tudom, hová kell irányítanom a varázsigét – mondta halkan, dühösnek ható hangon. Harry egészen elkeseredett, ahogy hallotta a választ, és annyira idegessé tette, hogy az iménti szégyenérzete tova is illant.

 - Kilencvennyolcban – motyogta lehajtott fejjel. Talán a dátum még nem a világ vége, semmit nem jelent… ennyit elmondhatott.

 - Akkor mégis, mi közünk lehet egymáshoz? – horkant fel a fiú, és fürkészően nézett rá. – Sokkal idősebb vagyok nálad a te idődben… esetleg a tanárod leszek?

Harry a fejét rázta, és bősz olvasást mímelt, csak, hogy ne kelljen a fiúra néznie.

 - Miért, szeretnél tanári állást?

Csend volt egy ideig, és mindketten tudták, hogy ostoba próbálkozás volt a figyelemelterelésre.

 - Nem, én más munkakörben akarok dolgozni – felelt végül tartózkodóan Voldemort. Harry majdnem felciccent, de sikerült visszafognia magát. – Te mi akarsz lenni? Említetted, hogy hetedéves vagy.

Harry kínjában a hajába túrt, és inkább letette a könyvet, majd az asztal mellől átült az ablakba. Odalent nyüzsgött az élet, és elfogta a vágy, hogy ő is sétáljon egyet, de nem merte ezt megemlíteni Voldemortnak… hadd keresgéljen még…

 - Igen – sóhajtott végül, majd a szoba felé fordult. – Auror szeretnék lenni.

 - Auror? – kérdezte rögtön Voldemort, a hangja sürgetőnek, és mintha kicsit ingerültnek tűnt volna. – Miért pont auror?

 - Hát… - Hülye Harry! Tudtad, hogy rákérdez, minek szólaltál meg? -… volt egy sötét varázslatok kivédése tanárunk, aki ex-auror volt, és azt mondta, sokra vihetném ezzel a szakmával, és… megragadta a fantáziámat. E-ennyi.

 - Azt hittem, apád vagy valaki miatt – dörmögte Voldemort, ő pedig csodálkozva ránézett. A fiú leeresztette a könyvét, és rámeredt. – Szokás a varázslók körében, hogy családi hagyományok útján választanak szakmát.

 - Öhm… azt hiszem, a szüleim nem voltak feketemágus-vadászok – vonta össze a szemöldökét Harry, és hirtelen fájdalom nyilallt a mellkasába. Soha, senkit nem kérdezett meg, mi volt a szülei foglalkozása. Mindig csak a Rend megbecsült tagjaiként emlegették őket, de így utólag nézve, az nem lehetett a főállásuk, hiszen Dumbledore-nak ingyen kellett dolgozni…

 - Hogyhogy hiszed? Nem ismerted őket? Meghaltak?

Harry összerezzent, és ingerülten felpattant. Nem lett volna szabad elkotyognia. Ennyi erővel az egész történetet elmondhatná a fiúnak.

 - Nem akarok erről beszélni – vetette oda mogorván, és jelképesen a szoba túlsó oldalára vonult, ahol karba tett kézzel a fal tövébe csúszott. Maga sem értette miért, de az, hogy Voldemort említette meg a szülei halálát, jobban fájt neki, mint valaha. Legszívesebben a fiú képébe üvöltötte volna, hogy ő gyilkolta meg őket, ugyanakkor azt akarta, hogy a másik ne szerezzen tudomást róla, nehogy felborítsák az egyensúlyt maguk között.

Egyensúlyt? – kérdezte egy gúnyos hang a fejében, ami bosszantóan hasonlított Pitonéra. – Itt eddig sem volt egyensúly, Potter. Szikrázik közöttetek a feszültség, csak te vaknak tetteted magad. A sírodat ásod. Egyszer úgyis rájön, és akkor vége. 

Voldemort nem firtatta tovább a témát, de Harry valóban érezte, hogy egyre türelmetlenebb lesz.

Másnap Voldemort felfedezte a sebhelyét, és ezt követően még hevesebben ostromolta a kérdéseivel, nem győzött kitérni a válaszok elől. Először azt mondta, csak buta baleset volt, de ezzel semmire nem ment, a leendő feketemágus azonnal kitalálta, mi okozott nála efféle sérülést, és elég csúnyán összevesztek rajta. A fiú végül hozzávágta, hogy ha nem bízik benne, nem fog tudni segíteni, és egész napra eltűnt a szobából. Harry ki sem mozdult, hogy utána nézzen, merre jár, mert egy ideig olyan dühös volt, hogy nem garantálta volna a fiú testi épségét, ha találkoznak. Meg azért is maradt veszteg, nehogy tolvajnak higgyék, és kipenderítsék az intézetből, ezért az ablakban kucorogott. Délutánra viszont már várta egy kicsit, hogy Voldemort megérkezzen. Nagyon feldühítette, pedig… igazából nem is akarta. Elszégyellte magát, hogy felkapta a vizet, és szándékában állt bocsánatot kérni, még akkor is, ha a kifakadása jogos volt.

Ez két napja történt. Voldemort nem szólt hozzá, csak ha muszáj volt. Harry most egy darab pergamenre rajzolgatott, de valójában nem érdekelte a dolog; azon rágódott, hogyan kérjen bocsánatot a viselkedéséért. Egyszerűen mondja azt, hogy nem avathatja be a jövő dolgaiba, nehogy megváltoztasson valamit?

Sóhajtott, és elbámult az ablak irányába A firkálás nem kötötte le, és nem is hitte, hogy ez az, amire szüksége van. Összesatírozta a nem éppen élethű kviddics-stadiont ábrázoló képet, ledobta a pennát, és az ablakba sétált. Odakint megint nagy volt a forróság. A járdán gyerekek labdáztak, távolabb gömbölyű hátú autók pöfékeltek el az utcán. Neki pedig egyszerre nagyon elege lett a kuksolásból.

 - Szeretnék kimenni egy kicsit – fordult az ágyon ülő fiú felé. Az csak egy pillantást vetett rá.

 - Nem lehet, nem láthatnak meg.

 - De te ki tudsz vinni – erősködött higgadtan, majd gondolt egyet, odament az ágyon elterülő Voldemorthoz, és kirántotta a kezéből a könyvét, amiből a fiú az ő hazajutását próbálta kilesni. A másik felpattant, éjszín szemében vörös láng lobogott.

 - Én nem akarok kimenni – vágta rá emelt hangon. Harry hátrált, majd nyelt egyet, de aztán közönyösséget színlelve vállat vont.

 - Én vagyok a vendég, nem? Ráadásul az idősebb is. Vigyél ki, sétáljunk!

Nem számított rá, hogy a másik rátámad, teljesen váratlanul érte. A háta keményen csattant a falon. Voldemort durván odaszögezte a kezét a feje két oldalára, és teljes mértékben kihasználta, hogy magasabb nála; úgy hajolt fölé, mint egy áldozatára leső ragadozó. Harry kezdett megijedni, főleg, amikor rájött, hogy nem tud mozdulni.

 - Itt csak az van, amit ÉN akarok – sziszegte a fiú, a leheletével megcsiklandozva Harry arcát, aki egy ideig a félelemtől sápadtan nézett farkasszemet a leendő feketemágussal, ám hamarosan ennél is rémisztőbb dolog történt. A láng Voldemort szemében megváltozott… és a fiú az ajkaira nézett. Rögtön szárazabbnak érezte a száját, ezért gyorsan megnyalta, de azonnal tudta, hogy ez nem volt jó ötlet. Voldemort feje alig egy centire került az övétől, érezte a bőre melegét, az illatát… kellemes, hűs illat volt… és annyira felgyorsult a szívverése, hogy levegő után kellett kapnia. Égett az egész arca, de főleg az ajkai, melyekről Voldemort tüzelő pillantása képtelen volt elszakadni.

De mielőtt akármi is történt volna, a pillanatnak vége szakadt. Odakint valaki füttyentett egyet, talán egy rikkancsfiú, vagy kocsis… Voldemort pedig elhúzódott tőle. Harry remegve állt a falnál, és meredten bámult a fiúra, ahogy az is őrá. A leendő Sötét Nagyúr végül csak kifejezéstelen arccal ennyit mondott:

 - Rendben, menjünk.

 -oOTOo-

Tomnak fél órába telt, mire le tudta szedni Harryt az ablakból, ugyanis a fiú eléggé megrémült a lefelé való mászástól. Tom szerint az sem volt sokkal nehezebb, mint a felfelé vezető út.

Nem akart, mégis beleegyezett a sétába. Úgy érezte, ha nem szabadulhat el a szobájából, valami nagyon gonosz dolgot tesz… bűnös, de édes dolgot… Megremegett a gondolatra, hogy milyen közel volt hozzá a másik… És ezen aztán úgy felbosszantotta magát, hogy még a járdán állva is zihált. Sosem történt vele hasonló… illetve… persze, történt, de akkor mindent szándékosan csinált, előre eltervezte, mit fog tenni a lánnyal, akivel az estét töltötte. Mindig eltervezte a csókjait, az érintéseit, a szeretkezést és az érzéseit is. Azelőtt sosem tört rá váratlanul a szenvedély. Főleg nem fiú iránt. Régebben még jót nevetett az osztálytársaival, ha kiderült, hogy valamelyik iskolatársuk a saját neméhez vonzódik. A mardekáros lányok készséggel ellátták őket mindenféle pletykával, ha akarták, ha nem. Bele sem mert gondolni, mi lenne, ha háztársai megneszelnék, hogy vonzalmat keltett benne egy fiú. Megborzongott, és még dühösebb lett magára.

 - Hová akarsz menni? – Karba tett kezekkel morogta, csak hogy tudassa a másikkal, mennyire felhergelte őt, még ha nem is teljesen szándékosan, és hogy mennyire nincs ínyére az egész kirándulás. Bár azért magának elismerte, hogy jólesett ott hagyni egy kicsit azt az ostoba könyvet, kinyújtózni, és mélyet szippantani a levegőből, mely a szobájáéhoz képest sokkal frissebbnek – bár jóval melegebbnek is – hatott.

 - Kíváncsi lennék a londoni vásárra – mondta a fiú, smaragdzöld szemében – melyben eddig remegett egy kis riadtság, amit a lemászás okozott – ezúttal izgalom csillant. – A nagynéném folyton azért nyúzta a nagybátyám fülét, mert el akart menni, de a nagybátyám sajnált felkocsikázni érte.

 - Nincs pénzünk – közölte egyszerűen az igazságot. Többek között ezért sem járt a piacra: sosem volt annyi pénze, hogy vásárolni tudjon belőle. És persze, ott aztán egymást tapossák az emberek, mint a barbárok. És Tom még mindig utálta a tömeget. Harry azonban csak legyintett.

 - Nézelődünk – fűzte hozzá a mozdulathoz.

 - Annak mi értelme lenne? – tette fel a kézenfekvő kérdést mogorván, de Harry addigra már elindult előre. Tom a szemét forgatta, majd elévágott, és az ellenkező irányba penderítette. Annak ellenére, hogy ő vezette a fiút, az jópár lépéssel előrébb járt nála, de így legalább zavartalanul figyelhette őt. Harry egy fekete inget, és egy levágott szárú nadrágot kért el tőle mára, Tom pedig kénytelen volt elgondolkodni rajta, ha a másik tovább is itt marad vele, szerezniük kell neki ruhákat, mert kettejükre nem sokáig lesz elég a szegényes készlet.

Aztán Harry reakcióit kezdte figyelni. A fiú izgatottan forgolódott az egyre népesebb utcán, megnézte magának a mogorva férfiak, és felemelt orrú nők ruháit, és a különféle autókat. Aztán, amikor egy lovas katonák által kísért, zászlókkal ellátott, hatalmas, gömbölyű hátú kocsi elhaladt mellettük, Harry valósággal elámul. Mintha olyan érdekes lenne…! Aztán eltöprengett, és rájött, hogy a fiú idejében talán már minden másképpen zajlik, és még sosem látott efféle menetet.

1998… olyan furcsának tűnt az évszám. Jó ötven év… eltöprengett, vajon milyen közegben találkozhatott a fiúval. Vagy a tanáraként (ezt tartotta a legesélyesebbnek), vagy… nos… vagy a nagyapja volt. Ám ez az utóbbi gondolat valahogy… nem, neki sosem lesz családja, őt nem érdekli házasság. És különben is, akkor nem látta volna az arcán azt a különös kifejezést, ami a majdnem-csók előtt átfutott rajta.

Még mindig átkozta magát, hogy meg akarta csókolni Harryt. Pedig először a falra akarta passzírozni, hogy megmutassa, minden úgy lesz, ahogy ő szeretné. De azok a smaragd szemek elkábították, és mikor a másik forró lehelete kisszökkent az ajkain, és megnyalta őket a nyelvével… még így utólag is nyelnie kellett. És ez nagyon bosszantotta. Nem szabadna ilyesmire gondolnia. Nem mintha bárki megtudhatná, hogy mit csinál, vagy mit nem csinál vele… Még akár szó is eshetne róla, hogy történjen köztük valami. De csak akkor, ha már kiderítette, amit a fiú eltitkolt előle.

Harry azonban nem törte magát, hogy meséljen az életéről, amit nagyon gyanúsnak talált. Direkt emiatt ötölte ki azt a minden realitást nélkülöző gondolatot, hogy az információk nélkül nem küldheti haza őt, de Harry még ennek hallatán se szívesen beszélt. Azt nem osztotta meg a másikkal, hogy egyébként se tudta volna visszaküldeni a jövőbe… a könyv ugyanis nem írta, hogyan lehet egy ilyen félresikerült bűbájt kezelni.

A gondolataiból Harry hangja zökkentette ki. Elérték a piacteret, és a fiú még izgatottabb lett, már meg sem várta őt. Beszaladt az első elérhető sorba, a rongyos emberek közé, és az árusstandok portékáit nézegette. Tom kelletlenül a másik után eredt, nehogy szem elől veszítse. Most már nem volt hajlandó feladni, és sorsára hagyni, pedig ez egy jó alkalom lett volna, egyszerűen csak visszamenni az árvaházba nélküle.

Fülledt testek préselődtek az övéhez, könyökök találtak utat a bordái közé, a levegőben száraz por kavargott, és ő azonnal nyelt belőle pár maroknyit. A ricsaj elzsibbasztotta a fülét, és a nap is mintha melegebben tűzte volna. Egyre rosszabbul érezte magát, és egyre ingerültebben lökdöste félre az embereket az útjából.

Kiért a második elágazáshoz, ahol volt helye körbepillantani, és azonnal érezte, hogy halottsápadtá válik, és a szíve is gyorsabb kalapálásba kezdett. Harry nem volt sehol – már másodszor tűnt el előle nyomtalanul.

 - Harry! – ordította megremegő hangon, ám a kiáltása egy-kettőre elveszett a hangzavarban, és a vevők rikácsolásában. Újra lökdösődni kezdett, nem törődve vele, hogy a tarkóján növekszik a nyomás, és a tüdeje sípolva követel levegőt. Ólomsúlyú karjával tuszkolt arrébb mindenkit, és a nyakát nyújtogatta. Hiába volt „égimeszelő”, ahogy Harry nevezte, nem látott ki a nyavalyás muglik feje felett, és lábujjhegyre állni sem tudott, mert olyan erős szédülés tört rá, hogy a gyomra azonnal felkavarodott tőle. Egyre jobban megrémült. Amellett, hogy elvesztette a jövőjével szolgáló gyereket, újra rátört a tisztáson átélt gyengeség. Talán nem kellett volna ilyen hirtelen vállalkozni az útra?

Elérte a piactér egyik végét, ami egy téglaépület árnyékában bújt meg, és ott végre volt egy üres falszakasz, ahol remegve megtámaszkodott, azután még mindig zihálva vett pár mély levegőt, és felemelte a fejét, hátha valamerre felfedezi a hollószín hajat. Nem messze tőle egy pékárus szolgálta ki a vevőit, és a friss kenyér, zsemle, pogácsa és perec illata egybevegyülve kúszott fel az orrába, amitől kicsit enyhült az émelygése, és rögtön azután az ürességtől fájdult meg a gyomra. Ma még nem ebédeltek, a reggeli meg már mikor volt!

De kit érdekel ez? Most meg kell találnia Harryt. Bármi áron.

Ellökte magát a faltól, hogy újra az emberek közé vesse magát, ám egy kéz visszarántotta őt. Ösztönösen ütött volna a támadó felé, de azonnal lehanyatlott a karja, mikor meglátta a vigyorgó arcot, és a pajkos, fűzölden csillogó szemeket, mélyükön aranyként csillanó szikrákkal.

 - Szia – nevetett rá Harry, majd felemelte a jobb kezét, és megmutatta szerzeményeit. Két hatalmas pogácsa volt nála, és egy borosüveghez hasonló palack. Tomnak elkerekedett a szeme, a megkönnyebbült sóhajt pedig félúton megszakadt, és fennakadt benne.

 - Honnan van pénzed? – kérdezte, bár a hangja olyan halk volt, hogy a körülöttük nyüzsgők miatt még ő is nehezen hallotta.

 - Nincs – csóválta meg a fejét Harry, majd továbbra is vigyorogva körbenézett, és megragadta a kezét. – Gyere gyorsan!

Tom képtelen volt tiltakozni, hagyta magát a tömegbe húzni, de Harry ezúttal erősen tartotta az ujjait, nehogy megint elveszítsék egymást. Halványan elfutott benne valami kellemes érzés, és a szédülés is csillapodott benne, amikor is egy hang vágott át a gondolatain, és a nép zsivaján.

 - Hé, ti ott! Kölykök! Álljatok meg, míg szépen mondom!

Harry felszabadult arcán pillanatnyi rémület futott át, míg megtorpant, és egy mögéjük eső pontra meredt, majd újra elnevette magát, és futásnak eredt. Tomnak alig volt egy másodperce, hogy felmérje a terepet: egy kövér, vörös szakállú, bajuszos, kopasz férfi igyekezett feléjük, terjedelmes hasa alig fért el a standok között. Jobb karja a levegőben hadonászott egy sodrófával, az emberek körülötte ijedten sikítoztak, vagy épp ordítottak felháborodásukban.

 - Kapják el őket, megloptak! – üvöltötte el magát a férfi, és húsos karjával egyenesen rájuk bökött. Tomnak azonban nem maradt ideje pánikba esni, mivel Harry továbbra is a kezét szorította, és őt is magával húzta, mikor szaladni kezdett.

Nem volt képes kinyögni, hogy nem bír futni, de Harry meg is oldotta a problémát; olyan vehemensen húzta, hogy Tomnak nem volt szüksége a saját képességeinek segítségével lépést tartani vele, csak engedett a másik erejének. Néhányan a tömegből utánuk eredtek, Harry egyik árustól a másikig ugrott, és félrelökött mindenkit, akit kellett, hogy minél gyorsabban kiérjenek a veszélyes zónából. Egyre többen kezdtek utánuk kiáltozni, és Tom biztos volt benne, ha hamarosan nem jutnak ki, el fog ájulni…

 - Gyere! – kiáltott hátra Harry, és beugrott egy szűk sikátorba, ami zsákutcának bizonyult. Tomnak sajgott a karja, és biztos volt benne, hogy kiugrott a válla a helyéről, de amint tudatosult benne, mit lát, az arcából kifutott a maradék vér is.

 - Most… hogy… aka… arsz tovább…

Nem tudta folytatni még a lihegést sem, mert Harry odahúzta őt magához, és belőle minden gondolat elröppent. A teste Harry felhevült testéhez csapódott, és merő véletlenből körülfonta a fiú nyakát a karjával, épp, mikor a térdei berogytak alatta.

 - Szoríts erősen – suttogta a másik, de Tom még az ujjait sem tudta behajlítani. Az utcáról már hallani lehetett a hústorony dörmögő szuszogását, gyors lépteinek nehézkes, csoszogó hangját.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés